Olvass!

KönyvesBlog

Időn kívül és belül

2011. július 15. .konyvesblog.

C
Tintin 11: A fáraó szivarjai

Írta és rajzolta: Hergé
Fordította: Luca Anna, Egmont, 2011, 62 oldal, 2200 forint

 

Tintin a francia-belga képregény alapja. Az örökifjú, cserkész szellemiségű riporter 1929-ben, a belga katolikus hetilap, a Le Vingtième Siècle gyerekeknek szóló mellékletében, a Le Petit Vingtième-ben lépett színre, és szerzője, Hergé 1983-ban bekövetkezett haláláig tartottak kalandjai. Az utolsó teljes album 1976-ban jelent meg, s bár a szerző belekezdett egy újabb kötetbe, csak jegyzetekig és vázlatokig jutott. Hergé végső akarata szerint teremtménye története nem folytatódhat soha többé.

2011-ből visszatekintve mindez nagyon régen volt, és a mai fiatal olvasóknak talán már nem is olyan könnyű megkülönböztetni az 1930-as, az 1950-es és az 1970-es évek képregényes divatjait. Pedig hát sok minden történt 1934 és 1955 között: például A fáraó szivarjai-nak az első megjelenése és átdolgozása.

Az Egmont kiadó másodszor fut neki Tintin magyarországi kiadásának, és úgy tűnik, most végig fogja vinni a sorozatot. Sorozatról beszélünk ugyan, de csak néhány rész között van szoros összefüggés, így nehéz belekötni a kiadó által választott sorrendbe. Akármi is legyen az oka, az eredetileg negyedik epizód a magyar kiadásban a tizenegyedik, és egy gyors összehasonlítás az előzőkkel elegendő annak a megállapítása, hogy ennél régebbi képregényt nem nagyon volt még alkalmunk kézbe venni. (És akkor még nem láttuk az eredeti. Lásd lentebb.)

Tintin első, Szovjetunióban játszódó kalandja éveken át beszerezhetetlen volt kínosan túlzó kommunizmusellenessége miatt, a második, kongói történetet pedig néhol már csak kritikai kiadásban engedik megjelentetni az afrikai feketék lekezelő ábrázolása miatt. Harmadszorra Amerikába küldte hősét Hergé, ahol véletlenül éppen Al Caponéval és bandájával futott össze. Ma már szinte hihetetlen, hogy a politikai korrektségtől fényévekre járó történetek annak idején mekkora népszerűséget hoztak alkotójuknak.

Tény viszont, hogy ezekkel a sztorikkal Hergé nem volt igazán megelégedve. Már csak azért sem, mert az első kettőt a kiadót vezető Norbert Wallez abbé rendelte meg tőle, s bár magától Hergétől sem álltak távol akkoriban a Mussolinit tisztelő pap nézetei, ő elsősorban szórakoztatni akart, méghozzá színvonalasan, színvonalasabban. Az amerikai történet már az ő ötlete volt – talán elismerésként a szóbuborékos képregény hazája előtt. Amely szóbuborékos képregényt sajátos módon a Wallez lapját a tengerentúlról tudósító Léon Degrelle, a belga fasiszta párt vezetője ismertetett meg vele.

Az első három történet sablonokra épült, heti egy oldalas folytatásokban közölték, gyakorlatilag rögtönözve. Minden oldal egy izgalmas képpel zárult, hogy kedvet csináljon a következő szám beszerzéséhez. Hergé jelenetről jelenetre haladt, nem volt íve a történeteknek – valószínűleg ő sem nagyon tudta, mi lesz hősével három-négy hét múlva. Ennek persze az is volt az oka, hogy Tintin kalandjain kívül a mellékletet szerkesztenie és illusztrálnia kellett. A később roppant részletes és precíz dokumentációval dolgozó Hergé ekkor még alig használt forrásokat, és nem volt alkalma válogatni. Ezzel a gyakorlattal próbált szakítani az 1932 decemberében induló negyedik epizóddal, amely a lapban még Tintin keleti kalandjai címen futott.

Ez az első olyan Tintin, amelyen látszik, hogy nem csupán egymást ötletszerűen követő jelenetek halmaza, hanem van egy elképzelés, amit többé-kevésbé következetesen végigvisz a szerző. És végre lehetőséget kapott egy „tiszta” kalandra, nem kellett elítélnie sem a szovjet rendszert, sem a chicagói rendetlenséget, és még csak a belga gyarmati politikát sem kellett dicsérnie. A keleti kalandhoz aktuális és izgalmas témákból indult ki: egyrészt a híres kalandor, Henry de Monfreid első önéletrajzi regényét, az 1931-ben megjelent Vörös tenger titkai-t használta fel forrásként (Monfreidnek egy másik műve, a Rejtelmes Abesszínia pár évvel később magyarul is megjelent), másrészt Tutanhamon tíz évvel korábban felfedezett múmiája és az azzal kapcsolatos képzelt „fáraó átka” ragadta meg a fantáziáját. Rejtjeles üzenetek, csuklyás összeesküvők, múmiák, kémek, fakírok, fegyver- és ópiumcsempészek – ma már szinte unalmas maga a felsorolás is, de nyolcan évvel ezelőtt még újdonságnak számítottak ezek a témák és fordulatok.

Az első próbálkozásnak egész jól sikerült kaland 1934 februárjában ért véget a Le Petit Vingtième-ben, és még abban az évben megjelent albumban is, méghozzá immár a Casterman kiadó gondozásában – ekkor kapta végleges címét A fáraó szivarjai.

