Olvass!

KönyvesBlog

Baráth Katalin: „Női szerzőtől egy férfi figurát sokkal nehezebben fogadnak el”

2012. június 08. Fleuriste

_MG_0641.jpg
Fotó: Valuska Gábor


A könyvhétre jelent meg a Dávid Veron-krimik harmadik kötete, A borostyán hárfa. A szerzővel, Baráth Katalinnal az írói brand építgetéséről, a család reakcióiról, apró kulisszatitkokról beszélgettünk, és persze arról, szán-e újabb kötetet a vakmerő nyomozólány kalandjainak.

Szövegmunkáló kisiparos és wannabe naplopó, ez a meghatározás olvasható a Twitter oldaladon, szembetűnő ugyanakkor, hogy  sem a krimi, sem a krimiszerző, vagy író szavak nem szerepelnek benne. Közben tudható rólad, hogy a reklámszakmában dolgozol és az is, hogy a disszertációdat írod. Na most akkor ezek után te miként határoznád meg saját magadat?

Még mindig helytálló az, hogy szövegmegmunkáló kisiparos. Ezt a twitteres meghatározást három éve adtam, amikor még egy darab krimim sem jelent meg, és csak házaltam a kézirattal. Meg egyébként is, hogy néz már ki, gondoltam, ha odaírod, hogy író vagy szerző… Nem érzem magam harmóniában ezekkel a meghatározásokkal. És ha végiggondolom, hogy egész nap mivel foglalkozom, az alapvetően mégiscsak a munkám: tehát továbbra is reklámkreatív vagyok, szövegíró.

A könyvhétre jelent meg a Dávid Veron-sorozat harmadik kötete. Azt gondolom, hogy a magányos nyomozónő alakja valahol hiánypótló a magyar krimiirodalomban, azzal azonban, hogy a cselekményt az előző századba teszed, talán kicsit meg is nehezítetted a hősnőd dolgát, és így talán a saját magadét is. Mégis úgy érzem, hogy a részedről ez az egész valahol nagyon is tudatos volt…

Ezen elég sokat gondolkodtam. A „szövegmegmunkáló kisiparos” azért is helytálló, mert nálam ezek valóban elég tudatos választások voltak. Ehhez a reklámszakmában amúgy is hozzászoktam: alapvetően ugyanis akkor működöm jól, ha vannak korlátaim, és ezeket a korlátokat kell vagy megugrani, vagy ezek között kell lavírozni. Szándékosan kötöm meg ilyenkor a kezemet, akár azzal, hogy bizonyos szabályoknak megfelelő műfajt választok, vagy akár azzal, hogy behatárolom a hősnőm mozgásterét, például, hogy nem a mai korba helyezem, vagy hogy nem csinálok belőle férfit. Szerintem egyébként női szerzőtől egy férfi figurát sokkal nehezebben fogadnak el, mint fordítva. Ennek egy csomó tradicionális oka is van. Íróként alapvetően egyébként sokkal inkább izgat, hogy nőként létrehozzak egy férfi figurát, de azért realistának kell maradni. A kezdet kezdetén talán nehezen tudták volna ezt elfogadni tőlem. Másrészt pedig abból indulok ki – ezt mindig elmondom –, hogy a nők azok, akik többet olvasnak, a könyvek nagyobb részét is ők veszik, és ha az ember tekintettel van rájuk, akkor egy női figurát kreál. Meg hát a női nyomozó alapvetően ritka, tehát ilyen szempontból is voltak kihívásai meg érdekességei ennek a választásnak.

Baráth Katalin 1978-ban született, gyerekkorát Magyarkanizsán töltötte. Az ELTE magyar-történelem szakán végzett, évek óta reklámszövegíróként dolgozik. A könyvhétre jelenik meg a Dávid Veron-sorozat harmadik kötete, A borostyán hárfa. A cserfes nyomozólány, Dávid Veron várhatóan még egy könyvben egészen biztosan üldözni fogja a bűnt, ám a szerző elmondása szerint már a fejében van egy, a huszadik század második felében játszódó krimi, várhatóan ugyancsak női főszereplővel, és egy novellafüzér is. Baráth Katalin elárulta, hogy az utóbbi időben egyre kevesebb kortárs prózát olvas („kevés olyan dolog van, ami igazán nekem szólna a mostani kínálatból”), de kedvencei közé tartozik Térey János, aki a könyvhétre új esszékötettel jelentkezett („nagyjából szerintem én vagyok az első, aki nem hivatalból olvasta”, mondja Kati), a friss verseskötettel jelentkező költők közül pedig Szálinger Balázs. A „megmondó irodalom”, az állandó világmegváltás azonban – teszi hozzá – fárasztja. Ugyanakkor szereti a tényirodalmat is, így a könyvheti kínálatból Perényi Roland A bűn nyomában című kötetét, Zeidler Miklós sporttörténeti tanulmányait és John Lukacsnak a történetírás jövőjét tárgyaló könyvét szemelte ki már magának. 

