Olvass!

KönyvesBlog

A zárójelben-létezés méltósága

2011. március 18. .konyvesblog.

Petőcz András: Behatárolt térben  (zárójelversek, 1984-2009)

Tiszatáj Alapítvány, 2010, 2100 Ft.

Olvassátok Bólya recenzióját!

A nyolcvanas évek avantgárd fenegyerekeként elhíresült, kísérletező kedvű költő, Petőcz András 1984-től írt, száz számozott zárójelversét gyűjtötte kötetbe, Behatárolt térben címmel. Petőcz az Új Zenei Stúdió, elsősorban Sáry László zeneműveinek hatására kezdett el repetitív verseket írni, és Sáryval megjelentettek közös lemezt is, mely jól szemlélteti, hogy elmondva bizony jobban érvényesülnek ezek a művek.

Mert nem könnyű remekművet látni olyan „kvázi szonettekben”, ahol ugyanaz a (négy-öt) mondat(rész) ismétlődik tizennégy soron keresztül, és a petrarcai szonettre csak a számozott strófaszerkezet utal. Az ismétlődés gyönyörködtet, azt mondják. Illetve legfeljebb egy darabig gyönyörködtet a szószerinti ismétlődés (ritmusa). Mondjuk, a variációs ismétlés gyönyörködtet ismét. (Miként a hullámzás. Is-is.) Bizony mondom, a gyakori ismétlődés írásban engem ingerel vagy untat, abbahagynám hamar, ha már az eleje ilyen egy szószátyár szövegnek. Legyen bár szó szonettekről, mondhatni, petőczi tehetségnek kell lenni ahhoz, hogy redundáns repetitív költészetet olvassak.

Eleinte mintha Petőcznél is csak permutációs játék volna a ritmikus rotálás, hol hivalkodó szexuális sikerek világgá kiáltásával, máskor mágikus mantrák mormolásával, néha viszont nagyon személyes, megszenvedett léthelyzeteket sugallnak a bibliai utalások. Már A jelentés nélküli hangsor kötet (1988) műveinél versszervező erővé válik az intertextus és az önreflexió, zsoltárrészletek buknak fel a hang árból, Erdély Miklós, Weöres, Mészöly Miklós, Tandori stb. vendégszövegein kívül gyakran idézi saját magát is a szerző. Pontosítja, amit korábban írt. Pontosítja, amit korábban gondolt. Pontosítja, amit korábban írt. Az ismétlődés gyönyörködteti. Végül már nemcsak egy művön vagy cikluson belül zajlik az építkező-lebontó, újra és újra és újra nekirugaszkodás, hanem a ki nem mondhatót eldadogó, pontosító újraírás a kötet egészén végighullámzik. Az ismétlések révén kirajzolódik így egy fejlődési ív is, egy lírai életrajz: a hős beszélni-kimondani tanul, jön a dackorszak, a szex (vajon mi?), extázisok és imák, hullámvölgyek, tengernyi szomorúság, fogaknak csikorgatása és elhullatása, exodus, apokalipszis, visszaszületés. Egy lélek keresi magát.
Pilinszkyvel zár Petőcz, bravúrosan: „Amiként kezdtem, végig az maradtam” (op. 100.) – ismételve a korábban is (op. 51.) felhasznált, önértelmező verssort. De kifoghat Kassákot, Kosztolányit, Adyt, Balassit is az éles szemű szigonyos. Az 1990-es évek közepétől szaporodik a fugában az idegen anyag, József Attila-idézetek örvénylenek, végül minden összeáll egy képpé, mint egy jól felépített zeneműnél. Nehezíti kicsit a hivatkozáshalászatot, hogy A láthatatlan jelenlét (1990) és Az írógépelt félelem (1992) zárójelverseinél már nem szerepelnek ajánlások e gyűjteményes kiadásban. Csak a következetessé tett kurziválás mutatja, hogy az intertextus miatt fodrozódik a felszín. A versek némelyike írásjelekben és egyéb apróságokban is módosult eredeti közléshez képest, az 1990-es kötet sorvégi szótöréseinek (op. 29-36.) megszűntetése azonban érthetetlen. A Behatárolt térben fülszövege azt ígéri, hogy az elmúlt negyed század versbeszédének változását is szemlélteti a kötet, mégis esetenként (horribile dictu) elválasztójelet találunk (op. 32., 38.) az egykori éles áthajlás helyett.

A könyv legnagyobb hiányossága azonban az, hogy – az előzőektől eltérően – nem szerepel rajta/benne (zárójelben) a Médium-Art felirat. Mondanivalóval bír vajon ez, vagy feledékenység csupán? Persze, felróhatjuk azt is, hogy a nyolcvanas évek avantgárd fenegyerekeként elhíresült, kísérletező kedvű költő (A jelben-létezés méltóságának szerzője) nem használja ki könyvében a technikai lehetőségeket. Nincs DVD-melléklet, de még csak zenei utasításokat sem függeszt a szekvenciák mellé. Holott az első hatvan vers napvilágot látott már A tenger dicsérete (1994) válogatásban is, aztán újra a hetvenhetedik opuszig a Majdnem minden (2002) monumentális gyűjteményében. Hol vannak hát az extrák? Pedig honlapján zenés-mozgóképes illusztráció is van némelyik verséhez. Ilyeneket még! Hangoskönyvet, imamalmot, zsolozsmagenerátort, rotációs kapát!

A száz számozott vers Kassákot ismétli, koncentrációt igényel a befogadásuk. Nyitott művek – zárójelek közt. De miért vannak zárójelekben a versek? Valami mellékesről volna szó, vagy éppen hogy elrejtendő, féltett, fontos titkokról? Palackba zárt üzenetről? Vagy Tandori Halottas urnáját is vizionálhatjuk? A világ zárójelbe van téve, mondhatnók, de a szerző vallomása szerint más az indíttatás. Behatárolt teret jelent a keret, akár a szonett. Segítő mankó, de formakoporsó is. Bezár, mint műveiben maga is megfogalmazza, ugyanakkor stabil kapaszkodót kínál a hajótöröttnek. Belakható sziget. Ennek ellenőrzésére bárki belemerülhet a kötetbe, amelynek teljes egésze letölthető Petőcz András honlapjáról. Szerintem gyönyörködtet. De nem akarom ismételni magam.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr652748886

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: József Attila - SZAPPANOSVÍZ 2011.03.21. 19:41:19

VIGYÉL ÁT, RÉVÉSZEMIm, – a hűs udvar téglakockavörösén előbb meglapul,majd óvatosan, ágra-bograoszolva előrenyomula szappanosvíz, de megtorpans kis kék fején hol ott, hol itt,szinte meglátni láthatatlan,reszkető, apró csápjait,amint az akadá...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.