Olvass!

KönyvesBlog

Egressy Zoltán: Szaggatott vonal (regényrészlet)

2011. június 07. .konyvesblog.

   Nem először jön ki sietve orvos az ajtón, meghökkentő most már, ez a harmadik rohangáló fehér köpenyes, első alkalommal még azt hittem, sürgős esethez hívják a kilépő embert, aztán feltűnt, hogy a WC felé igyekszik, ahogy a másik kettő is, odafele gondterhelten, ráncolt homlokkal haladnak, vissza lazábban, kis mosollyal az arcukon, átszalad a tekintetük a várakozókon, derűsek, mintha vicces lenne a hasmenésük. Az ideges, elesett, betört fejű, sántító, vérző emberek nem szórakoznak annyira felhőtlenül, ez a harmadik azonban mindenképpen - vagy ahogy a szemfigyelő asszisztens mondaná, mindenképp - sikert szeretne aratni, kólika-járvány, veti oda vidáman az embereknek, még kacsint is hozzá, leszarom a járványotokat, haladjatok gyorsabban, kapja a hátába a választ attól, aki a szemfigyelő szerint alattomos kis geci, és azt várja, mikor köthet bele valami balfaszba. Az orvos arcáról menet közben fagy le a mosoly, beoson az ajtón, bánja már a közvetlenkedést, majd visszabünteti valahogy a beszólót, ha hozzá kerül, csak nehogy a szőkén töltse ki a haragját, Molekulát nem féltem ebből a szempontból, rajta nyilván nem merné.

     A fájós szemű tekintet-specialista lassan feláll, megcsókolja a rendőr szűk homlokának közepét, észreveszi, hogy félig-meddig a háta mögé lopóztam, és így könnyedén végighallgathattam a kiselőadását, zavarba jön, de nem meri megkérdezni, így történt-e, belenéz a szemembe, úgy érzem, nem vizsgál, hacsak önkéntelenül nem ezt teszi mindenkivel, szerintem egyszerűen csak szégyelli magát, bár ez nem biztos. Komoly hatalom az övé, ha a kiszámíthatatlan kötekedővel kapcsolatos megérzéseiből indulok ki, fantasztikus emberismerete lehet, a szemben talán tényleg benne van minden, ami fontos, aki tud olvasni belőle, annak aranybánya egy mit sem sejtő tekintet. Molekulának egyrészt valóban nem jönnek össze rendesen a dolgai, mindig így volt és mindig így lesz, de ez nem olyan nyilvánvaló első pillantásra, másrészt időnként bekattan, jelenleg is ezért vagyunk itt. Viszonylag friss a kapcsolata a szőkével, ez is igaz, aki tényleg hisztis lehet, azzal mondjuk nem értek egyet, hogy érdektelen lány, számomra legalábbis semmiképpen nem az, és azt sem érzem egyértelműnek, hogy annyira szereti Molekulát, bár hát ki tudja, ki vagyok én, nem bírálhatok felül csak úgy egy igazi szakembert.
     
