Olvass!

KönyvesBlog

Száz év derű

2012. január 04. barraban

Részt vettem már jó néhány irodalmi eseményen: térdcsapkodós humorú születésnaposon, könnyes klisékkel elárasztott megemlékezősön, kedélyes anekdotákkal tarkított borozós-lazulóson, és belterjes-bennfenteskedő elalvóson. Akadt, ahol a vendéget leginkább kiadós ivászatokról ismertem, és olyanon is ültem, ahol ki nem állhattam azt, akiről írnom kellett, de jó képet vágtam a dologhoz, hátha Stan Marshoz hasonlóan elmondhatom: „Ma is tanultam valamit.” A Kino moziban tartott beszélgetés és vetítés volt mégis a legfurcsább és a legszemélyesebb.

Ennek oka nem maga a rendezvény volt, hanem az a tény, hogy másnap indultam pár napos svéd-dán körútra. Bizisten eszembe se jutott a kapcsolat a beszámolóírás elvállalásakor, csak amikor a fárasztó munkanap után a Kino mozi kényelmes székeinek egyikébe vetettem magam, igyekezvén elhessegetni a délelőtt összes apró-cseprő bosszúságát és a színpadon ücsörgő Szabó Simonra, Kovács Patríciára és Parti Nagy Lajosra koncentrálni, akkor ütött mellbe a hirtelen felismerés. Svéd filmet láthattak azok a szerencsések, akiknek a munkaideje korábban lejárt (az Északot vetítették, amúgy már láttam, és tökjó), egy svéd regényről, az elsőkönyves Jonas Jonasson A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című opusáról beszélgetnek most a résztvevők, és utána egy dán film, a Melankólia következik, melyet ugyan Lars von Trier rendezett valami pusztító meteorról, na de akkor is, hát lehet az ilyen véletlen?

Már éreztem is a fagyos északi szelet a fülemben zakatolni, és látni véltem a hó vakító fehérségét, amikor Szabó Simon belevágott, szokott közvetlenségével közelebb invitálva a szerényen hátsó sorokba húzódó közönséget. A lehetőséggel a megszólítottak ugyan nem éltek, a gesztus mégis felvidított mindenkit. Aztán levetítettek egy tök felesleges, körülbelül 2 perces kisfilmet, melyben a kiadó vezetője, a fordító és néhány ember dicsérte két-két mondatban a könyvet, de ez volt az este utolsó neccesebb, ráadásul dicséretesen kurta pillanata. Kovács Patrícia, akinek gesztenyebarna haja tökéletesen harmonizált irigylésre méltó csizmájával, bájos döccenőkkel olvasta fel Jonasson regényének első fejezetét (kin ne fognának ki a svéd városnevek?), aztán átengedte a szót Simonnak és Parti Nagynak, ők pedig különböző regiszterben, egymást tökéletesen kiegészítve dicsérték az egekbe A százéves embert. Röpködtek a kulturális utalások Hasek Svejkjétől kezdve a Forrest Gumpon át Rejtő Jenőig vagy Hrabal Pepin bácsijáig, a kulturális különbségek Magyarország és Svédország között mind egy százéves ember fizikai állapotát, mind egy táska idegenre való rábízásának kockázatát tekintve: amikor Szabó Simon felemlegette Jonasson az irányú tehetségét, hogy milyen kedvesen –bájosan képes embereket eltenni láb alól, szakadt a terem.

A könyvről megtudtuk, hogy nagyon-nagyon érdemes elolvasni, mert életvidám, könnyed, mégis fajsúlyos: a szerkesztés alapja egy krimi (ne a mostanában virágzó skandináv bűnügyi regényre tessenek gondolni) és egy történelmi szál pazar összeillesztése, szinte közép-európai jellegű humorban bővelkedő ötvözete, amely végig példás ritmusban baktat előre a végkifejlet felé (állítólag épp szokatlan világlátása tette oly sikeressé hazájában, ami nem is csoda, ha a skandináv krimik nyomasztó, jéghideg magányban fuldokló elátkozott hőseire gondolok). Jonasson, aki a huszadik századi történelemről szándékozott könyvet írni, és sokáig nem lelte hozzá a megfelelő formát, elképesztő könnyedséggel kezeli az ólomsúlyú múlt századi világtörténelmet, a fordító pedig zseniális munkát végzett.