Csakhogy mi nem ezt a fekete-fehér verziót látjuk, hanem egy színeset. Történt ugyanis, hogy 1942-ben a Casterman beszerzett egy ofszet nyomdagépet, és Hergével egyetértésben elérkezettnek látta az időt, hogy áttérjenek a színes kötetekre. Csakhogy a háború alatt jelentősen megnövekedtek a nyersanyagárak, ami a kiadó számára lehetetlenné tette, hogy az eredetileg 100 oldal feletti albumokat jelentesse meg újra, kiszínezve. Kompromisszumos megoldásként abban maradtak, hogy ezentúl maximum 62 oldal lesz egy-egy történet, de az albumok méretét megnövelik. Hergé amúgy sem volt igazán megelégedve az első részek grafikájával, és mivel ekkor már több asszisztens alkalmazását is megengedhette magát, örömmel vállalta, hogy nem egyszerűen áttördeli és kiszínezi, hanem gyakorlatilag újra is rajzolja-rajzoltatja a korábbi epizódokat. Ez már csak azért is jól jött neki, mert így ki lehetett iktatni a történetet megszakító, az egyes oldalakat lezáró „cliffhangereket”.

A háborút követően azonban Hergének igen komoly gondjai támadtak (azzal vádolták, hogy együttműködött a német megszállókkal), és csak nehezen, a belga király közbenjárásának köszönhetően sikerült tisztáznia magát és hosszabb publikálási tilalom után folytathatta a munkát. Amikor az új hetilap kiadását tervező Le Lombard azt javasolta, hogy Tintin költözzön át hozzájuk, sőt, adja a nevét is az újságnak, Hergé kapva kapott a lehetőségen, amely azonban rengeteg energiáját lekötötte. Új kalandokat is kellett rajzolni, így hát elég sokáig tartott, mire elkészültek egyes színes változatok, és ennek leginkább A fáraó szivarjai látta kárát – csak 1955-ben jelent meg az új verzió, amely néhány apró eltéréstől eltekintve megegyezik a „miénkkel”.

Noha magán a történeten alig változtatott Hergé, bekerültek illetve eltűntek szereplők és sztorielemek, valamint rejtett, részben anakronisztikus utalásokat helyeztek el benne. Ebből kifolyólag van a kötetben valami sajátos időn kívüliség: harmincas évekbeli történetvezetés, ötvenes évekbeli grafikai megoldások. Zárjuk le ezt az ajánlót egy kis ínyenckedéssel.

Az új címlapon és a kötet 8. oldalán múmiák állnak szarkofágokban. Egyikük neve E. P. Jacobini, aki nem más, mint Hergé talán legismertebb asszisztense, Edgar P. Jacobs, aki saját jogán is klasszikussá vált Blake et Mortimer című sorozatával. Ennek a sorozatnak a legemlékezetesebb epizódja A nagy piramis rejtélye, amelynek az egyik szereplője bizonyos Dr. Grossgrabenstein – nevét Grossgrabra rövidítve őt is bebugyolálta Hergé. A tiszteletadás sajátossága még, hogy a történet eredeti megjelenésekor Hergé és Jacobs még nem ismerték egymást, az átdolgozásban pedig utóbbi már nem vett részt.
Bár a címlap és a belív nem teljesen igazodik egymáshoz (Jacobs jellegzetes csokornyakkendője is színt váltott), annyi kiderül, hogy a címlapon Tintin által kitakart, Jacobini és Grossgrab közötti szarkofágban bizonyos I. E. Rogliff nevű egyiptológus múmiája található. Ez a poén már az eredeti kiadásban is szerepelt, csakúgy, mint a 8. oldal második képen látható Carnawal, akinek a neve egyértelműen Lord Carnarvonra, a „fáraó átkának” első áldozatára utal.

Ebben a történetben szerepel először Dupond és Dupont, de nincsenek megnevezve – nem úgy, mint az eredeti kiadásban, ahol X33 és X33b ügynökként ténykedtek. Utólag egyébként egy-egy kép erejéig a korábbi sztorikba is becsempészte őket Hergé.
A csempészhajó kapitány, Allan Thompson egy későbbi részben lett Rastapopoulos cinkosa, őt utólag írták bele a történetbe. Szerepelt viszont már az eredetiben is egy másik hajóskapitány, aki kimenti Tintint a tengerből. Neki ugyan nincs neve, de minden „tintinológus” egybehangzóan állítja, hogy ő nem más, mint a forrásként felhasznált Henry de Monfreid.

Még egy kis poén található a 15. oldalon. Amikor Patrash pasa megtudja, kit fogtak el emberei a sivatagban, elmondja, hogy évek óta olvassa Tintin kalandjait. Ezt bebizonyítandó egyik embere előveszi az egyik kötetet. Ez az eredeti verzióban a Tintin Kongóban, az első színes verzióban a Tintin Amerikában (nyilván azért változtattak, mert az eredeti kiadás idején utóbbi történet még nem jelent meg kötetben). Ám 1964-ben ismét változott a bemutatott címlap, méghozzá az Irány a Hold az, amit a szolga a kezében fog. Ennek az újabb belső következetlenségnek a „holdas” történetek különösen nagy népszerűsége lehet az oka.

Pár szót a magyar fordításról. Bár a történet megértését nem zavarja, sajnos, akad benne ezúttal is néhány pontatlanság, néhány szó szerinti fordítás, illetve néhány dolognak utána lehetett volna nézni. Például amikor a hibbant Siclone professzor dalra fakad, ismert áriákat ad elő franciául (pl. a Pillangókisasszony-ból), ezeket nem biztos, hogy szó szerint kéne visszaadni, hanem érdemes lenne kikeresni, van-e már létező magyar fordításuk.
Az előjelzések szerint a következő kötet ennek a laza folytatása, a Kék Lótusz lesz – az első igazi klasszikus.

NeroBlanco

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr363070160

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.