Olvass!

KönyvesBlog

Spiró György: A kultúra ne menjen ki a divatból

2012. szeptember 06. .konyvesblog.

Spiró György: Magtár

Magvető Könyvkiadó, Budapest, 356 oldal, 2012, 2967 Ft

_MG_0071.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Spiró Györgynek nem elég a novella, a regény és a dráma, mondanivalója kitüremkedik a hagyományosan szépirodalminak tekintett műfajok keretei közül. Paradox személyiség: bizakodó kultúrpesszimista. Lefegyverző műveltségű, klasszikus értelemben vett értelmiségi. Egy dolog hajtja: az európai kultúra iránti elkötelezettség, és hogy ebből minél többet adhasson át azok számára, akiknek még van fülük a hallásra. A Magtár című kötet vegyes műfajú, de elsősorban esszéisztikus írások gyűjteménye. Az írói munka melléktermékei, mondhatnánk. 

A Magtárban kötetbe válogatott írások többsége tipikusan olyan szöveg, amely az elsődleges életmű mellett csendesen gyülemlik. Az ilyen szövegek további sorsa mindig bizonytalan. Gyűjteményes kiadásuk iránt Önben alakult ki az igény, vagy kiadói sürgetésre született meg a könyv?

Január közepén szólt a Magvető igazgatója, hogy csináljam meg az esszékötetet. Erről már volt szó tavaly év elején, de akkor azt mondtam, hogy hátha össze tud jönni egy novelláskötet, ami aztán össze is jött. Az is sok év termése volt, ahogy ez a kötet is kilenc év írásaiból válogat. Az a helyzet, hogy az én műfaji hierarchiámban az első helyen mindenképpen az úgynevezett szépirodalom áll, tehát a próza meg a dráma, és az esszét hátrébb sorolom. Tudom, hogy ez vitatható. Akkor gondolkoztam el először azon, hogy milyen hierarchiában is gondolkozom, amikor Lengyelországban azt tapasztaltam, hogy ott magasan a drámaíró vezet, és messze-messze utána vannak a regényírók és a többiek. Ugyanakkor szintén a lengyeleknél a líra kimondottan esszéisztikus jellegű. Ők nem érzelmeket fejeznek ki, nem képekben gondolkoznak, hanem gondolatokban. Tulajdonképpen rövid, tömör esszéket írnak versben. Ez elgondolkodtatott, hogy akkor most hogy is van ez a hierarchia, és milyen az értéke. Azt hiszem, ha elég jó egy írás, akkor jótáll magáért, ha meg nem elég jó, akkor teljesen mindegy, hogy milyen műfajban írták.

_MG_0081.jpg

Sok élő, és sok elhunyt pályatársról, sőt régi klasszikusokról is szó esik a kötetben. Több szöveget – úgy sejtem – az alkalmi felkérés szült. Esetlegesen alakult tehát, hogy kikről legyen szó a könyvben?

Az ember kap felkéréseket, de egy csomót nem vállal el. Viszont ha elvállalja, akkor azért vállalja el, mer t személyes köze van hozzá. Itt többek között olyan emberekről írtam nekrológokat, akik nagy hatással voltak a fejlődésemre. Ilyen Molnár Gál Péter. Két írás is van róla. Az egyik mondjuk nem mint tanítómesteremről, hanem mint titkosszolgálati ügynökről, de hát a másik egy nekrológ, és én valóban nagyon sokat tanultam tőle. Egyáltalán ez a színházi nemzedék, amelyikhez tartozom, nagyon sokat tanult tőle. Major Tamástól szintén nagyon sokat tanultam. Nem írtam volna róla, ha nincs a felkérés, eszembe se jutott volna, de azért írtam, mert tényleg sokat jelentett. De van olyan, például az Andrej Platonovról írott kisesszém, amit a kutya nem kért, de valahogy egyszer csak leírtam, mert annyira fontosnak tartottam a művészetét.