Parti Nagy sajnálkozott, hogy a gagyi borító és a harsogó, színes betűkkel nyomtatott PR-szlogenek (Az év legviccesebb könyve!) a szórakoztató irodalom kategóriájába utalják A százéves embert, másfelől örült annak, hogy így legalább sokkal több olvasó kezében landol majd. A főhős, Allan Karlsson hamisítatlan svejki figura, aki ebben a szellemben bukdácsolja végig egyfelől a 20. századot (közben találkozik Sztálinnal, Truman elnökkel, Maóval, Nixonnal, és egyéb potentátokkal, akik természetes viselkedése miatt megszeretik és rögvest magas pozícióval ajándékozzák meg), másfelől a jelenben százéves aggastyánként megszökik az öregek otthonából, és eltulajdonít egy táskát, amire a gazdag és pedáns északon gondolni sem illene, és amiben… na de ugyanúgy elharapom a mondatot, ahogy a fellépők is megtették többször, hisz egy krimiről se jót, se semmit. Szabó Simon kezdte is filmre álmodni a cselekményt, Parti Nagy 40 részes tévésorozatban tudná csak a dolgot elképzelni, a fordító, Kúnos László pedig elárulta, hogy valaki bizony már megvette a jogokat. Őszintén remélem, hogy nem Spielberg vagy Roland Emmerich volt az.

Kúnos egyébként az első sorban ült, nagyon érdekes dolgokat árult el a fordítás kulisszatitkairól, és két nagy, a svédek lelkiismeretét terhelő bűnről, amik a könyv kulcsmotívumául szolgáltak: az 50-es évekig kodifikált sterilizálásokról, és a robbanóanyagokról híressé vált Alfred Nobelról. Csupa szimpatikus ember gyűlt össze ezen az esten, és ez messzemenően kárpótolt az esetleges szervezési hiányosságokért, a svéd nevek kissé esetlen kiejtéséért, vagy a nagy lelkesedésben egyre sűrűsödő önismétlésekért. Az meg számomra igen tréfás momentuma volt a rendezvénynek, hogy egy idősebb (de még biztos nem százéves) úr a beszélgetés felénél félig lecsúszva a székéből diszkréten hortyogni kezdett mellettem.

Patrícia némi, a lehetséges spoilereket érintő tanácskozás után felolvasott a könyv végéből is: a biztonság kedvéért nem nagyon figyeltem oda, mert akkor már eldöntöttem, hogy első dolgom lesz megvenni. És így is történt. Miután az est zárásaként megnéztem von Trier két és fél órás szégyentelen giccsét a világvégéről (ami mégis tetszett), beviharzottam a legelső Alexandrába, és belemerültem Allan Karlsson történetébe. Olvastam a vastag fekete felhők között úszó, Svédországba tartó repülőn, glöggöt kortyolgatva vettem elő a szeles, betonszürke tengerparton, ahol hó ugyan nem volt, viszont bősz hullámok csapkodták a sziklákat, és kellemes kávézókba lehetett visszahúzódni az elemek tombolása elől. Előhúztam a cekkerből az Öresund-hídon, amikor a tágas utcákkal teletömött, köd borította és kaotikus forgalmú Koppenhágába robogott a vonat, és hazafelé a tranzitban is, amíg a 6 (!) órát csúszó budapesti gépre vártam. Még nem értem a végére, de téli estékre nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek az ezüst holdsütés, a forralt bor és a meleg, vastag gyapjútakaró mellé.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr893507022

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Százéves ember 2012.03.10. 18:17:20

Ahogy már említettem, több könyvet is kaptam karácsonyra, ezek egyike volt a „Százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt” – az érdekesség (már-már paradox) ebben az, hogy ez eredetileg egy svéd könyv, de én most magyar fordít...

Trackback: A dán mozi ma – beszélgetés Gyenge Zsolt filmkritikussal 2012.01.17. 16:46:31

Hollywooddal nehéz felvenni a versenyt, kevés országban készülnek olyan filmek, amelyek jelentős érdeklődést keltenek nemzetközi szinten. Dánia nagy múltra visszatekintő filmes hagyománnyal rendelkezik, amelyre folyamatosan odafigyelnek, filmes kultúrá...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.