Olvass!

KönyvesBlog

Joanna Bator: Nehéz kiszakadni egy történetből, amelyet a környezetünk akar megíratni velünk

2012. március 22. .:wendy:.

Joanna Bator lengyel írónő Homokhegy című, első magyarul olvasható regénye a múltba repít minket. Egy olyan múltba, amelyet mi is jól ismerünk: a lakótelepek, a kötelező hétvégi rántotthús és savanyúság, az elfojtott vágyak és a szappanoperákból nyert boldogság világába, amelyre érthetetlen módon mégis boldog nosztalgiával emlékezünk.


Miért olyan misztikus hely Homokhegy, ahol a regény nagy része játszódik?

A Homokhegyben szereplő Wałbrzych különlegessége, hogy a város olyan területre épült, ahol korábban németek éltek. Wałbrzych olyan, mintha Lengyelország újjászületett volna benne: azoknak az embereknek a nagy része, akik a városba érkeztek, először a németek házaiban telepedtek meg, azaz más emberek házaiban éltek, más emberek ágyában aludtak. Aztán felépült a lakótelep, a Homokhegy. Akik itt laktak, az áttelepülők másik rétegéhez tartoztak. Voltak gyökereik, de azok távol voltak innen, és nem volt nagyobb vágyuk, mint elfelejteni, ahonnan jöttek, eltörölni a múltat és vele együtt az emlékeiket is. Az én nemzedékem, a harmadik nemzedék éppen ezért olyan különleges: nekünk már kapcsolódik valamilyen identitásszerűség a városhoz, amelyben felnőttünk. Mi már azt mondjuk, hogy onnan, Wałbrzychból valók vagyunk.

Joanna Batorral készült interjúnkat, valamint a cikkhez tartozó további írásainkat Nowa Hutáról és magáról a regényről megtalálod a Könyves magazinban, amit itt már online is elolvashatsz, itt pedig meg is rendelhetsz.

Nehezebb ezzel a furcsa, kicsit gyökértelen identitással elboldogulni a világban?

Ez egyfajta keverék identitás: ha erről kérdeznek, akkor úgy is szoktam válaszolni, hogy keverék vagyok Wałbrzychból. Hazám pedig a lengyel nyelv. Nem érzem, hogy különösebben kötődnék egy városhoz vagy országhoz, egyébként is állandóan úton vagyok.

A könyv lapjain egyfajta boldog nosztalgiával idéződnek fel a szocialista múlt tárgyai, képei, életérzése. Mit gondol a retró diadalmetéről Kelet-Európában? Mennyire torzítja el a múltat, a múlt rendszer emlékeihez fűződő fogalmatlan vagy átgondolatlan rajongás?

Ez elkerülhetetlen, hiszen az új nemzedékeknek fogalma sincs arról, hogy milyen volt azokban az időkben élni. A kultúra szempontjából a nosztalgia pozitív dolog, hiszen megidézi, hogy milyen volt akkoriban, még ha ez egy torzított tudat és kép is. Az eltorzított tudatból pedig igenis származhat jó: egy jó könyv például.
Lengyelországban is nagyon divatos a Lengyel Népköztársaság-retro. Vannak olyan honlapok, amelyeken csupa régi tárgyakat lehet venni, sőt Krakkóban kirándulásokat szerveznek Nowa Hutába (Nowa Hutáról lásd a magazinban keretes írásunkat!), ahol még igazi retróebédet is elkölthet egy lakótelepi lakásban az, aki át akarja érezni a szocialista mindennapokat. Minden kultúra átveszi a régi emlékeket, és aztán a maga képére formálja őket; a mai dizájnban természetes, hogy megjelennek az akkori berendezések, használati tárgyak. Én például a világban tett rengeteg utazásom után mérhetetlenül vágytam arra, hogy legyen egy betonfal a lakásomban. Valahogy ezt éreztem természetesnek, ez volt az, amitől otthonos lett a lakásom. Nem volt könnyű kivitelezőt találni rá, de utóbb a mesterember elmondta, hogy már több lakásban kérték tőle, hogy építsen ilyen falrészeket.

