Olvass!

KönyvesBlog

Minden megvan – száz éve született Ottlik Géza

2012. május 09. -Vass-

„Nem tudom, hogy mi a lényege egy ember életének: a tettei, viselt dolgai, vagy olyasféle megfoghatatlan apróságok, mint egy ködös téli reggelének a hangulata." – olvasom Ottlik Próza című kötetében. Száz éve született Ottlik Géza, a kultikus jelentőségű Iskola a határon írója. A lehetetlennel kísérletezünk, amikor megpróbáljuk elmondani, ki is volt ő, és mit jelentett a magyar irodalomnak.

Vajon egy mozdulataiban, mosolyában, és dühöngéseiben is sugárzóan nemes lelkű, szikár öregúr mondata ez a fent idézett? Vagy a piaristáknál szépírásból elégségessel záró, a főreálban magyarból elhasaló kisdiák vetette papírra? Netán az 1937-es budapesti bridzs-világbajnokságról a Times-t tudósító, bozontos szemöldökű ifjú írta? A Vas Istvánnak hattyúprémes, bordó köntösben, sállal a nyakában, likas bőrpapucsban ajtót nyitó kellemetlen fazon, aki napközben Dickenst fordít, éjszaka meg A Karamazov testvéreket olvassa? Az, aki tweedzakóban, meghatottan hajolt meg a XIX. Magyar Játékfilmszemlén a Hajnali háztetők bemutatója után? Vagy a morcos öregúr, aki két izgalmas leosztás között még mindig a Buda kéziratával szöszmötöl odafönn, a felhők felett? Mindegyikük, és egyik sem. Ottlik Géza életművéből legalábbis erről bizonyosodhatunk meg. „Semmi sincs sehogyan.", mégis Minden megvan.

Próza

„Az ember végül is azért választja az írói pályát, hogy mondatait órákig farigcsálhassa, és lehetőleg azt mondja, amit mondani akar." – vallott hivatásáról egy interjúban Ottlik. Saját pályája felől egyébként igen korán határozott, és ha családfájára pillantunk, döntése korántsem tűnik elhamarkodottnak. Felmenői között találunk Kosztolányi-őst, de rokona a híres utazó és emlékíró, Benyovszky Móric, Kazinczy, illetve Széchenyi is. Első művét, A paradicsomleves címűt nyolc éves korában írta. Az alkalmi színdarabot egy zugligeti kert lugasai között elő is adták cimboráival. A Nick Carter és a Buffalo Bill-füzeteket, valamint Verne regényeit falta akkoriban, tizenkét évesen pedig – mert nem kapott édesanyjától írógépet – kézzel volt kénytelen papírra vetni Az ember komédiája című szürrealista drámai költeményét. Tüzes lelkű kamaszként Ady modorában verselt. Íróasztalfiókjának.

15962.1.

Klikk a képre még több szép Ottlikért!

Ottlik bizonyára tiltakozna ellene, hogy írói indulásáról szólva zsengéit is számba vegyük, hiszen számára – ahogy egy helyen félig-komolyan lejegyzi – „(p)róza az, amit kinyomtatnak." A kőszegi Hunyadi Mátyás katonai alreálban töltött évei alatt született szövegei így kevesebbek, és sokkal többek is a hivatásra készülő író első próbálkozásainál. Ottlik kadét ugyanis a sport mellett az írásban találta meg szabadságát, így az elveszett-letagadott vázlatok biztosan sokat segíthettek neki a nehéz levegőjű cőgeráj-évek túlélésében. Művei később is a gyermek sértetlen, tiszta látásmódját igyekeznek megőrizni. Keveset ír. Talán mert – akárcsak Medve a Budában – ő is „félti a megírással tönkretenni élete nyersanyagát."

Merthogy alkotói alapanyaga a katonaiskolai évek alatt tulajdonképpen összegyűlt. Az Ottlik-hősök is viszonylag könnyen beazonosítható, elbeszélései és regényei között csatangoló, vissza- visszatérő alakok. Pályája során megfelelő hordozót keresett csak élményei és kudarcai elbeszéléséhez. Tizenkilenc éves, amikor első novelláit közölte a Napkelet. Igazi írónak mégis a Nyugatban, 1939-ben megjelent Drugeth-legenda után tartja magát. Babitsnak tetszett a fiatal szerző prózája. Kell-e pompásabb keresztelő?