Spiró György 1946-ban született Budapesten. Elsősorban próza- és drámaíróként ismert, de jelent meg verses-, esszé- és tanulmánykötete is. Rendkívül termékeny alkotó, 1974-es debütálása óta közel harminc könyve jelent meg. Az ELTE BTK magyar-orosz-szerbhorvát szakán végzett, a ’80-as években a kaposvári Csiky Gergely Színház dramaturgja, 1992-95 között a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója volt. Szinte az összes jelentős művészeti díjat elnyerte, többek között a Kossuth-díjat is. Spiró az egyik legnépszerűbb színpadi szerző, olyan ismert drámák fűződnek nevéhez, mint Az imposztor, a Csirkefej vagy A koccanás. Legsikeresebb könyve eleddig talán a 2005-ös Fogság című regény, amely az i.sz. I. századi Római Birodalomba kalauzolja el az olvasót egy rosszul látó, vézna zsidó fiú, Uri történetén keresztül, Rómától Jeruzsálemen át egészen Alexandriáig. Legújabb kötete, a Magtár az utóbbi kilenc évben írott esszéinek, kritikáinak válogatott gyűjteménye.

A kötetbe bekerültek egy ingyenes napilap által kiadott klasszikus regénytárhoz írt recenziói is. Ritkán jut az ember olyan helyzetbe, hogy régi mesterekről írjon rövid kritikát, hiszen alapvetően kortárs műveket vonunk ilyen típusú bírálat alá. Az volt az érzésem, hogy Ön mégis kortársként kezelte őket.

Számomra a jó mű mindig jelenvaló. Jókai, Mikszáth, Móricz meg a többiek, Kaffka Margit,Krúdy, Kosztolányi mind csodálatos írók. Az igazán nagy művek mindig úgy hatnak, mint a saját korukban. Időnként még jobban is. Azt hiszem, hogy ez a sok ezer év, amit a modern irodalommal elpepecseltünk, egyben van. Számomra nincsenek különbségek, ebben nincsen külföldi vagy magyar: ami jó, az jó, ami fantasztikus, az fantasztikus. Annak idején, amikor először olvastam el – a valószínűleg Bornemissza Péter által írt – Balassi Menyhért árultatásáról c. drámát, ami körülbelül az első magyar dráma, el voltam képedve, hogy mennyire modern, mennyire stimmel, micsoda alakok vannak benne, micsoda humora és szarkazmusa van. Vagy Jókai Rab Rábyja. Az 1780-as évekről ír, de tökéletesen leírja a modern államszervezet működését. Hát elképesztő! Ez a modern világ. Már 1780-ban működött, és Jókai az 1860-as években pontosan tudta, hogy miről van szó.

Móriczot kimondottan nagyra értékeli, és az Erdély-trilógiát az egyik legnagyobb magyar regényként aposztrofálja. Látott Móricz óta hasonló regényteljesítményt?

Nem, ilyet nem. Ehhez egészen páratlan, és egészen különös – nem is azt mondom, hogy adottság, hanem – rettenetes munkabírás kell. Irtóztató energia. Talán Balzac volt még ilyen őrületes munkabírású ember. Bele is halt mind a kettő viszonylag fiatalon. Nem lehet sokáig bírni ezt az eszelős, intenzív munkát. Az Erdély-trilógiáról külön nem írtam. Talán azért, mert arról mégis csak tudják, hogy… legalább azt tudják, hogy el kéne olvasni. De nem is olyan régen újraolvastam, csak úgy magamnak, hogy jól emlékszem-e. Hát annál is jobb, annál is fantasztikusabb. Mindent leírt a magyar mentalitásról a ’20-as, ’30-as években. Ma sem tudunk erről többet, mint amit ő tudott.

_MG_0037.jpg

Egy helyütt azt nyilatkozta: „talán véget ért egy korszak a kultúrában”. Az az érzése az embernek, hogy erős kultúrpesszimizmus jellemzi, és minden kulturális, civilizációs jelenséget valamiféle aranykorhoz mér, amikor minden kicsit jobb volt.

