Olvass!

KönyvesBlog

Élete végéig szélárnyékban maradt

2012. október 10. .:wendy:.

Rubin Szilárd: Aprószentek

Magvető Könyvkiadó, Budapest, 284 oldal, 2012, 2392 Ft

Rubin-Szilard

Rubin Szilárd Aprószentek című kötetével egy időben jelenik meg a szerző életművét évek óta kutató Keresztesi József Rubin Szilárd - Pályarajz című könyve, amelyben Keresztesi kísérletet tesz Rubin teljes életművének feldolgozására és értelmezésére. A magyar kortárs irodalom egyik legkülönlegesebb szereplőjét fájdalmasan későn fedezte fel a közönség, de most utolsó, befejezetlen könyvének megjelentetésével és a róla szóló monográfiával teljes lehet a Rubin-kép. A szerzőről és az Aprószentek témájául szolgáló, ötvenes évekbeli törökszentmiklósi gyilkosságsorozat Rubinra gyakorolt hatásáról, az esetről készült könyv megírásának buktatóiról Keresztesi Józseffel beszélgettünk.

Megindító volt olvasni a Rubin Szilárd - Pályarajz című kötet első fejezetét, amelyben Keresztesi Rubin Szilárddal való személyes kapcsolatodról, az első és egyben utolsó vele való találkozásról és arról mesél, hogyan is találta meg Rubin életműve. Az olvasókat mindig foglalkoztatja az a kérdés, hogy egy kutató hogyan is viszonyul egy élő szerzőhöz. Egy elhunyt író esetében a kapcsolat jóval tisztább, hiszen a kutató egy szinte megmásíthatatlan személyes véleményt, viszonyulást alakíthat ki a művekkel és akár az író személyével kapcsolatban. De egy élő és még alkotó szerző esetében ez folyton változik, és sokkal nehezebb is leválasztani az író személyét, habitusát és akár a kritikus-kutató meglátásaira való reflektálását a vizsgált műről/művekről. Keresztesi a mostani pályarajz mellett az Aprószentek töredékekből álló darabjait végleges szöveggé rendezte.

A könyv első fejezetében te is ezzel a problémával foglalkozol, amikor említed, hogy több dolgot nem értettél, vagy félreértettél Rubinnal kapcsolatban. Mik voltak ezek a dolgok és hogy látod, most hogy kész van ez a könyv, mennyire érted, ismered a Rubin-életművet?

A személyes benyomásaim alapján ez egy vegyes, és némiképp zavarba ejtő viszony volt. A találkozó leírásában is ezt igyekeztem megrajzolni, és ami azt illeti, nem ment könnyen. Legalább háromszor fogtam hozzá, amíg nem tisztáztam magamban az alapállást, miszerint ott ülök egy igen idős emberrel, akinek a munkáit – a legfontosabb munkáit legalábbis – igen nagyra tartom, és aki nagyon kedvesen és barátságosan fogad, ugyanakkor a találkozó bizonyos pontjain a legszívesebben felpattannék és kiszaladnék a világból. Azzal az elhatározással távoztam tőle, hogy nem csinálok vele életinterjút, de azért időnként meglátogatom majd. Nem nyílt rá több lehetőség. Ez a nyitó fejezet egyébként egy önálló esszé volt, annak idején a Beszélőben jelent meg.
Ebben a monográfiában részben arra tettem kísérletet, hogy megértsek valakit a démonaival és a fóbiáival együtt – mindazzal együtt, amit egyébként nem lehet elfogadni. Nem akartam ítéletet mondani fölötte, sem pedig fölmentést keresni. Ennek a figyelemnek a fedezetét persze a művei jelentik, egész pontosan a két kisregénye, a Csirkejáték és a Római Egyes, ezek nélkül a könyvek nélkül természetesen ma nem volna miről beszélnünk. De el kellett olvasni hozzá mindent, ami elérhető volt, a hagyatéki anyagot csakúgy, mint például a Magyar Fórumban megjelent jegyzeteit. Ha annak idején ismerem a rövidebb írásait is, valószínűleg más tónusban zajlott volna a beszélgetés kettőnk között. Talán nem találtam volna olyan fárasztónak. Hiába olvastam az összes könyvét, egész egyszerűen nem tudtam eleget róla, vagyis hát nem tudtam eleget ezekről a démonokról és a fóbiákról.

Keresztesi József (fotó: kulter.hu)

Rubin Szilárd nem volt termékeny szerzőnek mondható, mégis szomorúan említed a könyvben, hogy volt több írása, amelyet a Rubin-kutatás és az első, róla szóló tanulmányod idején nem ismertél és csak a mostani munka során tárult fel előtted. Mi az, amit a leginkább bánsz, hogy esetleg elszalasztottál, amit megkérdezhettél volna Rubintól, de csak utólag ismerted meg?