Ottlik Géza (1912. május 9. – 1990. október 9.)

Apja belügyminisztériumi titkár. Másfél éves, amikor elveszíti. „A gyerekkorból, az elkényeztetés folytán, tehertétel marad ránk; egy rettentően nagy igény: önmagával szemben támasztott igény marad az emberben."

1922-23: a budapesti Piarista Gimnázium tanulója.

1923-26: a kőszegi Hunyadi Mátyás katonai alreáliskola növendéke.

1926-29: a budai katonai főreáliskola kadétja.

Érettségi után matematika-fizika szakra iratkozott be. Fejér Lipót tanítványaként szerez diplomát.

1931: megjelennek első írásai a Napkeletben.

1933- a Budapesti Hírlap bridzsrovatának szerkesztője.

1939: Drugeth-legenda című elbeszélése megjelenik a Nyugatban.

1939-ben, a házassági anyakönyvbe azt írja: magáníró. (Ottliknak 1945-ig nem volt semmilyen állandó munkahelye.)

A II. világháború alatt légoltalmi szolgálatot teljesít.

1945-46: a Magyar Rádió dramaturgjaként dolgozik.

1945-57: a Magyar PEN Klub titkára.

1945-57: A dogmatikus irodalompolitika éveiben kiszorul az irodalmi életből, fordításokból él.

1957: megjelenik Hajnali háztetők című kisregénye.

1959: A könyvesboltokba kerül az Iskola a határon. Ottlikot ugyanebben az évben megbízzák egy amerikai novella-antológia összeállításával. Akkoriban a fiatalabb olvasók ebből a kötetből ismerték meg Faulkner, Fitzgerald, sőt Hemingway nevét. Ottlik beválogatja még Tennessee Williams-t, Salingert, Truman Capote-t és Updike-ot is.

1969: Megjelenik Minden megvan című elbeszéléskötete.

1979: Adventures in Card Play című, Hugh Kelsey-vel közösen jegyzett bridzszsakkönyvének megjelenése. (magyarul Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel adták ki 1997-ben.)

1993: A Könyvhétre kiadják Buda című posztumusz regényét. A befejezetlen szöveg kéziratát Lengyel Péterre hagyta, az ő feladata volt sajtó alá rendezni a művet.


„Az egész élet, a teljes világmindenség"

Sokan azért lesznek írók, mert torkukat mondvágy, a kimondás kényszere égeti. Ottlik más. Olyan szerzőnek tartja magát, akinek „esze ágában sincs semmiféle speciális mondanivaló, csak eldöntötte, hogy író lesz. Az ilyen embernek a mondanivalója az egész élet, a teljes világmindenség, a létezés egésze. Erről nehéz műveket írni." A Rákosi-érában Ottlik szinte nem is írt. Sok nemzedéktársához hasonlóan önkéntes száműzetésbe vonult, és fordításokból tengődött. Főleg angol szerzőket tolmácsolt. Ő magyarítja például Dickens: Copperfield Dávidját, vagy Az öreg halász és a tengert. Nehézkes, roppant sok energiát igénylő munka volt ez számára – emlékszik vissza. Napi nyolc-tíz óra megfeszített szótárazással mindössze négy-öt oldalnyit haladt.

Továbbélők című, kiadásra javasolt regényét 1949-ben visszakérte a kiadótól, hogy aztán vázát újraírva, terjedelmét ötszörösére növelve, tíz év múlva elkészüljön az Iskola a határon. A regény először nyugaton aratott nagy kritikai sikert, majd Kelet-Európában, itthon viszont csak egy évtizeddel később találta meg igazi olvasóit. Örök, s eldönthetetlen kérdés, vajon ismerte-e Ottlik a Törless iskolaévei című, 1906-ban megjelent katonaiskola-regényét. Ennek szerzőjéről, Musilról hallgat, másik nevezetes cőger-elődjéről azonban gondosan megemlékezik. Az Iskola német nyelvű kiadását „Rilke René növendék emlékének" ajánlotta. A megjelenés után a Magvető szerződést kötött Ottlikkal a regény folytatásának megírásáról, és sokáig úgy tűnt, a szerző tényleg dolgozik a kéziraton. Mára világosnak tetszik, hogy a hatvanas évek elején Ottlik nem írt prózát. Akkor mégis mivel töltötte idejét? Utazgatott. Elsősorban pedig, nos, kártyázott.

