Olvass!

KönyvesBlog

Bajtai András: Találkozások Orbán Ottóval

2011. május 24. -Vass-

A kilencvenes évek végén kaptam meg ajándékba a paksi Vak Bottyán Gimnázium igazgatóhelyettesétől, az általam olyannyira imádott és nagyra becsült Vera nénitől Orbán Ottó első, 1960-ban megjelent verseskötetét, a Fekete ünnepet. A saját példánya volt, a gesztus pedig, hogy nekem ajándékozta, mélyen meghatott. Egyrészt mert a könyv beszerezhetetlen volt, én pedig akkoriban még minden ritkaságot birtokolni szerettem volna, másrészt pedig azért, mert gimnazista koromban még elképzelni sem tudtam volna magamról, hogy szívemhez közel álló, az évek során velem könyörtelenül összenőtt köteteket ajándékozzak el. Vera néni viszont pontosan tudta, amit én csak évekkel később értettem meg: hogy útravaló volt ez a részéről, egy olyan bója, amiről azt szerette volna, hogy fényével sose hagyja egészen eltévedni felelőtlen tanítványát, ha már úgy döntött, hogy kihajózik a költészet tengerére.

Nem hagyta.

„Sárrá rohadtál te is”, ezzel a sorral kezdődött a kötet második, Apám című verse, én pedig rögtön beleszerettem a hangjába, amely egyszerre volt lázas, forrongó, érces, szigorú, barbár, hűvös, távolságtartó és gyengéd. Mint egy ősi piramis naplementekor a csillogó homokviharban.

Újra és újra elolvastam a verset, és sorsom megpecsételtetett.

Egy-két évvel később Sárváron a Diákírók, Diákköltők Országos Találkozóján a Kuglizóban söröztünk, amikor szóba került Orbán Ottó neve, mire az egyik srác – a nevére sajnos nem emlékszem már – rám nézett, és csak annyit mondott: Ottó és az avantgárd. Kimentünk a kocsma elé, és a fiú az egész verset fejből elmondta, én pedig csak tátogtam az élménytől.

Orbán Ottó akkor sújtott le rám másodszor igazán.

2001-ben már sok nagy versét kívülről fújtam, izgatottan vártam tehát a Liszt Ferenc téri dedikálást a Könyvhéten, ahol egyáltalán nem számítottam rá, hogy Magvetős szerzőként ő is megjelenik.

De mégis megjelent.



 

Pokoli napsütés, kínzó hőség. Izzadtam és a torkomban dobogott a szívem, miközben egyelőre még távolról, lopva figyeltem, ahogyan a felesége oldalán leült az egyik asztalhoz. Nagyon nehezen mozgott már. Kávét hoztak neki az Írók Boltjából, nem sokkal később pedig egy váratlan és erős széllökés belekapaszkodott a napernyőbe, kissé megbillentve ezzel az asztalt, éppen annyira, hogy a tálcán lévő műanyag kávéscsészékből a nadrágjára ömlött a forró kávé.

Ő azonban nem mozdult.

A felesége és a könyvesbolt egyik munkatársa azonnal a segítségére sietett, kendők, szalvéták, amennyire tudták, letörölgették nadrágjáról a keserű feketét.

Nem sokkal ezután léptem oda hozzá. Izgultam, mint egy westernfilm főhőse, odanyújtottam neki a Költészet Kincsestára-sorozatban megjelent válogatott verseit, és zavaromban csak annyit tudtam neki mondani, hogy nagyon szeretem a verseit, Ottó bácsi.

Nem szólt semmit. Nehezen formálta a betűket, de aláírta a könyvet, úgy, hogy a toll hegye szinte alig súrolta a papírt. Továbbra sem mondott semmit, én pedig megköszöntem neki a dedikálást, majd továbbálltam, de azt nem tudtam eldönteni, hogy csalódott vagyok-e vagy boldog.

Hazafelé a buszon aztán elszégyelltem magam.

„Ottó bácsi”, hogy mondhattál neki ilyet, ostoroztam magam gondolatban szégyentől lángoló arccal. Szerettem volna visszapörgetni az időt, szerettem volna beszélgetni vele, hallgatni őt, elmondani neki rendesen, hogy mennyi mindent jelentenek nekem a versei, hogy mennyi mindent tanultam tőle a költészetről.

Akkor még nem sejtettem, hogy személyesen akkor találkoztam vele először és utoljára. Egy év múlva, májusban meghalt. Ezért lett Az éjnek rémjáró szaka posztumusz kötet. Benne a sírnivalóan gyönyörű Zsoltárral, amit szerintem egyedül csak ő írhatott meg a magyar költészetben. Mert nekünk, sorban álló, kutakodó, felelőtlen, nagyképű és törékeny költőknek így nem lehet írni. Sosem lehetett. Azóta sem lehet. Ezen a meghitt hangon, ennyire keresetlenül, egyszerűen és csupaszon mi nem szólhatunk.

Neki viszont szabad volt.

Ottó bácsi, remélem, hogy nem haragudtál meg rám. 

 

Orbán Ottó: Zsoltár

Szép vagy, én szerelmesem, szép, ahogy fekszel közös ágyunkon meztelenül
Csupa begy-völgy vagy, csupa dombvidéki hajlat, pihe és bozót,
És selyemszál lakik a te szádban, és a nyelveddel gombolyítod te azt a szálat az ágyékom körül,
Mert nem utálatos teelőtted a testnek semmilyen öröme sem,
Mert a test öröme a léleké is a közös ágyon,
És a te örömed én vagyok, az enyém pedig te vagy.
És kígyók is laknak a te öledben, és gyűrűiktől erősen szorongattatom,
Mert a szerelem élet és halál egyazon pontban,
Fele rész teremtés, fele rész pusztulás,
De leginkább jól megrakott tűz, melynek lángjánál még a fázós öregkor is megmelegedhet.
Nézd csak, én szerelmesem, mit művel ez a szerelem mivelünk, reszketünk mind a ketten,
Mintha a föld rengene alattunk, pedig csak az ágyrugó nyikorog.
És fölajzod derekam íját, hogy az öledbe lője ki gőzölgő nyilát,
Peng és bong a megfeszített ideg húrja,
És tűzgolyó támad a testemben, és ki akar törni a napvilágra,
És röpködnek öledben az ondósejtek, mint madarak a szélben.
Szép vagy én szerelmesem, szép a te izzadt tested, csatakos hajad és a sötét karikák a szemed körül, És hanyatt fordulsz, elalszol, álmodban alig hallhatóan horkolsz,
És alszom én is, álomtalanul, mélyen, egyhuzamban reggelig.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr972927306

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.