Olvass!

KönyvesBlog

Vetített fények az alagút végén

2011. július 08. florescu

B
Herta Müller: Szívjószág

Fordította: Nádori Lídia

Cartaphilus Könyvkiadó, 2011, 261 oldal, 2700 Ft


Herta Müller nehéz prózát ír, betűi szinte átütnek a papíron. Gyermeki-mániás nyelvének szavai önálló életre kelnek, majd üres töltényhüvelyekként hullanak a földre. Nyelve tulajdonképpen nem-nyelv, egy tudatosan kódolt és ferdített megnyilatkozássor. A sztorik egyes mozzanatai a lapok szélén, vagy a regénytér egy-egy feledésbe merülő szegletében bújnak meg. A kulcsszavak, mint jelen esetben a címadó szívjószág a vezényszavak erejével hasítanak a levegőbe, de a hangképzést követően csak az üresség marad. Müller szövegei kitérnek a hagyományos lexikákon iskolázott tekintet elől, fokozatos odafigyelést követelnek meg olvasóiktól. Míg azonban a Lélegzethinta és A róka volt a vadász az újdonság erejével hatottak számomra az alapvetően ismert tematikákhoz, irányultságokhoz képest, addig a Szívjószágtól – ehhez mérten – jóval többet vártam. Végül egyedül maradtam elvárásaimmal.

Pedig néhány oldal után egyértelművé vált, hogy a három regény közül itt kaphat valóban hangsúlyos szerepet az olvasót útitársként bevonó történetmondás, lévén egy rejtélyes gyilkosság eseményeiről értesülünk. Azaz, a Szívjószág ideális esetben betekintést engedhet a kulisszák mögé, választ kaphatok majd arra a kérdésre, gondoltam, milyen is, amikor a nyomozás nem is annyira a regényszöveg gazdag szimbolikájának felfejtésére irányul, hanem az olvasás során kibomló narratívával párhuzamosan halad a nagybetűs Megoldás felé, amikor a narrátor holmi Monsieur Poirot-ként összehívja a szalonba a nyomozásban érintett figurákat, majd lenyűgöző szónoklat után rámutat egyikükre, mondván: te vagy a hunyó. Nem számítottam arra, hogy Müller teljesen levetkőzi magáról azt a sajátos hangot, amely némi politikai-ideológiai hátszéllel megtámogatva világhírt adományozott neki, ehhez mérten újból elmerenghettem a leírást és cselekményszövést összebonyolító hanghordozáson is, de csalódnom kellett, mert ez jószerivel bekebelezte a sztorit.

Egy kollégiumi szobában felakasztva találnak rá Lolára, a vidékről érkezett fiatal lányra. Az elbeszélő, a lány szobatársa hamarosan összebarátkozik három fiúval, akik amolyan konspirációs tevékenységet folytatva olvasgatják a teamécses mellett a betiltott könyveket, miközben a mindent felügyelő állami szerveket kijátszva próbálják megfejteni a gyilkosság indítékait, okait. Nem nehéz megjósolni, hogy mindannyian pórul járnak. Ellenkező esetben Müller nem tudna rámutatni a poétikáját vezérlő kilátástalanságra – el kell hitetnie olvasóival, hogy az ábrázolt világban minden beszabályozott, precízen felügyelt, sok esetben pedig valódi megváltással ér fel a halál. Egyedül talán a gyermekkort borítja halovány, édes máz, bár Müllernél az emlékekbe kapaszkodás melankóliája mögött is szomorú ráismerés lappang: a visszatekintés horizontjából mítoszivá formált emlékek nem is beszélhetők el máshogyan, csak egy olyan nyelven, amely közelebb áll az emlékeitől megzuhant ember maga elé motyogott monológjához, mint a kocsmai anekdotázáshoz.

Müller narrátora megrajzolja a figurákat, megfesti a tájat, reflektál a rendszerre és az állapotra, közben pedig emlékmozaikokkal darabolja szét az ismert végkicsengés felé tartó eseménysort. Sebészi pontossággal tárja fel a pszichikai terror aspektusait, ilyen értelemben talán ez nevezhető a regény konzekvensen narratív sávjának. Pjele százados kevergeti a szálakat, aki egyszerre kihallgató tiszt és jóságos nagybácsi, egyszerre román Nagy Testvér és a Borzalom egyetemes allegóriája, a történet cselekvő alakja – elbeszélőnk és társai csak az ő általa megrajzolt krétakörön belül csúszhatnak-mászhatnak. Beszélhetnek is, de egyéni hangjuk elhal a szükségszerű rejtjelezés során. Ebben a regényben talán fájó módon hirtelen és alattomosan. Aki szereti Herta Müllert stílusát, ezúttal is megkapja majd a magáét, de az írónőt nem ismerő olvasók inkább másik irányból próbálkozzanak.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr313045256

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Vajnágh Domokos: Két bőrönd 2011.07.11. 12:26:11

A kulcs érintés nélkül siklott a zárba. A férfi határozott kézmozdulattal elfordította, majd a kilincset erőteljes kattanás kíséretében lenyomta. A magas öntöttvas ajtó hatalmas lendülettel kivágódott, s a kilincs oly erővel csapódott neki a márványfal...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.