Kalandok a kártyaasztal körül

Cipi – hozzá közel állók így becézték Ottlikot – most bizonyára éktelen haragra gerjedne. A bridzs ugyanis jóval több holmi zug-zsugázásnál. A bridzs sport, művészet, igazság, és valóság. Vagy legalábbis, a tisztán látásra való törekvés. A leosztás képlet, a lapjárás világmodell, a pakli életesszencia. „Nincs is más humánus tevékenység, mint a játék, ez az ember dolga, ez az élet méltósága." – olvassuk a Drugeth-legendában. A bridzset Ottlik édesanyjától, és szeretett féltestvérétől leste el, és már egész fiatalon játszott. Nemcsak versenyzett, hanem tudósított is. Évekig szerkesztette a Budapesti Hírlap bridzsrovatát, merthogy a harmincas években ilyen is létezett. Bridzs-cikkeit tekinthetjük a készülő prózaíró szellemi bemelegítő köreinek, elméleti alapozó edzéseinek, ám azt tudnunk kell, hogy akkoriban a kártya előbbre való Ottlik életében az irodalomnál.

Szakpublikációit, tudósításait később francia és német bridzs-lapok is közölték. „Látod, ez a siker, nem a regényírás" – írta feleségének, nem kis öniróniával. Tudását világszerte elismerték, játékát lesték, az 1979-ben megjelent Adventures is Card Play című, angol nyelvű bridzs-bibliáját pedig minden valamirevaló játékasztalnál ismerték. Ottlik nem szórakozásból, hanem mindenekelőtt némi bizonyosságért, fogódzóért játszott. És az atlétikapálya után kártyaasztalnál is átélte azt az életművét át- meg átjáró felismerést, hogy „a győzelem éppolyan értékű véletlen, mint a vereség."

„A fenének se volt barátja a lópikula."

Ottlik nem volt társasági ember, és tartózkodott a közszerepléstől is. „Távol élt az irodalomtól" – ahogy Szakonyi Károly mondja róla. Pár barátján (Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván), valamint a köré gyűlő néhány fiatalon (Esterházy, Tandori, Lengyel Péter) kívül nemigen engedett magához senkit közel. A legőszintébb, a legszorosabb és alighanem legfurcsább kötelék Vas Istvánhoz fűzte, holott ők ketten roppant különböző karakterek voltak. Hallgassuk csak Ottlikot: „Én kánikulában éledek fel, ő nem bírja a nagy meleget; ő ért a zenéhez, festészethez, én nem; ő szereti és ismeri a történelmet, én sem-sem; ő bográcsgulyást rendel, én töltött káposztát, vagy rántottát." Vérre menő veszekedéseik alkalmával összetörtek bár jó pár széket, vágtak falhoz könyveket, és teleordítoztak száz délutánt. Cserébe kölcsönösen kihúzták egymást a halál torkából. Vas Istvánt Ottlikék bújtatták a Szálasi-korszakban, pár évvel később Ottlik neve Vas közbenjárására került le a kuláklistáról. Minden karácsonykor együtt vacsoráztak. És egyszerre kaptak Kossuth-díjat is.

Debreczeni Gyöngyivel a szerelemnél sokkal erősebb kötelék fűzte össze – írja Ottlik házasságáról Kelecsényi László. Vas István, mint az Ottlik-ház mindennapos vendége a következőket fűzi még hozzá: „egymás anyját kölcsönösen szidják, képesek ordítani, ha egyikük vastagabb szeletet vág a kenyérből – és mindez nem számít, a házasságuk boldog és olyan eseménydús, mint egy regénybeli kalózhajó útja." Gyöngyi is imádta a bridzset. Első közös otthonuk Pasaréten volt, aztán Gödöllőre költöztek. Azazhogy Monostorra, ahogy a Budában Ottlik nevezi. Itt készült egyébként az Iskola a határon kéziratának jelentős része. Különös szokásuk volt, hogy legtöbbször külön utaztak. Az író fél évet Rómában is eltöltött, de a várost alig látta. Evelyn Waugh-t fordított, és ha le is talált menni egy közeli kiskocsmába, arra döbbent rá, hogy az Örök Város leginkább Kecskemétre hasonlít, a Duna-Tisza közében viszont jobb sört mérnek.