_MG_0651.jpg


Az első kötet (A fekete zongora) magánkiadásban jelent meg. Hogyan jutottál erre az elhatározásra, később pedig hogyan kerültél az Agavéhoz?

Azt gondolom, hogy alapvetően minden elsőkötetes szerző, akinek nincsenek kapcsolatai, elkezdi küldözgetni a kéziratait. Egy elsőkönyves amúgy sem tudja, hogy hogyan prezentálja magát a kiadónak, most már én is másképp csinálnám.

Mit csinálnál másképp?

Nem küldenék teljes kéziratot, mert sokkal előnyösebb az, ha elküldesz egy szinopszist meg mondjuk egy fejezetet. És egy rövid életrajzot. Mert ezekből már kiderül, milyen az íráskészséged, meg milyen a hangulata a könyvnek, és ez sokkal praktikusabb, mintha rögtön kétszáz oldalt zúdítanál a kiadóra, amit én is csináltam. Tehát én is küldözgettem a kéziratokat egy csomó ideig, sehonnan nem válaszoltak, és akkor egy idő után azt gondoltam, hogy jó, hát akkor ezt itt hagyjuk is, csináljuk máshogy. És akkor indítottam egy blogot, amit később beneveztem a Goldenblogra. Így találtak rám az első olvasók: egy csomó könyves blogger elolvasta, tetszett nekik, és megkérdezték, hogy lehetne-e többet olvasni belőle. Azért jó, ha az ember a versenyszférában robotol, mert esetleg van akkora fizetése, amiből kispórolhat százezer forintot az éhenhalás kockázata nélkül. Ilyenkor nem olyan nagy dolog megkeresni egy nyomdát. Végül a teljes példányszámot eladtam ezeknek az érdeklődőknek, és úgy húsz példányt a százból elküldözgettem a kritikusoknak.

Na és mi volt a kritikusok reakciója?

Alapvetően lapultak a fűben. (Nevet) A célomat azonban már azzal az egy példánnyal elértem, amit Szilágyi Zsófinak küldtem el, aki épp előtte a rádióban beszélt a krimiről. Nagy mázli volt. És azután egyszer csak megjelent a Literán egy kritika róla, és én még aznap bekommenteltem a cikkhez, hogy „Ó, de milyen kár, hogy nincsen kiadóm!” (Nevet) Semmit nem szégyelltem ilyen szempontból akkor, de szerintem fontos, hogy ha el akarod magad adni, akkor ezeket az érzéseket félretedd. Ezek után rögtön írt Bálint, az Agave vezetője (Varga Bálint – a szerk.) a kommentben rafináltan megadott emailcímemre, hogy akkor ő kéri a kéziratot. És két héten belül választ kaptam tőlük, hogy szeretnék kiadni.

A magánkiadás és az agavés kiadás között egyébként van különbség?

Elég sok. Magához a sztorihoz nem nagyon kellett hozzányúlni, de azért erősen át kellett dolgozni. Alul volt írva egy csomó szempontból. És csaptunk hozzá két novellát.

Mit tudtál ezekből a tanácsokból utóbb hasznosítani?

Egy csomó mindent. A második kötetnél például már csak kisebb logikai dolgokat kellett javítani: például amikor utóbb a szerkesztésnél hirtelen nem tudtuk, hogy ez a szereplő hogy került ide, vagy ha az elején szőke volt, akkor a végén miért lett mégis barna. Ilyeneket rendszeresen csinálok, annak ellenére, hogy le vannak írva nekem, hogy például ki hogyan néz ki.

Kis kártyáid vannak az egyes szereplőkről?

