Olvass!

KönyvesBlog

Az elnök embere

2011. június 22. florescu

A-
Robert Harris: Szellemíró
Ford.: Vizi Katalin, Cartaphilus

2010, 352 oldal, 3000 Ft

A mai viszonyok között egy mozifilm hatalmasat lendíthet az alapul vett, korábban már megjelent könyv értékén, jótékonyan megemelheti annak olvasottsági indexét is. Aztán az más kérdés, hogy a film ismeretében hogyan funkcionál „tovább” a nyomtatott szöveg, azaz mennyiben fejt ki a filmtől eltérő élményt, hogy mást ne mondjak, mennyire működik benne a betűhöz és az írott cselekményhez köthető esztétikai tapasztalat. Én azt mondom, egy jó szövegnek a filmtől függetlenül meg kell állnia a talpán, bár e vélemény relevanciáját vélhetően beárnyékolja az a mezei tény, hogy sok függ a választástól: olvasás után váltunk jegyet a moziba, vagy a vetítőteremből lakásunk foteljébe zuhanva vágunk bele a forgatókönyv eredetijének olvasásába. Korábban két alkalommal kellett licitálnom saját elvárásaimra (legalábbis a kiadó FilmRegények sorozatában megjelent regények kapcsán), és mindkét alkalommal meglepett, mennyire jó szövegekből gyárthatta le filmjeit Alan Parker és Danny Boyle. Ezúttal a szöveg volt az első, de ha mást nem is, kedvet adott a Szellemíró filmes átdolgozásának megtekintéséhez.

Jól kifundált, pörgős sztoriról van szó, amely ráadásul aktuális kérdéséket érint a leköszönő miniszterelnökök utólagos felelősségvállalásától kezdve a háborús bűnökig, a terrorizmusig vagy az ezért-azért világhírű emberek intim és publikus életét elválasztó izgalmas határvonal nyilvánosságra hozatalának morális buktatóiig. Főhősünk szellemíró, aki olyan életrajzokat ír, amelyek babérjait később azok celeb főhősei arathatják le – az ő neve legfeljebb a köszönetnyilvánításban fedezhető fel, de talán ott is csak rejtjelezve. A szellemírónak az úgynevezett valósághoz (és az adatközlő szándékához) illeszkedő adathalmazból kell eladható írásművet faragnia, azaz még a fikció tekintetében is alá kell rendelnie magát annak a figurának, akinek neve később az ő könyvén fog az írói autoritás státusában megjelenni. Az „álszerző” viszont jelen esetben a volt brit miniszterelnök, diplomáciai titkok tudója, a főgonosznak kikiáltott amerikai elnök legfőbb cimborája, a terroristák kiemelt célpontja. A helyzetet nehezíti, hogy főhősünk elődje, az elnöki család barátjának tekintett férfi fura körülmények között távozott el az élők sorából, a tét, a kiadó által felkínált „tiszteletdíj” azonban annyira húzós, hogy gyorsan meg kell találni az új szellemírót.

Hősünk egy szuperbunkerré átalakított luxusvillába költözik, interjúkat készít az ex-elnökkel, közben furcsaságokra lel, de ezekről egy szót sem szabad ejtenie. Társai nincsenek, csupán a mindenfajta feljegyzés archívumaként működő ütött-kopott notebook. Így még el is készülne valahogy az áhított memoár, azonban Lang ex-elnök úrról éppen ekkor derül ki, hogy illegális magánakcióra adott meghatalmazást, amely során négy terroristagyanús férfi jócskán megkapta a magáét. Az jön, ami ilyenkor lenni szokott: állásponttól függően ajnározás vagy meghurcolás a sajtóban, fenyegetőzés Hágával, nyilatkozatháború, rendkívül megfontolt retorika, stb. Szellemíró főhősünk hozzájut elődje titkos kutakodásának dokumentumaihoz, viszont ezek értelmezéséhez nem várt segítségre nyer, a sztori pedig lassacskán pikáns kémtörténetté alakul.

A sztori nagyon egyben van, ráadásul egy lehetséges forgatókönyvet vázol, hiszen Adam Langben mintha Tony Blair alteregóját fedezhetnénk fel. A téma szakértői bizonyára megtalálhatják az apróbb ferdítéseket vagy következetlenségeket, de a stílussal nekik sem lehet problémájuk. A Szellemíró néhány fejezetet követően magával rántja olvasóját, és remek reklámot csinál a filmhez, bár tegyük hozzá, a regény minden olyan poétikai allűrt nélkülöz, amely megnehezítené a forgatókönyvíró vagy a rendező dolgát, illetve megkövetelné a digitális technika markánsabb bevonását: nincsenek hosszú belső monológok, az ismert világgal összeegyeztethetetlen fantasztikus epizódok, teljességgel hiányzik a csoda és a mese. Éppen ebből viszont az következik, hogy a regény szinte szóról-szóra a filmvászonra kívánkozik. Mindenesetre alig várom, hogy végignézhessem, hogyan válik egy kis szaros szózsonglőrből diplomáciai döntéseket befolyásoló figura, és hogyan keverte újra Polanski a lapokat. Nehezen lehetne Harris regényét a kortárs angol irodalom csúcsszövegeként reklámozni, de a maga által kitűzött célt így is remekül teljesítette. Egy másik kategóriában tekinthető nagyszerű munkának.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr42998974

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.