Azt hiszem, most, utólag leginkább a filmes írásaival kapcsolatban kérdezném meg, amelyeket részint az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, részint 1970 körül írt. Ezek nagyon izgalmas, nagyon érzékeny kisesszék. Meg hát persze Pilinszkyről kérdezném, de nem annyira a magánéleti vonatkozásokról, hanem jóval inkább az esztétikaiakról. Egész pontosan az érdekelne, hogy a Csirkejátékban – de akár a Római Egyesben is – melyek azok a tudatos esztétikai előfeltevések, amelyek visszavezethető Pilinszky megfontolásaira. Ez ügyben igyekeztem a könyvemben elvégezni néhány fúrópróbát, de ezek tényleg nem többek ennél.

Szoktál arra gondolni, hogy hogyan is zajlana le az a vele töltött különös délután ennek a könyvnek megírása után? Említed, hogy három lépés távolságot tartottál vele szemben, most is így tennél?

Szerintem most pár évig be sem engedne a lakásba, de még a telefont is lecsapná. Persze ha élne, ebben a formájában nem született volna meg ez a könyv. Nekem már nem kellett tekintettel lennem az érzékenységére. Vannak a kötetben olyan dolgok, amiket nyilván nem tárt volna a legszélesebb nyilvánosság elé. Ezek főképpen abból a rendkívül hosszú, 2008-as interjúból származnak, amelyet Hafner Zoltán készített Rubinnal, és amelynek a hangfelvételét aztán a rendelkezésemre bocsátotta.
Ami pedig a három lépés távolságot illeti, én azt hiszem, hogy továbbra is megmaradna.

Mit szólna ehhez a könyvhöz? Sokan, te is említed, hogy sértődős, érzékeny ember volt, aki egy-egy apró szerkesztői döntés, félmondat miatt meg tudott szakítani emberekkel kapcsolatot, ott tudott hagyni szerkesztőségeket.

Halálosan megsértődne, ugyanúgy, mint amikor elküldtem neki a régi dolgozatomat – erről egyébként beszámolok a könyvemben is. Nehéz ember volt, erős gyanakvással, üldözési mániával. Igazából a Németországból érkező kései sikert sem tudta már élvezni.

Mit gondolsz, milyen újságíró volt Rubin?

Ezt sajnos nem tudom megítélni, mert ennek nem volt időm utánajárni. Nem jutott rá időm, hogy átlapozzam a Családi Lapnak azokat az évfolyamait, amikor ott dolgozott, vagy éppen a Galsai szerkesztette Nők Lapját. Emiatt persze hiányérzet is maradt bennem.


aproszentek_kicsi.jpgA törökszentmiklósi gyilkosságsorozat


A huszadik század egyik legbrutálisabb magyarországi és európai-szintű gyilkosságsorozata máig megoldatlan rejtélyekkel van tele és számos kérdést vet fel, ráadásul az ötvenes évek elhallgató politikája miatt hosszú évekig alig tudott róla valamit a közvélemény. 1953. október 13. és 1954. augusztus 14. között tartotta rettegésben a törökszentmiklósiakat egy különös bűnténysorozat: sorra tűntek el fiatal lányok (a csak éppen tizenévestől a majdnem húszévesig) a vidéki városkából. Hol a vásárlásból nem tértek többé haza, hol a vasárnapi vásár forgatagában tűntek el - öt lánynak veszett összesen nyoma. Volt amelyik korábban is “kicsapongó” életet élt, ezért azt gondolták megszökött valami férfival, volt amelyik szegény, de gondos, szerető családban nőtt fel. Minden egyes eltűnés után nyomozás indult és a vallomások szerint a lányok majd’ mindegyike egy fiatal nő társaságában volt eltűnése előtt. A heti vásárban hangosbemondón is keresték őket és figyelmeztették az embereket, hogy ne hagyják felügyelet nélkül egy pillanatra se gyermekeiket. Kísérteties módon még így is eltűnt a nap végére egy újabb lány. A hatóságok furcsa, szinte amatőr módon reagáltak, mert bár a vallomások mindegyike megemlítette Jancsó Piroska nevét, akit prostituáltként tartott számon a rendőrség és döbbenetes módon többször kihallgatták az eltűnések idején - a többi hetente behívott prostituálttal együtt -, mégsem találtak semmilyen bűnesetre utaló jelet vele kapcsolatban. Majd egy évnek kellett eltelnie, hogy egy éjszaka egy menekülő fiatal nő azzal verje fel a rendőrséget hogy Jancsó Piroska meg akarta erőszakolni és fojtani, miután előzőleg felajánlotta, hogy szállást nyújt neki éjszakára. Ekkor már házkutatást tartottak a nőnél és a ház alatti kútban megtalálták az öt áldozat foszlásnak indult hulláját. Azonosításuk pedig lehetetlen volt, nemcsak az állapotuk miatt, hanem mert az eltűnt lányok családja képtelen volt elfogadni, hogy az ő gyermekeiket találták meg, nem voltak hajlandóak azonosítani a holtesteket, jeltelen sírba temették őket, a családok pedig örökké várták haza a lányaikat.
Jancsó Piroska több tanúvallomást tett, az egyikben még szerepeltek a szovjet katonák, akiknek bűntársa volt, de az utolsó vallomásból rejtélyes módon ez már hiányzik. Jancsó Piroskát kötél általi halálra ítélték, anyját, akire szintén terhelő vallomást tett, szintén halálra ítélték de ezt később életfogytig tartó börtönre változtatták. Jancsó Piroska kislánya és kisfia állami gondozásba került.
Rubin Szilárd a hatvanas években ismerte meg az esetet és élete végéig foglalkoztatta, ki akarta deríteni és meg akarta írni az igazságot. Jancsó Piroska anyjával és gyerekével, valamint több áldozat családjával, a nyomozásban részt vevő rendőrökkel is találkozott, ezt a több évtizedes tényfeltáró nyomozást és alkotói munkát örökíti meg az Aprószentek című, végül soha be nem fejezett kötet.

