Olvass!

KönyvesBlog

Ufót hazudott a zombiapokalipszis lelke - Megjelent a Walking Dead 4. kötete

2012. május 22. .konyvesblog.

Mi lehet a legnehezebb az átlagember számára egy zombiapokalipszis kitörése után? Túlélni? Vigyázni, hogy a kártyavárként összeomló civilizáció lángoló-recsegő romjai ne temessék maguk alá? Eljutni egy biztonságos helyre, ahová a csoszogó élőhalottak nem követhetik? Megvédeni a menedékét a rárontó hordáktól, óvni a családját? A legtöbb zombihorror itt ér véget (már azok közül, amiknek a szereplői egyáltalán élnek még ezen a ponton), Robert Kirkman képregénysorozata, az óriási népszerűséget elérő Walking Dead azonban csak itt kezdődik el igazán. Most jelent meg magyarul a negyedik kötet (a korábbi három rész itt megtlaálható), igyekszünk nemcsak bemutatni ezt a remek sorozatot, de bizonyítani kívánjuk, hogy milyen sokat elárul a társadalmunkról.

Túlélni egyáltalán nem könnyű, de van, ami még ennél is nehezebb: élni. Megőrizni azt, aki voltál, az értékeidet, az elveidet, nem beleőrülni abba, hogy a világ, amit ismertél, megsemmisült, hogy szeretni, barátokkal lenni, családot összetartani, gyereket nevelni az élőholtfigyeléses, őrködéses, élelem- és gyógyszerkereséses rutin közepette kell. És ha nemcsak túlélsz, hanem ténylegesen élsz is, az még mindig nem elég: embernek is kell maradni.

Ufókat füllentett, hogy zombikról írjon

Amikor Kirkman jó tíz évvel ezelőtt elővezette a „szappanoperásított posztapokaliptikus horrordráma” ötletét az Image kiadónál, a szerkesztők nem voltak túl lelkesek. Éppen az egész zombi-téma halott volt, ráadásul Danny Boyle 2002-es filmje, a 28 nappal később látványosan túllépett a lassan csoszogó élőholtak koncepcióján (valójában persze azok nem zombik voltak, de ez részletkérdés). Kirkman maga sem számított még névnek a szakmában, másik meghatározó képregénye, az Invincible is épphogy elindult. Ami azt illeti, a The Walking Dead csak aztán kapott zöld utat, hogy az író megígérte, egy későbbi számban kiderül majd, hogy a zombijárványt földönkívüliek idézték elő, akik így ágyaznak meg a Föld inváziójának.

A sorozat végül ennek a szimpatikusan arcátlan füllentésnek hála elstartolhatott 2003 őszén. Az első sztorit Tony Moore rajzolta (ő volt a nagyszerű Fear Agent egyik grafikusa is), akit a másodiktól Charlie Adlard (Judge Dredd) váltott fel – és a mai napig ő a felelős az immár a 100. számához közeledő széria képi világáért. Jól jártak vele az olvasók: bár Moore rajzai egyedibbek, markánsabbak, Kirkman sötét, kegyetlen drámájához jobban illik Adlard nyers stílusa.

A siker szinte azonnali volt, Max Brooks könyveivel együtt (The Zombie Survival Guide, World War Z: Zombiháború) újra divatba hozta az élőhalottakat, és a képregény népszerűsége az indulása óta folyamatosan csak növekszik – az utóbbi két évben ehhez már az AMC, a maga nemében szintén komoly babérokat learató tévésorozat is hozzájárult. Mind a füzetek, mind az azokat összegyűjtő kötetek rendszeresen a havi független képregényes sikerlisták élén szerepelnek Amerikában, 2010-ben pedig a The Walking Dead elnyerte a legjobb folytatásos képregénynek járó nívós Eisner-díjat.