Engem az bosszant szenvedélyesen, hogy az újabb nemzedékek nem részesülnek mindazon szellemi javakból, amelyek évezredek során felhalmozódtak. Nem jutnak hozzá, nem értesülnek róla, hogy ez van, és emiatt sokkal kevésbé vannak fölvértezve az életre, mint azok a nemzedékek, amelyek ezt megkapták. Mi még éppen megkaptuk. Igaz, már mi is a vége voltunk valaminek. Az egész nyugati világban visszaszorulóban van az írásbeli kultúra és a képi kultúra nyomul előtérbe. A gyerekeket nem képesítik arra, hogy az írott vagy hallott szöveget igazán mélyen megértsék, és élvezzék. Viszont ha ez így van, akkor nyilvánvaló, hogy egy nemzeti kultúrának, az lenne a célja, hogy amit lehet, mentsen át a képi kultúrába. Csinálja meg filmen, tévéjátékban, tévésorozatban. Ez nem egy olyan nagyon eredeti gondolat, a környezetünkben mindenki ezt csinálja. A románok, a szlovákok, a csehek hihetetlen, mennyi pénzt ölnek bele, a lengyelekről és az oroszokról nem is beszélve. Mert fontos nekik a saját nemzeti kultúrájuk. Én nem vagyok pesszimista, de ha éppen szenvedélyesen ócsárolom a magyar állam aktuális potentátjait, és teljesen mindegy, milyen pártéi, akkor azért teszem, mert úgy látom, hogy Magyarországon valamiért a nemzeti kultúra, ami csak nekünk, magyaroknak számít valamit, nem elég fontos, nem gondozzák eléggé. Én csak ezért szoktam hőzöngeni.

A Magtárból az is kiderül: a jelenkori színházi életről sem túl kedvező a véleménye, itt is egyfajta hanyatlást sejtetnek a szövegei.

A probléma ott kezdődött, hogy a rendszerváltáskor a színművészet lefokozódott, visszaminősült. Addigi számos – például politikai – funkciója egy csapásra megszűnt. A színészek azzal válaszoltak a presztízsveszteségre, hogy visszazuhantak a ripacskodásba. A ripacskodás, tudom jól, a színművészet alapja. Nem arról van szó, hogy elítélném a ripacskodást, hiszen tudjuk, hogy abból nő ki az igazi művészet. Csak az a baj, hogy ez a ripacskodás a legjobb színházakat és a legjobb színészeket is elérte. A tévé uralma miatt ez a szappanoperás, lassú nézésű, szájbarágós, egy arckifejezéssel operáló színművészet ragályosan átmegy a film- és a színházművészetbe is. Persze ahogy nem lehetett megjósolni a ’70-es években, hogy hirtelen lesz a magyar színházaknak egy fantasztikus felívelésük – főleg a vidéki színházaknak, mint amilyen Szolnok, Kaposvár, Kecskemét – , amely megtermékenyíti a magyar színművészetet, most se tudjuk előre, hogy mikor lesz egy ilyen. Ahogy Hamvas Béla írta: „a megváltás bármelyik pillanatban esedékes”. Hát legfeljebb nem áll be. De be szokott állni. Szóval ilyen szempontból nem vagyok kultúrpesszimista. Dühöngök, őrjöngök meg átkozódom, de közben nem vagyok pesszimista, csak annyit szeretnék, hogy a kultúra ne menjen ki a divatból Magyarországon.

Egyáltalán miért ír drámát, ha annak kell kitennie a művét, hogy a színpadon elrontják?

A válasz egyszerű: azért, mert engem végtelenül szórakoztat. Kedvemet lelem a drámaírásban.

Olvastam egy mondatot Öntől: „Nekem az a szakmám, hogy az emberi hülyeséget ábrázoljam.”

Az emberi hülyeségen azt a közös érzelmi és indulati kincset értem, amely valamennyiünkben megvan. Mindenki indulatos, mindenki ösztönlény, mindenki gyűlölködik, rajong, szeret, imád, utál és fejjel megy a falnak. Ez közös, ez valami nagyon mély, gyermeki, rettenetesen kiszolgáltatott mentalitás, és ha egy író nem tud odáig lehatolni, ahol ez van, tehát nem tudja áttörni a rációt, az önfegyelmet saját magában, ha nem hülyül el teljesen, akkor nem jó író.

Falvai Mátyás

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr894725991

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.