Olvass!

KönyvesBlog

Egy bús férfi jegyzetei

2011. május 17. k.kabai l.

András László: Egy medvekutató feljegyzései

Nyitott Könyvműhely, 2010; 229 oldal, 2980 Ft


Rég letűnt, szerencsére, az a világ, melyben mindent csak legalább kettős kódolással lehetett-kellett megírni, és ne is akarjon visszajönni (aktualizálható kiszólás) — András László regényének többszörös áttételekkel élő, mégis gördülékeny és ízes prózanyelve sem ezt sírja vissza.

Sokkal inkább tűnik rezignáltnak, olykor pedig határozottan cinikusnak az az irreálisnak ható távolságtartás az úgynevezett valóságtól, melyet történetmesélése során mindvégig sikeresen megtart. A regény cselekménye egyetlen mondatba sűríthető: a medvekutató munkája terepéről, az ideális természeti közegből szerelemeset révén a „Hivatal” agyonszabályozott, végtelenül bürokratikus gépezetébe kerül fogaskeréknek, de hiába a szerelem, majd az ezt követő kiábrándulás, hiába építi sikeresen pályafutását, hiába a húsbavágóan emberi közjátékok, mert nem lehet egyszerre „ember/medvekutató” és „hivatalnok”; végül pedig — mondhatni „szerencsés véletlen” folytán — kénytelen is kilépni ebből a túlszabályozott világból, hogy ismét medvész lehessen.

Két szélsőségesen polarizált, a maga nemében az abszurditásig „mintaszerű” világ áll itt oppozícióban, egyfelől a medvekutató meditációra hívó erdeje, melynek szükségszerű — önvédelmi, hiszen a medve azért itt sem játék — pragmatizmusa is költőinek és filozofikusnak nevezhető, ez a szellem, a lélek saját terepe, már-már a rousseau-i ideál megtestesülése. Ezzel szemben pedig a közelebbről meg nem nevezett, körül nem írt „Hivatal” zárt, mindent megfigyelő, rögzítő, iktató, dokumentáló, a megfigyelést is megfigyelő, rögzítő stb., önmagába forduló, önmagát okként és célként egyszerre definiáló disztopikus világa áll — ennek leírása az egyik legijesztőbb bürokrácia-katalógus, súlyosbítva a hatalmi hierarchia különböző fokozatainak és működésmódozatainak ironikusságában is brutálisan plasztikus megjelenítésével. A kettő között nincs, mert nem is lehet átmenet: egyes szám első személyű elbeszélőnk magyarázattal alig is szolgálva, gyors vágással kerül (és visz bennünket) át egyikből a másikba. Persze kezdetben a „Hivatal” falai között sem érzi rosszul magát, sőt gondosan ügyel a karrierje minél gyorsabb és töretlen felívelésére, sokáig mindent ennek vet alá — ám mielőtt az összes emberszerű tulajdonság kiveszne belőle, mielőtt a rendszer tökéletes és megingathatatlan fogaskerekévé válna, mégiscsak kiütközik elégedetlensége, tompa fájdalommal tudatosul benne kiüresedettsége. Ez legmarkánsabban a túlóra utáni lelketlen és csupán az eredendő, állati ösztönöknek engedelmeskedő gruppenszex, majd az ezt követő hazaérkezés jelenteiben mutatkozik meg: ez utóbbiban szinte vállat vonva tudatosítja magában, hogy felesége saját ágyukban csalja meg. Rezignáltsága végletes cinizmussal keveredik, amikor újraírja Ariadné mítoszát: e változatban Ariadné egy kentaurral „enyelgett” Thészeuszra várva a labirintus előtt „részben unalomból, mert hosszú volt a várakozás; részben izgalomból, mert azelőtt lóval vagy más állattal sose; részben pedig szoktatásból, mert mi van, ha mégse Thészeusz bukkan elő a homály kapujából.” (215–216) Épp e történet adja az aprópóját utolsó veszekedésüknek feleségével, Taurával (talán mondanom sem kellenne, mennyire beszédes név ez itt…), melynek során mindössze „tűnődve és aggódva néztem a feleségemre, vajon most hová jut el, mely emlékeket milyen logikai sorba csoportosít, és asszociációi végén milyen következtetésre jut, és ha végez a szavakkal, milyen cselekvésre szánja el magát.” (217)

A szerző egyáltalán nem riad vissza a túlzásoktól a „Hivatal” működésének leírásai során, sőt túlzásait éppen a „hivatalnokregény” többszörösen megcsavart paródiájának szolgálatába állítja, szellemessége nem ismer határokat. Mert vannak itt ügyfelesek és állampolgárok, megbízhatóemberek és kapcsolatteremtők, mindenrögzítők, problémaelőkészítők, érvgyűjtők, belekötőemberek, időmérlegelők és valószínűsítők; de sőt létezik olyan is, hogy A Hivatal Az Emberért Reform Részleg Emberarcú Hivatal Csoportja. Szerencsére e túlzásokat András László nem viszi túlzásba, jó arányérzékkel a megfelelő ponton áll meg a további csűrés-csavarás helyett; humorát, kiapadhatatlannak tűnő fantáziájának egyre vadabb termékeit nem akarja agresszíven ránktukmálni, mert pontosan tudja, hol van az a határ, ahol legnyomasztóbb disztópiát még éppen tovább súlyosbítja az irónia.

Mindezzel együtt úgy érzem, ezek „csak” a többszörösen kódolt beszéd részei, mintha a szerző ezen keresztül beszélne egy középkorú férfi problémáiról: a kiégésről, a fásultságról, a párkapcsolat kudarcáról. Csak beszél ezekről, de nem panaszkodik, nincs semmi önsajnálat még a feleségével lezajlott utolsó vitájukat követő mondatokban sem („A bennszülötteknek nincs külön szavuk a szerelemre és a menekülésre. Azt, hogy semmi sem lesz többé úgy, ahogy volt, még mindig könnyebben el lehet viselni, mint azt, hogy semmi sem úgy volt. Fogtam a csomagomat és eljöttem” — 218).

A regény befejezése viszont többértelműsége, több lehetséges irányba mutatása révén is megnyugtató, vagy legalább is feloldó hatású. Sőt megengedi még azt az olvasatot is, hogy a zárómondat után visszalapozzunk az elejére, mintha ott folytatódna (egyfajta „örök visszatérésként”) — de ettől függetlenül is megkívánja az újraolvasást ez a nyelvi leleményekben gazdag, szerkezetileg is gondosan megmunkált regény.

 

k.kabai lóránt

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr582910010

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.