Horrorjelenetek és lassú karakterépítés

A siker titka a remek koncepció és a szenzációs kivitelezés ritka elegye. A szappanopera jelleg kétszeresen húzza alá a posztapokaliptikus szcenárió eredendő borzalmát: nincs lezárás, nincs megnyugvás, a civilizáció odavan, és az ebből adódó problémák sosem fognak megszűnni. A megváltozott világ retteneteit már nem horrornak hívjuk, hanem hétköznapoknak. Persze Kirkman mindezzel sokat és nehezet vállalt, hiszen a témából adódó lehetőségek a cselekményt tekintve messze nem végtelenek, sőt, nagyon is szűkösek, és ilyen szempontból csak idő kérdése volt, hogy a sorozat repetitívvé váljon. Az egykori rendőr, Rick vezette csapatnyi túlélő napjai, hetei az otthonkeresés, az otthon meglelése, az otthon megerősítése és védelme, az otthon pusztulása és a menekülés által meghatározott, folyton újrainduló ciklusokkal telnek. Ha éppen nem zombik veszélyeztetik aktuális menedékük biztonságát, akkor ellenséges csoportok, kannibálok vagy perverz, szadista kiskirályok.

Az újra és újra felbukkanó, lényegükben ugyanolyan, csupán „öltözékükben” más konfliktusok nyers, brutális horrorjelenetekben érik el zenitjüket. A képregény hatásmechanizmusával tökéletesen tisztában lévő Kirkman pontosan tudja, hogy ragassza a képregényt az olvasó kezébe, repetitívizmus ide vagy oda, de a The Walking Dead egyébként is jóval több annál, amit a ráaggatott „zombiapokalipszis” címke ígér. Mert amiben viszont nagyon is végtelen lehetőségek rejlenek, azok a karakterek – a szappanopera jellegű cselekményszövéssel Kirkmannek lehetősége van arra, hogy hosszú távra, akár évekre előre tervezzen, és lassan, biztosan formálja a szereplőit, akik mostanra nem egy esetben drasztikusan mások, mint első felbukkanásukkor voltak. Különösen Rick, aki a kedves, melegszívű, joviális családapából egyre inkább egy metodikus, „a cél szentesíti az eszközt” elvét valló, bárkit egy szempillantás alatt keresztüllövő, végsőkig elszánt lelki nyomorékká válik. De a többiek sem ússzák meg: a mellékszereplők is változnak, szenvednek, összeomlanak, meghalnak, senki sincs biztonságban, és folyamatosan ott lóg a levegőben az a rendkívül nyomasztó kérdés is, hogy miféle ember lesz például Rick kisfiából, akinek már ez az új világ a természetes, és aki ennek megfelelően, riasztó gyorsasággal adaptálódik az immorális körülményekhez.

A negyedik kötet

Mindennek a lassú embertelenedési folyamatnak az első komoly jelei éppen a magyarul most megjelenő negyedik kötetben (Szívügyek) mutatkoznak meg. Rick és társai próbálják stabilizálni életüket a harmadik könyvben elfoglalt új otthonukban, a zombiktól megtisztított börtönben. Ez az első alkalom a pokoljárásuk kezdete óta, hogy esélyük van hosszabb távon megpihenni, lenyugodni, az első alkalom, hogy az apokalipszis utáni világ élhetőnek tűnik. De mi történik, ha egy csapatnyi, mindenfelől összeverődött, egymástól akár gyökeresen különböző embert egységgé kovácsoló veszélyforrás ideiglenesen megszűnik? Kiéleződnek az ellentétek, felszínre kerülnek az addig elnyomott gondolatok és érzelmek. Csontok fognak törni. Vér fog folyni. Emberek fognak halni. És most nincsenek a környezetükben két lábon járó, oszlásnak indult hullák, akiket a szenvedéseikért hibáztathatnak. Marad az, hogy a tükörbe nézzenek, és elismerjék, ezek mi voltunk – és a kérdés, hogy mihez kezdenek ezzel.

Nem mellesleg itt válik egyértelművé az is, hogy mire utal a sorozat címe – az a monológ, amiben Rick a könyv végén fejti ki álláspontját vezető szerepéről, a túlélők és az élőholtak közti kapcsolatról, a lehetséges jövőről, és arról, ami még megmaradt nekik benne, hátborzongató. Eddig sem volt kétséges, ezután főleg nem az: a The Walking Dead, minden vérben-bélben tapicskolása ellenére nem zombihorror, hanem nyugtalanítóan realisztikus, brutális erejű karakterdráma. Brutális fizikailag és brutális pszichológiailag. De utóbbi aspektusa az, ami megrázóbb, és ami beléd ég.

Szerző: Rusznyák Csaba

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr804504233

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.