Olvass!

KönyvesBlog

A Fenegyerek a legjobb képregény?

2012. szeptember 15. Rusznyák Csaba

daredevil0_1.jpg

Nagy a zsongás Fenegyerek körül mostanában. A 20th Century Foxnak októberig el kell kezdenie forgatni egy új filmet a karakterrel, máskülönben annak jogai visszaszállnak a Marvelhez (jelenleg úgy néz ki, ez fog történni, ami akár azt is jelentheti, hogy a vak igazságosztó részese lehet a filmes Bosszúállók univerzumnak), a képregénysorozat pedig időközben három Eisner-díjat is elvitt, méghozzá három nagyon fontos kategóriában: Legjobb képregényfüzet, Legjobb folytatásos sorozat és Legjobb író. Megnézzük, mitől olyan menő a karakter.

Fenegyerek 1964-ben látta meg a napvilágot Stan Lee és Bill Everett jóvoltából. A borítón az alcím „a félelem nélküli ember”-ként és az új Pókemberként prezentálta az akkor még sárga-vörös kosztümben feszítő hőst, akit ugyan megvakít egy különös radioaktív anyag (persze, hiszen a ’60-as évekről van szó: a szomszéd szellentése is radioaktív volt), de cserébe a többi érzékszerve hihetetlenül felerősödik, és egy látást helyettesítő radarérzékre is szert tesz. Miután bokszoló apját gengszterek meggyilkolják, mert nem hajlandó fia szeme láttára kifeküdni egy megbundázott mérkőzésen, a fiatal Matt Murdock képezni kezdi magát: civilben ügyvédként harcol az igazságért, éjszaka pedig Fenegyerekként bünteti azokat, akiket a törvény keze nem ér el.

A karakter Stan Lee kevésbé népszerű alkotásai közé tartozott: átlagos szuperhős volt, vaksága, ami a többiektől megkülönböztette, kevésnek bizonyult ahhoz, hogy igazán markánssá, jelentőssé és érdekessé tegye őt. A ’60-as, ’70-es évekbeli kalandjaiból így mára csak néhány maradt fenn, mint klasszikus – pl. a 7. szám, amiben a hős a sokkal erősebb Namorral kénytelen szembeszállni, és amiben először ölti magára máig használt, teljesen vörös jelmezét. Fenegyerek megítélése 1979-ben változott meg, amikor Frank Miller íróként is átvette a sorozatot a 162. számtól kezdve (rajzolóként már korábban dolgozni kezdett rajta, a ’90-es években itthon is megjelent néhány általa jegyzett rész).

daredevilbornagain_1.jpg

Miller irányítása alatt a cím komorabbá, érettebbé, realisztikusabbá vált, afféle mocskos karakterekkel, sötét, bűnben fürdőző utcákkal teli szuperhős-noirrá, aminek hőse immár nem elsősorban jelmezes szupergonoszokat ütlegelt, hanem az egész szervezett bűnözés ellen folytatott kimerítő háborút. Fenegyerek új nemezise így a korábban Pókember-történetekben bemutatott alvilági főnök, a Vezér lett, New York, pontosabban, a Pokol Konyhája pedig egy esős, borongós, veszélyes, hosszú árnyékokkal szabdalt helyszínné transzformálódott. Miller vezette be a sorozatba az attól azóta is elválaszthatatlan, ninjákat tömörítő, The Hand nevű szervezetet, nagyobb hangsúlyt fektetve a harcművészeti aspektusra, és a bérgyilkos Elektra figuráját, aki a főhősnek egyszerre lett ellensége és szerelme. Az a szám, amiben Célpont (egy másik híres Fenegyerek-gonosz) meggyilkolja a nőt, máig a Marvel egyik leghíresebbike.