Az Aprószentek egy nagyon érdekes vállalkozás Rubin életében: a hatvanas években ismerte meg Jancsó Piroska történetét, de sosem volt képes befejezni a róla szóló könyvet. Mi volt szerinted a kudarc oka? Túl közel került a történethez, Jancsó Piroskához? Esetleg politikai oka van annak, hogy nem tudta felfedni az igazságot, vagy tisztán esztétikai csapdába esett? Nem találta meg a határokat a riportkönyv, bűnregény és a lélektani regény között? Vagy személyes oka volt, nem tudta eltávolítani az egészet magától?

Az hiszem, mindkét magyarázat megállja a helyét. A szöveg valóban a riport és a lélektani regény között libikókázik, noha ezt éppenséggel az erényeként is lehet említeni. De maga a témaválasztás is eleve „vesztes" helyzetbe hozta Rubint. Az előfeltevés, miszerint a szovjet katonák benne voltak a gyilkosságsorozatban, megírhatatlanná teszi a könyvet – ha tényleg benne voltak, akkor politikai okokból megírhatatlan, ellenkező esetben pedig maga ez a munkahipotézis hoz létre olyan paranoid gyanakvást, ami lezárhatatlanná teszi a vállalkozást.

Könnyebb dolga lett volna szerinted Rubinnak, ha például az amerikai vagy akár a lengyel írói hagyományban válik íróvá? Mindkét nemzet irodalmában nagyon nagy hagyománya van a riportregényeknek, míg a magyar irodalomban ez egy ritka műfaj, kevesen vállalkoznak rá, és még kevesebben vannak olyanok, akik magas irodalmi szinten művelték/művelik azt.

Az oknyomozó riportregény valóban nem jellemző műfaja a magyar irodalomnak, bár a szociográfia jó ideig az volt. Épp Rubin után nyomozva, a Kiadói Főigazgatóság anyagait olvasva jutottam el véletlenül Csák Gyula Mélytengeri áramlás című könyvéhez, amely a Csirkejátékkal egy évben, 1963-ban jelent meg, és a maga idejében komoly vitát kavart. Ez egy magyar falu változásait vizsgáló szociográfiai riportregény, és a maga nemében roppant izgalmas. Én egyébként nagyon hiányolom a kortárs magyar irodalmi szociográfiát.
Azt hiszem, az Aprószentek szociografikus részei is a könyv legjobb lapjai közé tartoznak. De hát Rubin Szilárd egy politikailag kényes történetnek eredt a nyomába, ha úgy tetszik, megírhatatlan témát választott. Hogy ebben mennyi volt a tudatosság, és mennyi a dac, azt nem tudom megítélni. Az biztos, hogy ennek a bűnügynek a kapcsán eleve nem lehetett tényfeltáró munkát írni az adott korszakban és az adott helyzetben.

Neked mi a személyes véleményed, valóban Jancsó Piroska követte el a gyilkosságokat? Rubin és több a gyilkosságsorozatot feldolgozó újságíró feltár egy másik verziót is: hogy Jancsó Piroska személyisége, megjelenése és viselkedése annyira nem volt szinkronban az elkövetett gyilkosságok brutalitásával, hogy felmerül a gyanú, Jancsó csak fedezett valakit, esetlegesen a szovjet katonákat, akikkel sok időt töltött. A most megjelent Aprószentekben egyébként ez a verzió nincs részletesen kifejtve, ez utólagos szerkesztői döntés volt, vagy esetleg maga Rubin se tudta pontosan feltárni ezt a verziót?

