Olvass!

KönyvesBlog

Ketchup és vér - gasztronómia a krimiirodalomban

2011. február 14. -Vass-

Talán éppen a vacsoraidőre való tekintettel gyűlik gyérebb közönség a Francia Intézet egyetemi nagyelőadókhoz hasonló termébe. Pedig az est étlapján éppen a detektívregényekben előforduló étkekről, italokról szóló beszélgetés szerepel. Az asztalnál Arlette Raynal-Lauterbach, számtalan krimi fordítója, valamint az ínyencként vörösbort kortyolgató Patrick Raynal, a Gallimard Série Noire sorozatának egykori szerkesztője és szerzője foglal helyet. Beszélgetőtársuk Jean-Bernard Pouy.

A Francia Intézet tavaly is szervezett egy bűnregényeket bemutató háromnapos, filmvetítős, beszélgetős instant detektívszemináriumot. Ám a programszervezők remekül ráéreztek, hogy maradt még egy, s más a fazékban. A Raynal házaspár ugyanis egyedülálló és íncsiklandozó vállalkozásba fogott, amikor krimikben fellelhető recepteket kezdtek kutatni és a gyilkos utáni nyomozás helyett a menük kötetbe rendezéséhez láttak. Több mint 1200 regényt nyálaztak át, hogy maffiózók konyhatitkaira bukkanjanak. A meglelt recepteket aztán mesterszakácsok bevonásával történő tesztfázis követte. Mielőtt azonban kötetbe szerkesztették volna, Raynalék végigfőzték és végig is kóstolták a bűnirodalom étlapját az Egyesült Államok déli részén előszeretettel és meglehetősen erős szósszal fogyasztott aligátorfarok-steaktől, a csülkös bablevesen át egészen a szicíliai trattoriák tésztakülönlegességeiig.

A krimikben rengeteg étkezés- és ételleírást találni. Sem az olasz maffiózók, sem a távol-keleti triádok nem térnek rá addig az üzletre, amíg alaposan meg nem tömték bendőjüket. Nem ritka az sem, hogy a vendetták is vacsoraasztalnál, kellemesen elernyedt szivarfüstös hangulatban zajlanak, hogy a géppuskák torkolattüzénél felderengenek az elegáns porcelánkészleten hagyott ételmaradékok. Persze azért az sem állítható, hogy minden esetben összekeveredik vér és ketchup, hiszen gyakran olvashatunk jófiúk és a rosszlányok parfümillatú első randevújáról is. Történelmi perspektívában vizsgálva – mutat rá Patrick Raynal – sem sokat változott a krimik menüje. A klasszikusok is jobbára ugyanazokat etették hőseikkel, mint a kortárs bűnregény-szerzők. Igaz ugyan, hogy az amerikai szerzők műveiben a nyolcvanas-kilencvenes években felfutott a gyorséttermi kulinária, ám Raynal szerint a McDivat már tovatűnt és a regények lapjain szereplő rendőrök körében újra a jó öreg fánk lett a trend.

A krimi-kajákhoz képest kevésbé jól kutathatók a fekete regények italai. Arlette Raynal-Lauterbach arról számol be, hogy a szerzők igyekeznek a rövideket röviden lerendezni, az alkohol hatásáról beszámolandó pedig ködös metaforákat alkalmaznak. Raynalék azt is megfigyelték, hogy az angolszász alkotók könyveiben feltűnően sokan küzdenek alkoholproblémákkal. Patrick hozzáteszi, hogy tapasztalatai szerint az efféle regényhősök megalkotásához nincs szüksége túl sok fantáziára a szerzőknek. Elképzelhető az is – így az egykori szerkesztő -, hogy a szakmában előfordul néhány absztinens, viszont ők annyira elviselhetetlenül unalmasak, hogy velük senki sem beszélget. A regényekben persze megjelennek a kulturális italkódok is. Az amerikaiak whiskyvel a kézben, a belgák és írek söröskorsók között, míg a franciák borosüvegek társaságában vitatják meg a dolgok állását. Az sem lehet véletlen, hogy francia krimifesztiválok kilencven százalékát borvidékén rendezik.

Az est végeztével a házigazda, Jean-Bernard Pouy a kötetek receptjeinek áttanulmányozására hív minden vendéget, Patrick pedig egy Katzenjammer-elleni recepttel vesz búcsút a közönségtől. Nyomozzatok és főzzetek!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr612660189

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.