Olvass!

KönyvesBlog

Beférkőzik egészen a bőrünk alá

2012. március 23. vl

Hat év aprólékos munkája után elkészült az eddig jórészt újságíróként ismert Papp Sándor Zsigmond első regénye a Törekvés utca 79. lakóiról, akiken pontosan lemérhető, mivé változtat a Ceauşescu-diktatúra, milyenné a szomorúság és milyenné a boldogság. 2011 egyik legérdekesebb és legjobb első regénye a Semmi kis életek.

Minden írónak megvan a saját története, amelyet meg kell írnia, Papp Sándor Zsigmondnak a romániai diktatúra és az egészen hihetetlen feltételeket teremtő nyolcvanas évek vége volt ez a történet, amely nem hagyta nyugodni. Az első regény mindig kiemelten fontos, hiszen az elkészült könyv teremti meg az írót is. A Semmi kis életek a pozitív olvasói vélemények mellett számos méltató kritikában is részesült és lett 2011 végének egyik legkellemesebb meglepetése. A Ceauşescu-érában felnövő írónak van mit mesélnie boldogságról és boldogtalanságról, regénye a nyolcvanas évekről, a diktatúrában élők mindennapos drámáiról és küzdelmeiről beszél ügyesen és lendületesen.

Papp Sándor Zsigmond könyvéről szóló kritikánkat megtalálod a Könyves magazinban, amit itt már online is elolvashatsz, itt pedig meg is rendelhetsz.

Az eddig novellistaként és újságíróként jegyzett Papp Sándor Zsigmond az észak-kelet-romániai Radócon született, később élt Kolozsváron, Aradon és Szatmárnémetiben is. Ezeket a helyszíneket gyúrta egybe egy elképzelt várossá. Természetesen rögtön felmerülhet az olvasóban más erdélyi származású magyar írókkal való összehasonlítás, hiszen Bodor Ádám és Dragomán György ugyanezt a világot idézi meg, előbbi a mágikus realizmus egészen különös varázsmeséivel, utóbbi pedig már számos nyelven szép sikereket elért Fehér királyban egy gyermek nézőpontjából mutatja be a diktatúra működését.

Papp Sándor Zsigmond egy romániai bérházba vezet minket, a lakóiról címével már első hallásra sokat eláruló Törekvés utca 79-be. A törekvésiek folyamatosan a határ mentén egyensúlyoznak: Románia és Magyarország, a szomorúság és a boldogság határán lebegnek. Az André Gide-től kölcsönzött mottó már a kezdet kezdetén meghatározza, kijelöli a regény  útcsapásait: ennek a háznak a története egyben egy ország és egy diktatúra története is. Ezen belül is különös figyelmet kap egy lakás, ahova az ötvenes években költöznek be az első lakók, Rudolf és felesége, Márta. Fiukat, Balázst a Securitate emberei megölik, majd őt magát beszervezik. A szerző nem ítélkezik afelett, hogy mennyire elfogadható, ha valaki azért lesz besúgó, mert a hatalom kihasználja fia halálát. Ehelyett érzékletesen mutatja be, miért élhetetlen és érthetetlen egy hazugságra és árulásra épülő hatalmi rendszer, amely egészen a legutolsó sejtekig, a családi és baráti kapcsolatok legmélyebb rétegeiig kontrollt gyakorol, beférkőzik egészen a bőrünk alá.

A regény megannyi története szövevényes hálózattá bomlik ki a lapokon; annyi remek figura van a könyvben, hogy mindegyiküknek el lehetne képzelni akár egy-egy saját kisregényt is. Könnyű lenne ezt a gazdagságot annak betudni, hogy a szerző újságíróként annyi lapnál dolgozott már, hogy telis-tele van karakterekkel és megírásra váró sorsokkal, és valóban: ő maga is bevallotta egy interjúban, tények és szemtanúk nélkül nem sokra menne. Figyelt, hallgatott, kérdezett és raktározott, így ezekből a történetekből építkezik a regény, de nem csak emiatt működik. Ahogy a Literának adott interjújából is kiderül: „(A)z volt a fontos, hogy mit jelentett számomra a diktatúra. Hogy széttördelte a történeteinket, vagyis nem engedte, hogy a történeteink összeálljanak egyetlen igaz történetté. Mert ami igaz, az már rögtön a szabadság felé kezd vezetni.”

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr894330959

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.