Olvass!

KönyvesBlog

Az utolsó Pinkhell

2012. február 02. Bayer Antal

Hat évvel azután, hogy megjelent az első (pontosabban nulladik) szám, a jelenlegi formájában véget ér a Pinkhell. A sorozat az új magyar képregény zászlóshajójaként indult, és bár az évek során szerencsére nagyrészt lekerült az alkotók válláról ez a teher, azért mindig oda kellett figyelni rá. Időközben megszaporodtak a hasonló, szűk körben terjesztett kiadványok, de a Pinkhell megpróbálta megőrizni presztízsjellegét, amit a gondos szerkesztői munka, a színes nyomás és az ezzel járó ár is mutat. Itt lenne az ideje a széria gondos, átfogó elemzésének, ehelyett csak annyit jegyeznék meg, hogy miközben egyre kevésbé volt reflektorfényben a lap, és egyre kevésbé akart a fiatal alkotók reprezentatív felülete maradni, annál inkább sikerült betöltenie ezt a szerepet. Egyre jobbak lettek a lapszámok, a kezdetben részben jogos értetlenkedés (emlékezzünk csak erre a klasszikus kritikára) később átadta a helyét az antológiaformátummal szembeni ellenérzéseknek – a legutóbbi számba főleg két képregény félbehagyása miatt lehetett belekötni. Ez az utolsó lépés, hiszen mostantól külön, címenként jelennek majd meg a Pinkhell örököseiként fellépő darabok, elsőként a magazinban már be sem fejezett A sátán pecsétje.

Ami viszont bekerült az utolsó részbe, az egyértelműen mutatja, hogy az alkotóknak már eszük ágában sincs kísérleti, az öncélúság vádjával illethető darabokkal ingerelni a közönséget. Hol vannak már a sárga csíkos kék labdák? Persze a kísérletező, szerzői képregényekkel sosem volt baj, csak a rosszakkal. Ezért kár, hogy a kezdeti lendület után eltűntek az ilyen jellegű munkák a lapból: a 8. szám tartalma szinte teljes egészében műfaji alapokat használó midcult-képregény, valódi szerzői darab talán csak Felvidéki Mikós Noname-je, ezúttal egy kevésbé emlékezetes tételben. Felvidéki nem mutat újat, sorozatának jellemző témáját, a belső világ kivetülését, a képregény sajátos eszközeivel való megjelenítését viszont ezúttal is sikerrel variálja, de tőle ez rutinmunka. Ugyanígy a kötelezőt hozza Haragos Péter is, szokásos madaraival (Strip), és a Puskás-Halmi páros képregénye (A nap vége) is csak a Pinkhell lapjain számít újdonságnak, tartalmilag az alkotók retró sci-fijeinek sorába illik. Sajnos ezúttal sem lépnek túl egy ismerős csavar kétségkívül tisztességes felépítésén, hozzáadott értékük főleg a dögszagú, barnás színvilággal megteremtett atmoszférában rejlik.

Figyelemreméltó, hogy több szerző is a science fictionben találta meg azt a zsánert, ami amellett, hogy a szórakoztató műfaji képregényre vágyó olvasónak is kedvez, a saját témák kifejtésére is lehetőséget biztosít. Csordás Dániel -je formai szempontból felidézi a kísérletezőbb Pinkhellt, nagy örömünkre: fekete-fehér képei, geometrikus alakzatokból kirajzolódó térdarabkái, éles, szöveges magyarázat nélküli plánváltásai izgalmassá teszik a történet szintjén szintén jól ismert sémára építő munkáját (mintha Csordásnak is inkább a sci-fi kulisszái tetszenének, a tematika kevésbé érdekli). Ő a blogján megjelenő, saját életéről szóló stripjei egyikével is jelen van, ami – bár nagyon vicces – rossz helyen van a Pinkhellben, ennyi kifelé nyitó, általános témákat boncolgató képregény mellett. Emiatt nem illik ide a Filmstrip sem, bár a jobb darabok kerültek be ebből az amúgy kínosan humortalan sorozatból, amivel főleg az a baj, hogy Fritz Zoltán, legyen bármilyen remek képregényes is, főleg izzadságszagú tréfákban talál kapcsolódási pontot az aktuális filmekkel. Így aztán olyasmikkel borzolja a kedélyeket, mint A majmok bolygóját Mauglival, a Vasembert a vasorrú bábával összehozó csík (leírni is kellemetlen). A Filmstripekből épp azok sikerültek inkább, ahol ő maga vagy saját karakterei jelennek meg (ld. a Pinkhellbe bekerült első és negyedik darabot), ezek viszont a Filmvilág olvasói előtt maradnak részben érthetetlenek. Érdemes lenne újragondolni ezt a sorozatot. Valahogy úgy, ahogy Pernye karakterét is mindig újrafogalmazza Szabó Jenő – ezúttal lélekbúvárként jelenik meg, aki a legveszélyesebb kívánságokat is teljesíti. Nem annyira vicces, de a népmesei tanulságot játékosan átadó kis képregények ezek, Fritz remek rajzaival. Pernye maradéktalanul képes volt betölteni a Pinkhell ikonszerű karakterének szerepét, talán emiatt is megérdemelne egy külön gyűjteményt, meg azért is, mert bőven van még benne potenciál. Ahogy lenne lehetőség a Rocksztár leszek, Mama! figuráiban is, de Németh András egyelőre megelégszik egy jópofa alapkoncepció bedobásával, és nem kezd vele semmit – talán később történik is valami az Ócskavas zenekarral.