Miller a 191. számmal fejezte be első fenegyerekes pályafutását, de mivel utódja, a főleg Batman-történetekről elhíresült Dennis O’Neil nem volt képes még csak közel olyan hasonló sikerrel sem folytatni a szériát (annak ellenére, hogy a noir-hangulatot megtartotta), 1985-ben visszatért. Born Again című sztorijában a főhős drogfüggővé süllyedt volt szerelme, Karen Page eladja Fenegyerek titkos identitását egy kis anyagért cserébe – az információ elér a Vezérhez, aki a következő hetekben módszeresen elpusztítja Matt Murdock civil életét, tönkreteszi anyagilag, szakmailag, lelkileg, pszichológiailag: végül hajléktalan roncsként vegetál az őrület határán. A Born Again a kőkemény, súlyos atmoszférájú noir és a hardcore szuperhőssztori tökéletes egyvelege, a ’80-as évek egyik legjobb és legelismertebb amerikai képregénye – a Fox is ennek a megfilmesítését fontolgatta/fongolgatja.

Ezután jó 15 évig kevés említésre méltó dolog történt a sorozatban (a ’90-es évek hozott néhány egészen katasztrofális minőségű sztorit, ahogy azt a ’90-es évektől már megszokhattuk). 2001-ben vette át a címet Brian Michael Bendis, és – Alex Maleev rajzolóval – 2006-ig írta azt, afféle második aranykort kreálva a karakternek, díjak és elismerések tucatjait begyűjtve (szintén említésre méltó a többek közt Karen Page halálát elmesélő ezelőtti sztori, a Guardian Devil, Kevin Smith tollából – egy időben a hazai megjelenését is fontolgatta egy kiadó). A bő négy éves sztorifolyam Fenegyerek titkos identitásának leleplezésére épült: a hős kilétét egy pletykalap hozta nyilvánosságra, és bár bizonyítékokkal nem tudott szolgálni, ez elég volt ahhoz, hogy Murdock élete pokollá váljon. Bendis adott a karakternek egy erős, életszagú szerelmi szálat (egy vak lány, Milla bemutatásával), egy rakás súlyos dilemmát, drámai konfliktushelyzetek egész sorát (pl. kikiáltotta magát a Pokol Konyhája új Vezérének), és egy olyan emberközeli hangvételt, ami még Miller ’80-as évekbeli munkáinál is sokkal realisztikusabbá tette a főhőst és közegét, és sokkal közelebb hozta őt az olvasókhoz.

daredevilbrubaker.jpg

A stafétabotot 2006-ban vette át Bendistől Ed Brubaker. Nem volt könnyű dolga (elődje úgy hagyta ott a sorozatot, hogy Matt Murdockot bebörtönözték), de az ő fenegyerekes pályafutásának nagy része épp olyan elismert, mint elődjéé. Ugyanolyan sötét, kompromisszumoktól mentes kőkemény karakterdrámát írt, minimális mennyiségű szuperhőstoposszal. És ha lehet, még mélyebbre rugdosta a karaktert: egy ellensége, Mr. Fear totális érzelmi-lelki győzelmet aratott felette (persze fizikailag Fenegyerek jól összeverte, de ez sovány vigasz volt), ő maga pedig megcsalta a feleségét, Millát (finoman szólva nem megszokott lépés egy mainstream szuperhőstől, nem kis merészség Brubakertől), akit később kénytelen volt egy elmegyógyintézet gondjaira bízni. Brubaker sztorijának végén Murdock legyőzi ősellenségét, a Vezért, és átveszi a hatalmat a globális bűnszövetkezet, a The Hand fölött.

Itt kezdődtek a bajok: Brubaker utódja, Andy Diggle megtartotta a sorozat borús, noiros hangvételét, de kirángatta azt annak saját kis mikroverzumából, és a Marvel épített a koncepció köré egy egész crossovert, Shadowland címen (Diggle előtt a széria hosszú évekig elvolt magában, és nem vett részt a kiadó nagy, éves csimmbummjaiban, ez pedig kifejezetten jót tett neki). Ezzel a sorozat menthetetlenül felhígult. A hangsúlyok eltolódtak a tipikus szuperhősös csihi-puhi felé, a karakterdráma először elvékonyodott, majd szinte nyomtalanul eltűnt, a fordulatok egyre banálisabbak lettek. Amikor kiderült, hogy a főhős megkérdőjelezhető tetteiért nem ő a felelős, hanem egy démon, ami megszállta, a széria emberi hangvétele azonnal kirepült az ablakon. Többé nem voltak dilemmák, morális konfliktusok, Bendis és Brubaker rendkívül komplex sztorijainak következményei egyetlen triviális kérdésre zsugorodtak le: mikor vernék szét Fenegyerek barátai mindenkit, és űzik ki a démont a testéből?