Mindig van a sztoriról egy dokumentumom, egy rendes szinopszisom, meg a karaktereknek egy viszonylag teljes életrajzi leírása, hogy azért tudjam, mi mozgatja őket. A főbb szereplőket persze már nagyjából tudom fejből, de így is van, amit elfelejtek néha. Például az első kötetben Veron feketén itta a kávét, és a másodikban volt egy olyan jelenet, hogy tejeskávét ebédelt. És ezt később szóvá is tették.

KRITIKA: A borostyán hárfa 

A harmadik kötetben Dávid Veron visszatér gyökereihez, egészen pontosan az első részből már jól ismert Ókanizsára. Rögtön egy mérgezéses ügy kellős közepébe csöppen, a gyanú azonban ezúttal rá terelődik, hiszen az áldozat nem más, mint gyermekkori barátjának, egykori kérőjének, Remete Pistának a menyasszonya. Minél fontosabb tehát, hogy tisztázza magát, és megtalálja a valódi tettest vagy tetteseket. A kutakodást több tényező is nehezíti, Dávid Veron az igazság nyomában (és a maga feje után) haladva pedig attól sem riad vissza, hogy időről időre maga is kisebb bűncselekményeket kövessen el. Közben persze zajlik a kisváros mindennapi élete, amelyek látszólagos egyhangúságába a szokatlan halálesetek és a szokásos karácsonyi készülődések mellett a frissen nyitott mozi kínálta örömök hozhatnak némi színt. Így nyakig süppedhetünk a némafilmek korába, bekukkanthatunk Lifka Sándor szabadkai mozijába, és az elsötétített nézőtéren együtt izgulhatunk A rév című műremek hőseiért. Tisztelgés és fricska is ez egyben, vicces főhajtás a száz éve még igencsak gyerekcipőben toporgó (néma)filmművészet előtt. A borostyán hárfa mindent összevetve az eddigi kötetek közül a legkiforrottabb, legélvezetesebb Dávid Veron-krimi. A hangulatteremtésben, a századeleji miliő felfestésében, és nem utolsósorban a cselekmény bonyolításában is kiválóan teljesít – ez utóbbit mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az obligát leleplezés után még mindig tud egyet a történet végén csavarintani. (fleuriste)


Reklamáltak az olvasók?

Persze. De teljesen cuki módon, hogy nahát, most már megissza Veron a tejeskávét. Ez tipikusan figyelmetlenségből adódó hiba volt a részemről.

A regényből nagyjából kiderül, hogy előszeretettel merítesz korabeli szerzők műveiből (a harmadik kötetben például egy villanásra felbukkan Kosztolányi Pacsirtája is). Ha a regényre készülsz, akkor mégis miket szoktál olvasni?

Próbálom kerülni a kanonizált műveket, mert a századfordulós és a nyugatos szerzők műveinek a kanonizációja nehezíti is a felhasználhatóságukat. Azokból a művekből, amelyekkel például kötelező olvasmányként találkozol, már nem tudod ezt vagy azt a részt hasznosítani, mert ezeket a szövegeket azonnali értelmezéssel, irodalomként és nem történeti forrásként olvasod, és az nem annyira segít. Ebből a szempontból sokkal inkább szeretek leveleket, újságokat vagy naplókat olvasni. Nem konkrét és pontos adatokra van ilyenkor szükségem, hanem olyan dolgokra, amelyek segítenek az illúzió megteremtésében. Emellett jó tudni azt is, hogy mi érdekelte ezeket az embereket, hogyan szórakoztak, és a történeti feldolgozásokban nagyon kevés olyan fejezet van, ami a mindennapi életről szól.

_MG_0639.jpg

Olvastam az interneten a Revolver és vasvilla című tanulmányodat, amely a századelőn megjelent Kanizsai Újság hatévi bulvártermését tekintette át tudományos szemszögből. Ebből hasznosítottál valamit?

Konkrétan nem, és nem is akartam. De olyan szempontból nagyon hasznos volt, hogy kiderült belőle, hogy egy kisvárosban, ahol mindenki ismert mindenkit, mi foglalkoztatta a közvéleményt, mi okozott botrányt, miért háborodtak föl. Ilyen szempontból tehát jó tapasztalat volt.

Miközben olvastam a könyvedet, eszembe jutott, hogy vajon van-e benne olyan szereplő, akit mondjuk egy otthoni, kanizsai figuráról mintáztál meg?

Nincs. Nagyon nehéz ismerősöket beleilleszteni ebbe a világba.