A türkizkék ruhás kiscsaj nekem is feltűnt, ez a típus tetszett mindig, hamvas és naiv, kicsit idősebb kiadásban feltétlenül bejönne, persze nem ma, ezt az éjszakát már nem lehet tovább bonyolítani, és nincs is egyedül, bár a nagyképű barom azonnal elszaladna bármiféle konfliktus esetén, én nem a szemekből olvasok, én csak úgy tippelgetek. Pontosnak tűnik az öreg pár leírása, az asszony kizárólag hülyeségeket beszél, ezt akkor is érzi az ember, ha nem hallja, elég a férfit figyelni, úgy nézi a nőt, mint egy érdekes kis állatot, erőnek erejével fogja vissza magát, lehetett köztük némi fizikai kontaktus nemrégiben, talán emiatt vannak itt, bár külsérelmi nyomokat nem látok a csacsogó szerencsétlenen. A morgós emberről viszont, ha kényszerítenének, se jutna eszembe az égvilágon semmi, és úgy tűnik, egyelőre nem is fog, mert őt hívják be, végre haladunk, Szelim ezt széles mosollyal nyugtázza, összenevet velem, előbb-utóbb folytatni akarja majd a beszélgetésünket, ha már ilyen jól összebarátkoztunk. Róla én is el tudok képzelni bármit, remélem, nem akasztott fel senkit, de kétségtelenül vannak megfejtésre váró titkai, foglalkoznék is a személyiségével szívesen, gondolkodnék rajta, ha igazán érdekelne, lenne időm, és nem hangosodna ütemesen valami furcsa kopogás a folyosó vége felől, odafordulok, egy sétapálca, annak a hangja hallatszik, rosszat sejtve nézek feljebb, igen, Paul, a színész folytatódik a bot végén, ő tűnik fel teljes életnagyságban, karjában kiskutyájával, mellette a halőr, közelednek.
     Molekula lassan emeli fel a fejét, látja az érkezőket, meredten figyelem a jelenetet, egy-két másodpercig még a szívem is elfelejt dobogni, mi lesz ebből, mozdulni se tudok, lefagytam, ahogy a barátom is, egyszerűen csak tanácstalanul néz, még körbe is tekintget, keresi a vörös szemét, a szőkéét, az enyémet, mint aki nem hiszi el, amit lát, talán útbaigazítást vár, valami instrukciót, segítséget, ez most sok így egy kicsit neki. Ostobaság van a szemeiben, mást nem látok bennük jelenleg, csak ötlettelenséget, ürességet, és a nagy kérdést, miként kellene reagálni. Paul, a színész megtorpan, amikor észreveszi Molekulát, nem áll meg, de a sétapálca kopogása abbamarad, szíve szerint visszafordulna, tesz is egy ezt előkészítő mozdulatot, a halőr jó pillanatban, határozottan karol bele, a morgós felszabadult helye meglepő módon még üres, odavezeti a sérültet, leülteti. A kutya aprót vakkant, miután végigjáratja a tekintetét a várakozókon, akiket egyszerre két sokk ér: állat érkezett a váróhelyiségbe, valamint Paul, a színész, nem tudni, melyik különösebb; mint jelenség, feltétlenül az utóbbi. Ráadásul csendesen, ám szünet nélkül jajong, az állát fogdossa, azt hiszem, minden jelenlévő érzi, hogy nem akármilyen pillanatok tanúja.
     Itt van ez a két ember, többször már nem néznek egymásra, mégis izzik közöttük a levegő, láthatatlan rezgés köti össze őket, nagyfeszültség, a szerelem ilyen meg a gyűlölet, létezik olyan vibrálás is, amikor csak annyi érzékelhető, hogy van valami súlyos energiaáramlás, amiből aztán nem lesz semmi, nem gondolom, hogy ez feltétlenül jobb, vagy akár csak ártalmatlanabb a szeretetnél és a gyűlöletnél, köztünk például ez volt, ez a semmi. Molekula és Paul, a színész igazi nagy páros, persze mi is, csak mi másképp, bárcsak ütköztünk volna egyszer-kétszer rendesen, bánom, hogy nem így alakult, történhetett volna valami igazi dolog közöttünk, mennyivel jobb lenne utólag, lenne mit kielemeznem, jobban érdekelne, mint Szelim titkai. Emlékszel arra az őszre, amikor egyetlen egyszer téged is behívtak az iskolába?
     Mennyi lehettem, tíz éves, nem kicsi már. Akkoriban hazudoztam összevissza, ma már azt gondolom, a tanárok fújták fel az egészet, békén kellett volna hagyniuk, tény, hogy folyamatosan hazudtam, de mi van abban, kinőttem később, elefántot csináltak a bolhából. Ennek következményeként anyám hosszú évekig nem hitt nekem, akkor sem, amikor már kizárólag igazat mondtam, és nem hittek nekem a tanárok se, azt leszartam, de milyen az, akikor a saját anyád meghazudtol? Mielőtt behívtak titeket, összeültek a tanárok, én voltam az egyetlen téma, válságértekezletet tartottak, mert zokogva bizonygattam az osztályfőnöknőnek, hogy százezer eperfánk van otthon, cirkuszoltam, balhéztam, kérdezzék meg az anyámat, százezer. Írtak neki, meg neked is, ott voltam, amikor bejöttetek, szembesítést akartak, némán álltam, szorítottam össze a számat, nem szóltam egy szót sem, emlékszem, azt mondta a tanárnő, feltételezik, hogy nincs százezer eperfánk, de annyira állítom, és kikérem magamnak, amikor nem hiszik el, hogy esetleg el kéne beszélgetni velem komolyabban, nehogy notórius hazudozó legyek felnőtt koromban. Egyébként az az érdekes, hogy tényleg elhittem, amit mondtam, beleéltem magam teljesen.  
     Nincs meg a konfliktus köztünk, apa. Nem tudom, mi a bajom veled.
     Ez az eperfa-hazugság is csak tünet lehetett, azért jött, hogy figyelj rám, és kicsit győztem azzal, hogy behívtak téged is, de mi az igazi baj? Nem éltél velem, jó, de ilyen sokakkal van. Az a hógolyós dolog csak rossz kezelése egy szituációnak, nem több. Van valami azért. Tehetetlen dühöt okoz, ha elhitetnek veled valamit, vagy te magaddal, ami nem igaz, nem konkrét hazugságra gondolok, elég, ha a másik elfelejt időben megállítani. Te soha nem mondtad ki világosan, hogy nem leszünk már egy család. Képes az ember dédelgetni az álmait, míg nem szembesítik vele, hogy hülyeség, aztán úgy megélni, mintha a másik hitette volna el vele, vagy legalábbis sejtetett, érzékeltetett valamit, miközben semmi mást nem tett, csak nem gátolta meg a folyamatot, mert talán fogalma se volt, mekkora súlya van.

     Picsogok összevissza, ez is csak utólagos magyarázat, nem fejtek meg semmit, pedig szeretnék közel kerülni a bajommal veled, vagy legalább magához a bajomhoz, és rá kell jönnöm, hogy nincs igazi, komolyan vehető okom rühellni, gyűlölni téged, közben mégis olyan indulatok dühöngnek bennem veled szemben, amilyeneket Molekula soha nem érzett, akkor sem, akikor egyszerre több csontot tört el valakiben. 
 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr452933943

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.