A Shadowland következményeként Murdock önkereső útra indult, és ez idő alatt T’Challa, a Fekete Párduc töltötte be helyette a Pokol Konyhája védelmezőjének szerepét. A Marvel azonban alighanem érezhette, hogy tónusváltásra van szükség: a karakter történetei immár bő egy évtizede mély depresszióban lubickoltak, Diggle kudarca pedig a színvonalat is a főhős lelkiállapota után küldte. Ekkor jött a képbe a veterán Mark Waid (szinte nincs is olyan szuperhős, akit ne írt volna), aki rövid időn belül felfuttatta a megtépázott, új sorszámozást kapott sorozatot. A sztorik könnyedebb hangvételt kaptak, visszatért beléjük a humor, Fenegyerek ismét klasszikus hőssé vált, aki hosszú idő után képes igazi győzelmeket aratni, mindenféle keserű mellékíz nélkül. Persze nem lehet csak úgy ilyen éles hangulatváltást eszközölni mindazon traumák után, amiket a karakter Waid elődeinél átélt, és Waid ezt nagyon jól tudja – és ebben mutatkozik meg a zsenialitása.

Murdock úgy tesz, mint akinek nincs semmi gondja a világon, de ahogy arra ügyvédpartnere és barátja, Foggy Nelson rámutat, nem arról van szó, hogy megoldotta, legyűrte volna a problémáit, pusztán arról, hogy a szőnyeg alá söpri őket – és ennek előbb-utóbb meglesz a böjtje. A színes, kalandos felszín és az azalatt morajló sötétség kettősége roppant erőteljesen vonul végig a sorozaton, vagyis Waid megtalálta azt a kényes egyensúlyt, amivel képes úgy új utakra terelni a karaktert, hogy közben nem bagatellizálja el a közelmúltját. És ha már egyensúly: Waid nem csak, hogy visszalőtte a Fenegyereket a kritikusok és a szakma megbecsülésének pályájára, de lágyabb, mondhatni, kommerszebb hangvételével elér olyanokat is, akiknek Bendis és Brubaker történetei már túl „feketék” voltak. Egy másik ügyes húzása, hogy igyekszik a lehető legkifejezőbben érzékeltetni az olvasókkal, hogy főhőse hogyan érzékeli maga körül a világot – hallásával, szaglásával, tapintásával és radarérzékével. Ezeken a paneleken jellemzően burjánzik az írói-rajzolói kreativitás.

Külön megér egy misét a sorozat 7. száma, ami nemrég elnyerte az Eisner Legjobb képregényfüzet díját. Ez egy önálló sztori, amiben Murdock egy csapat vak kisgyerekre felügyel önkéntesként egy buszkiránduláson – ám balesetet szenvednek, és egy kegyetlen hóvihar teljesen elvágja őket a külvilágtól, azzal fenyegetve őket, hogy mind megfagynak. De a történet igazi hőse nem a szituációt kissé esetlenül kezelő Fenegyerek lesz, hanem a gyerekek, akik végül megmentik ők, ahelyett, hogy ő mentené meg őket. Szép, őszinte, visszafogott, érett történet egy kis tragédiával, egy csipetnyi komédiával és csupa szívvel – nem csoda, hogy zsebrevágta az Eisner szavazóit. Waid megmentette a sorozatot attól, hogy unalmas, csöpögős melodrámába fulladjon, sőt, ismét a Marvel egyik legjobbikává tette. Érdemes olvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr154700430

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.