Olvass!

KönyvesBlog

Gyász.beszéd

2011. február 23. .konyvesblog.

Toroczkay András: Napfényvesztés

Magyar Napló, Budapest, 2010, 150 oldal, 1575 Ft

Olvasónk, Turbuly Lilla recenzióját ajánljuk!


Jó négy évvel ezelőtt, egy zalaegerszegi felolvasóesten hallottam először a dokk.hu költészeti portál három ifjú költőjét: Simon Mártont, Horváth László Imrét és Toroczkay Andrást. Már akkor valószínűnek tűnt, hogy a kortárs költészet iránt érdeklődőknek érdemes lesz követni pályájukat. Közös történetükben a Dokk után következett az Előszezon, aztán a 2010-es év mindhármuknak meghozta az első önálló kötetet.

Toroczkay András Napfényvesztése arról szól, amiről szerencsésebb költők csak jóval későbbi köteteikben kényszerülnek írni: édesanyja betegségéről és korai haláláról. Mégpedig úgy, hogy nem bújik és nem bújtat díszletek és szerepek mögé, nem áll ellent a referenciális olvasatnak, néven nevezett módon a Toroczkay családról beszél: szüleiről, bátyjáról, csecsemőként meghalt nővéréről, apai és anyai nagyszüleiről, nagybácsikról és nagynénikről. Családtörténetet és életrajzot ír, de egy behatárolt időszak történetét, még akkor is, ha néhány villanásnyira feltűnik egy korábbi, boldogabb korszak is. Valószínűleg a könyvborító montázsán is családi fotók szerepelnek.

A hatvanhét versből és az egységes tematikához illően egyetlen ciklusból álló kötet közepe táján találjuk a – prózához közelítő formába tördelt - Spirál című verset a kimondhatatlan kimondásának pillanatáról: „Azt akarták, hogy leüljek. Leültem az ágyamra. Aztán apa kimondta. Megölelt, és sírva motyogta, hogy nem baj, ha sírok. De látta, hogy nem sírok, így hozzátette: az sem baj, ha nem, majd idővel.” A versek (nem a kötetbeli sorrendjüket, hanem a bennük megjelenő időszakot illetően) ehhez a pillanathoz képest rendeződnek el: visszatekintenek a betegség és a haldoklás időszakára, vagy a csonkán maradt család továbbéléséről, a gyászfolyamatról szólnak. A korábbi korszakok pedig mindig ezek tükrében jelennek meg, tudatosítva a leépülés, az értékvesztés folyamatát.

A nyitóvers, a Prológ fekete folyóhoz hasonlítja mindazt, ami a családra rázúdult, és ami elsodorta a hétköznapi élet résztvevőit és tárgyait a nagyszülőktől a porcelán étkészletig. (Hátborzongató erről a fekete folyóról olvasni most, éppen átvonatozva a még mindig vörös vizekkel körbevett, félig lebontott Kolontáron.) A záróvers egy másik természeti eseményt idéz fel, az 1999-es napfogyatkozást, de nem csak ennek a versnek, hanem az egész kötetnek is a címbeli napfényvesztés az alapmetaforája. A kötet mottójának választott Ágh István-idézettől („édesanyám/ te meg fényes nap voltál,/ napkeltétől/ napnyugtáig ragyogtál”) kezdve számos versben megjelennek a (nap)fény-árnyék fogalomkör elemei. Ilyen például a delelőre, a hanyatlás előtti pillanatra és az elterjedt szovjet fényképezőgép-márkára egyszerre utaló Zenit című vers, amely a – filmkritikusként is ismert - költő filmes-fényképész látásmódjára is jó példa. Egy óvatlanul kinyitott fényképezőgép, az utolsó közös nyárról készített fotók megsemmisülése vezet el olyan, a kötet egészét és tétjét érintő alapkérdésekig, mint a megörökítés, az emlékállítás lehetősége és lehetetlensége, az emlékké válás folyamata. A versek jelentős része ezt apró, realista filmsnittszerű jelenetek segítségével kísérli meg. Előfordul, hogy többször visszatér ugyanahhoz a részlethez, újra és újra nekirugaszkodva a pontos megírás megoldhatatlannak tűnő feladatának. Egy soha be nem fejezett vasárnapi ebéd például négy versben is megjelenik.

Néhány versben azonban elszakad a történettől, és kizárólag képekből építkezik. Ilyen a kötet egyik legerősebb verse, a G (az édesanya keresztnevének kezdőbetűje). Persze, a könyv egészének ismeretében az ebben sorjázó képek jelentős része beazonosítható, felfejthető, és utolsó előttiként a kötetkompozícióban is külön súlya van, mégis, ez a vers a maga egymondatos, intenzív sodrásával és tágasságával mindettől függetlenül is egészen kiváló. De ide sorolható a Tóth Krisztina hatását tükröző Libabőrlepel című szöveg is: „kint felejtett dömper a fűben mellette traktor/ az egyik a szívekbe a másik a garázsba nem fér”.

Az egyes vagy többes szám első személyű narrációt csak ritkán váltja fel a távolságtartóbb egyes szám harmadik személy. A Séta című vers pedig abban tér el a többitől, hogy felcseréli a képzeletet a valósággal: „Azt kérdeztem,/ hogy hát nem fura, hogy mennyire/ azt hittük, itt a vég? Vicces, nem?” A versek túlnyomó többségét azonban a mindenféle eltávolító eszközt elvető, fájdalmasan direkt szembenézés jellemzi. A szerző mindehhez kötetlen formát, többnyire a mindennapi beszédet imitáló, időnként innen megemelt, épp ezért kontrasztosságában hatásos nyelvet választott. A hatvanhét vers között akadnak gyengébbek és olyanok is, amelyeken a figyelmes szem találna még húzni-igazítani valót, de ezek csak ritkán zökkentik ki az olvasót az összességében egységes hangvételből.

Mindenkinek van valamilyen emléke a napfogyatkozásról, aki átélte, és mindenkinek van, volt vagy lesz saját, személyes napfogyatkozása. Toroczkay András első kötetéhez kapta/adta magának a feladatot, hogy ezt megírja. Ahogy az Isten nem nagymama című versben az egyik nagyapáról olvashatjuk: „Megnyitotta a kerti csapot,/ és az amúgy is nehéz vasvödörbe/ vaskos sugárban zúdult a víz. / Valahogy mindig tudta, mikor kell elzárni,/ hogy te még éppen kibírd.” A Napfényvesztés kibírta ezt a súlyt, és nem csak éppen, hanem magabiztosan. A zárósorban szereplő „Vesztes háborúk utáni füst” a személyes veszteség füstje, de nem a költői feladatvállalásé és teljesítményé. Mi meg várhatjuk, hogy egy ilyen felütés után hogyan folytatódik ez a költészet. A gyász után merre tovább?


Turbuly Lilla
 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr872631176

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.