Az utolsó szám két hosszabb képregényéből az egyik, Fórizs Gergely Sea Zombies-a folytatás, a befejezése egy imádnivaló trash-történetnek, ahol vállaltan érdektelen a cselekmény, a hangsúly a közönségcsalogató freak-karakterek felvonultatásán van. Itt csak az okozhat hiányérzetet, hogy még több, a fejét akváriumban hordó bikinis amazonra hasonlító figurát elbírt volna a sorozat, egy ilyen című sztorinál fölösleges visszafogottnak maradni (még ha a mintát jelentő filmek költségvetési okokból kénytelenek is spórolni a beígért ámulnivalókon, képregényben nyugodtan lehetett volna emelni a téteket). A Sea Zombies lezárása viszont ötletes és frappáns. Szokatlan szereplőkkel dolgozik az Elsők is, Árva-Szabó Péter és Kiss János képregénye (ne felejtsük el a látványkoncepcióért felelős Kovács Pétert sem). Itt nem választott műfaj a sci-fi, hanem megkötés - a Galaktika füstbement steampunk-pályázatára készült volna az anyag. És alighanem komoly esélyekkel is indult volna: a hi-tech robotvilág festett képei valódi nehézsúlyú versenyzővé avatják az Elsőket, Kiss János nagy felfedezés. Talán csak az egyébiránt gyönyörű színezés sok egy kicsit: ha nem végig a pokol vörösében izzanának az oldalak, jobban kiemelkednének a fordulópontok, érzékelhetőbb lenne a történet íve. Különben olyan, igen nehéz feladatokat teljesít a rajzoló (és Kovács Péter, érdemtelenül zárójelezve), mint a robotfigurák egyénítése. Az Elsők amúgy Asimov vagy a Metabárók kedvelőinek szívmelengető élményt jelenthet, a főszerepben néhány kiszuperált gőzrobottal, akik fajtájuk megmentésén és újbóli szolgálatba állításán dogoznak, ki-ki a saját eszközeivel. Árva-Szabó Péter mindig kiemelt figyelmet szán a használt nyelvnek, irodalmi igényű mondatai most azáltal világlanak ki a képek közül, hogy gépek mondják őket, ettől kopog olyan vészjóslóan például az, hogy „Ennyi vagy: szolgálat. Vagy ilyen mohón várod az elmúlást?”.

Az Elsők felmutatja a főként Asimov által kidolgozott robotmítosz alapkérdéseit, az eleve elrendelés és a saját tudat, a szolgálni és élni vágyás között feszülő ellentmondást, annak elviselhetetlenségét, hogy a robot egyszerre alá- és fölérendeltje az embernek, a robot istenszerűségét. Ennek megfelelően a csattanó nem fog meglepetéseket okozni, de nem is ez a lényeg, hanem hogy az Elsők megmutatja: képregényeseink rengeteget tanultak az elmúlt években, a Pinkhell pedig rendületlenül tudósított arról, hol tart ez a tanulási folyamat. Az utóbbi két-három szám leggyengébb darabjain is látszik, hogy nem amatőrök a készítők, a legjobbak pedig nemzetközi mércével mérve is megállják a helyüket. Az önálló köteteknél még nagyobb lesz a felelősség, alkotói és szerkesztői oldalról egyaránt, hiszen egy kevésbé sikerült munkát nem fog feledtetni két jobb darab. De nincs okunk kételkedni benne, hogy így is remek képregények elé nézünk.

Kránicz Bence

A Pinkhell 8. száma limitált példányszámban jelent meg, képregényes rendezvényeken, képregényboltokban és webshopokban kapható. Kiadja a Magyar Képregény Szövetség.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr843536359

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.