Az ötvenes években Ottlikék visszaköltöztek Budára, és mások magyarítása helyett az író újra saját prózájával foglalkozott. Bosszankodva, csendben. Felesége 1979-ben halt meg. Ezután az amúgy is morcos természetű öregúr még jobban bezárkózott. Utolsó éveiben szinte ki sem mozdult Attila úti lakásából. Az egyre elhatalmasodó betegséggel, és a Buda kéziratának befejezésével küzdött.

Mégis, kié?

„Én még soha ilyen szép filmet nem láttam" – rebegte meghatottan az író a Hajnali háztetők mozipremierje után. Alig telt el három év, és egy esős napon, 1990. október 9-én Ottlik Géza örökre elköltözött. Kőszegről, Monostorról, és Budáról. Azt állította: Isten egy egyenlet. Azon a borongós, októberi napon biztosan közelebb került a megoldáshoz. Prózája befejezetlen, és úgy tűnik, folytathatatlan is. Élete alkonyán arról beszélt, hogy olyan regényt kellene írni, amiben lakni lehet, ahol járkálni jó, amelyben otthonosan érezheti magát az ember. De addigra ő megírta már nekünk. S már mindenkié!

Idézetek


„Bocsánatot kérek. Nem tudtam megírni Ottlik Gézát. Ottlik megtörtént az emberrrel. Elemi jelenség volt, mint a vihar, az eső, a szél, a sötétség és a nap. Nélkülözhetetlen és kibírhatatlan. Imádtam, és szét tudtam volna verni a pofáját. Hiányzik." - Vas Istvánné Szántó Piroska = Holmi, 1994. március

Ottlik mondta:

„Az író nem értelmez, hanem ábrázol. Visszaállítja a szemléletes állapotot, ahonnan a vélemények eredtek; elölről kezdi a világot." = Hornyik Miklós: Beszélgetés írókkal, Ister, Budapest, 2000.

„Világ egyedül nincsen, csak azzal együtt, aki szemléli. (...) Az író azzal kezdi elölről a világot, hogy vigyáz arra, hogy megőrizze a gyermeki látás érzékenységét, integritását, épségét, sértetlenségét." = Hornyik Miklós: Beszélgetés írókkal, Ister, Budapest, 2000.

„Először lendületből kell írni, mert a lényeges dolgokat, ugye, isteni kegyelem, ihlet vagy arkangyal súgja az embernek: munka közben a legfontosabb, legdöntőbb dolgok belefutnak az ember tollába vagy írógépébe – ezt lendületből kell megírni. Igen ám, de ez még csak az első verzió, s miután megírtam, leteszem, otthagyom, és pár hónap múlva, vagy fél év múlva előveszem." = Hornyik Miklós: Beszélgetés írókkal, Ister, Budapest, 2000.

"Én már zölden, éretlenül, törik-szakad a Nyugathoz akartam tartozni, közben jól tudtam, micsoda romantikus, gyerekes vágyálom ez, se műveltségem, se különös tehetségem, se témám, mondanivalóm, semmim nincs hozzá. Hogy végül ez teljesült, az volt a csoda."  = Hornyik Miklós: Beszélgetés írókkal, Ister, Budapest, 2000.

Kérdés-válasz

„De kár, hogy ilyen keveset ír! Vagy ezért ír ilyen jól, mert ilyen keveset ír?" - jegyzi fel naplójába Ottlik novelláiról Karinthy Ferenc.

„Ha van az embernek témája, nyersanyaga (...), miért nem ír? Éppen azért, mert van (...) Van, és félti." - írja Ottlik a Budában.

Vas Istvánnak:

„Jobban fogunk mulatni együtt az ostrom alatt, mintha csak a feleségemmel kettesben vészelnénk át." – Ottlik Vas Istvánnak


A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr254495019

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.