Igazából arra gondoltam, hogy minden városnak vannak fura figurái, akik úton-útfélen szembejönnek veled.

Otthon a bolondot, akiből amúgy minden kisvárosban van egy, tényleg Vilinek hívták, ahogy a könyvben is. Nem tudom, él-e még egyáltalán. Őt például nem tudtam átnevezni se. Egy-két ilyen figura mindig van a városban, például Tolnai Ottó verseiben is rendszeresen feltűnik a magyarkanizsai bolond vagy a lábatlan ember. Én nem ismerem őket, mert nyilván nem az én generációmhoz tartoznak, de ha megkérdezem a szüleimet, akkor tudják, hogy konkrétan kiről van szó.

Az otthoniak, nyilvánvalóan nem a család, de a magyarkanizsaiak mennyire olvasnak téged?

Nyilván a család sem annyira, amennyire elvárható lenne. (Nevet) Anyukám alapvetően úgy olvassa az interjúimat, hogy utána megjegyzi: „Láttam, hogy azt mondtad, baromira meg marhára, na, ezt nem itthon tanultad!” Meg ő az, aki rendszeresen azt mondja, hogy megpróbálta elolvasni a könyvemet, de elaludt a harmincadik oldalnál. A nagyobbik bátyám most olvasta el az első könyvet, de azért, mert vakbélgyulladása volt, bekerült a kórházba és ott ráért. Tehát nincsen különösebb kultuszom se a családban, se otthon, Magyarkanizsán.

A harmadik könyv lezárásából az derült ki a számomra, hogy lesz még folytatás, de mit gondolsz, mennyi muníció van még Dávid Veron alakjában?

Alapvetően és elméletileg végtelen, az inkább a kérdés, hogy én meddig akarom ezt csinálni, vagy mikor fogom megunni. Ha belegondolsz, Agatha Christie is összehozott olyan harminc-negyven könyvet ugyanazokkal a főhősökkel, vagy a mostaniak között ott vannak az Anita Blake-könyvek, amelyekből most jelenik meg magyarul a tizenhetedik kötet. Tehát van, akinek nem okoz problémát, hogy tíz, tizenöt, húsz könyvig folytassa a sorozatot. Veronnál az könnyít a helyzeten, hogy ő a húszas évei elején járt, amikor elkezdődött a története, így a kora miatt meghalnia se kell feltétlenül, ha én néhány év múlva befejezem. Ugyanakkor én nem vagyok az az alkat, aki a végtelenségig húzza, a végtelenségig tudja, meg akarja ezt csinálni. Ráadásul ezenkívül van egy csomó más téma, helyzet meg kor, ami érdekel. Tehát ha nem is hagyom abba, de szünetet biztosan fogok tartani. Egy könyvre egyébként még van konkrét ötletem. Veron esetében amúgy az is nehezíti a folytatást, hogy a történelemben ugye jön majd az első világháború meg Trianon, amiket nem tudnék, meg nem is akarnék kikerülni. Csak az a kérdés, hogy ez a műfaj elviselné-e ezeket a súlyos témákat, vagy olyan radikális változtatásokat kellene végrehajtanom, amelyektől már más lenne az egész miliő.

Az eddigiekből is jól látszik, hogy nagyon aktív vagy az interneten: ott vagy a twitteren, kommentelsz különböző oldalakon, a könyveidnek külön blogjuk van. Nekem úgy tűnik, hogy elég tudatosan építed az írói brandet. Mennyire tartod fontosnak, hogy egy író ezeken a fórumokon is jelen legyen, és ilyen téren is szem előtt legyen?

Ez fontos. Van olyan kiadó, ahol ez az egész központilag kötelező, de az Agave sokkal kisebb társaság, így ez inkább saját kezdeményezés a részemről. Azért nincs benne annyi szándékosság, amennyi látszik, mert eleve olyan a munkám, hogy egész nap számítógép előtt ülök, és mindig van öt-tíz perc üresjárat, amikor megírhatok egy rövid posztot, valamiről, ami érdekel. Ha egyébként van brand, amit építek, az a saját magamé, de nem kizárólag mint a Dávid Veron-könyvek írójáé. Azzal ugyanis, hogy próbálom minél természetesebbé tenni a kommunikációt az olvasóimmal, azt is próbálom megelőzni, hogy egyfajta skatulyába kerüljek bele.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr924573292

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.