A regényben szereplő nők vágyaira, ha szigorúan nézzük, talán a kilátástalan jelzőt használhatjuk. Ez alól esetleg a legfiatalabb szereplő, az unoka, Dominika sorsa a kivétel. De anyja, Jadzia és az ő anyja, Zsofia mind beletörődnek sorsuk alakulásába, sőt el sem tudják képzelni, hogy életük máshogy is alakulhatott volna. Jadzia például egy rossz házasságban, fel nem ismert pánikbetegségben, gondjait tisztasági mániába fojtva éli mindennapjait. Egyetlen reménye a lányában van, hogy az ő sorsa majd szerencsésebben alakul.

A Lengyel Népköztársaságban nehéz idők jártak a nőkre. Az emancipációnak egy olyan hamis változata jelent meg, amelynek keretében a nők szélesebb körben léptek be a munkaerőpiacra – és ez kétségkívül jó dolog –, de mindez nem változtatta meg a lengyel családok struktúráját. A katolikus egyház volt és van a legnagyobb hatással a családok életére. Ez amiatt fontos, mert a nők két műszakban dolgoztak: egyszer a munkahelyükön és másodszor otthon, ahol a férj mint a család feje semmilyen részt nem vállalt a háztartási teendőkben. Így a nők a lengyel anya erős alakját öltötték fel, de valóságos hatalmuk a dolgok fölött nem volt. A regényben egyetlen olyan rész van, amikor a főhős, Jadzia kiáll egy olyan dologért, ami csak az ő számára, a saját boldogsága miatt fontos. Ez pedig az, amikor felkerekedik és elmegy Varsóba, hogy láthassa kedvenc sorozatszínészeit, Isaurát és Leonciót. Mert Jadziának annak ellenére, hogy ilyen nevetséges vágyai vannak, képes küzdeni értük. Képes felülni a vonatra, és egy egész napot utazni, hogy megérezze, több is van a világon, mint Wałbrzych.

 

Joanna Bator

1968-ban született Wałbrzychban. Az egyetemen kultúrantropológiát tanult, majd elkötelezett feminista lett. Évekig élt és kutatott az Egyesült Államokban, majd Japánban. Lengyelországban az Információtechnológia Japán Intézetének oktatója volt, tanulmányokat, esszéket és novellákat egyaránt publikál. Első regényéért, a Homokhegyért elnyerte a legrangosabbnak számító lengyel irodalomi díjat, a NIKE-t.

 

Tehát amellett, hogy sokszor érződik a szövegen egyfajta gúny, amellyel Jadziát figyeli az elbeszélő, mégis szeretnivaló karakter?

Ez a gúnyos hang a narrátor hangja a könyvben. Ő pedig nem más, mint Dominika, Jadzia lánya. A lányok, mint az köztudomású, elég összetett érzésekkel viseltetnek az anyjuk iránt, főleg, ha gyökeresen másfajta életre vágynak, mint ő. Az empátia és a harag között ingadozik ez a hang, és bizony van benne jó adag irónia is, amely segít a lánynak védekezni, amivel kivédheti, hogy az anyja hatalmas alakja elnyomja őt. Nagyon nehéz kiszakadni egy olyan történetből, amelyet a környezetünk akar megíratni velünk. Az anyák arra tanítják a lányukat, hogy hogyan legyenek nők. De mi van, ha a lány másmilyen nő akar lenni? Ilyen például a német férjek esete: magam is átéltem azt, amit sok más fiatal lengyel lány, akinek boldogsága kulcsát egy tehetős német férjben látta a család. Nos, én teljesen alkalmatlan lettem volna erre a szerepre, ahogy Dominika sem erre vágyik a könyvben.

Mennyire nevezhető önéletrajzinak a regénye?

Nem, az önéletrajz egyáltalán nem érdekel. Bár az apám magas rangú vájár volt a bányában, de a regénybeli apa, Stefan alakja mégsem róla van mintázva. Nem magamra és a történeteimre figyeltem, amikor elkezdtem írni a regényt. Olyannyira el akartam távolítani magamtól a témát, hogy még a régi naplóimat is megsemmisítettem. Persze a könyvben ott vannak a népköztársaság-beli emlékeim, de a szereplőim kitaláltak. Egyetlen valódi alakot idézek meg a könyvben, mégpedig a nagyapámat. Partizánkapitányként tűnik fel, aki nem hagyja, hogy társai agyonlőjék az ellenséget. Anyai nagyapám kapitány volt a honi hadseregben, csak homályos kép él bennem róla. Őt idézem meg a könyvben egy jólelkű partizán képében.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr24330952

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.