Nem tudom, mi az igazság. Vagy ő volt a tettes, vagy társtettes volt. A második vallomásában, amelyben a szovjet katonákra vall, az áll, hogy a katonák erőszakolták meg a lányokat, ám (az utolsó esetet nem számítva) ő végzett velük. A harmadik vallomásban aztán a szovjetek már nem szerepelnek. Akármelyik verzió igaz, egyik alapján sem tekinthető ártatlan áldozatnak. De hát nekem a könyv szerkesztőjeként nem is kellett ezzel foglalkoznom, hiszen nem dokumentumok gyűjteményét, hanem egy dokumentumokból építkező regényt rendeztem sajtó alá. Idén tavasszal egyébként a Magyar Narancsban Legát Tibor háromrészes riportsorozatban (1. rész, 2. rész, 3. rész) járt utána az egykori eseményeknek.

Mennyit kellett szerkeszteni Rubin szövegén, mennyire volt szétszórva az anyag? Voltak-e olyan dolgok, stílusbeli vagy tartalombeli finomságok, amikről szerkesztőként úgy gondoltad, hogy menniük kell? Gondolok itt például arra, hogy úgy hallottam, voltak zsidóellenes megszólalások az eredeti anyagban, amiket ki kellett gyomlálni. Igaz ez, és ha igen, miért döntöttél/döntöttetek úgy, hogy kiszeditek a végleges változatból?

Az anyag első két része nagyjából rendezett volt, a harmadik rész töredékekből állt össze. Ezen felül az első két részből is hiányoztak lapok, illetve akadtak különálló, párhuzamos variációk. Az anyagot első körben a hagyaték örököse, Siklós Péter állította össze, én aztán ezt néztem át, és próbáltam elhelyezni benne, ami még elhelyezhető volt. Antiszemita megjegyzések nem voltak, és nem is hagytunk ki semmit ilyen megfontolások miatt. Törökszentmiklóson a gyilkosságok idején – számos vadnál vadabb feltételezés mellett – fölbukkant a zsidó vérvád gondolata is, és ez megjelenik a könyvben, de természetesen puszta pletykaként. Akadtak persze lezáratlan cselekménytöredékek, amelyek nem vezettek sehová, ezeknek nem találtam helyet. Ami azt illeti, filológiai szempontból mindez igen aggályos, de az volt a cél, hogy az Aprószentek folyamatos, olvasható könyvvé álljon össze. Ezt egyébként igyekeztem is világossá tenni a szerkesztői utószóban.

Mi lehet az oka annak, hogy Rubint bár újra és újra felfedezte a magyar irodalom, mégis csak németországi sikerei után vált széles körben ismert szerzővé? Ő is hibás volt szerinted? Élvezte a mellőzött író szerepét, beleragadt ebbe? Mi az Rubinban, ami őt mássá, a sormintából kilógóvá teszi?

Nyilván a saját sértődékenysége, gyanakvása is szerepet játszhatott ebben. Finoman szólva nem volt kooperatív alkat, de azt nem hiszem, hogy élvezte volna a mellőzöttséget. Sikerre vágyott ő is, csak eközben mindenhol csapdákat és gáncsokat sejtett. Meg hát roppant keveset publikált, ami ugyancsak nem könnyítette meg a dolgát. És persze abban, hogy szinte az élete végéig szélárnyékban maradt, vastagon benne van a hazai közeg érdektelensége, a lustaság, a kíváncsiság hiánya is. Jelentős olvasók fedezték föl időről időre, írtak is róla, de mégsem következett be semmiféle áttörés. Amikor aztán a német siker révén nálunk is kezdték szélesebb körben fölfedezni, sajnos már nem volt olyan egészségi állapotban, hogy ennek a figyelemnek személyesen is a centrumába kerülhessen.

Volt egy érdekes dolog, amire figyelmes lettem az Aprószentek és a Csirkejáték olvasásakor: egy bekezdésről van szó, amely mindkét könyvben szinte szóról-szóra ugyanúgy szerepel a szegénység érzékeltetésére. Arra gondolok, amikor az Aprószentekben felkeresi az egyik áldozat családját, és leírja a szoba berendezését, és a Csirkejátékban is ugyanezekkel a szavakkal mutatja be Till nagymamájának szobáját:

„ A tárgyak, a nagynak ható ágyaktól a falra akasztott, hályogos zsebtükörig, az olcsóság és a régiség csak verés árán összebékülő, szipogó csendjében, a világtalant vezető vak aggodalmában álltak, valamilyen módon mind megbillenve a padló, a lábuk vagy a meglazult keretük miatt. Sehol semmi komorság – nagy esküvői kép, színes levelezőlapok a tükör körül, piros-fehér-zöld szalaggal átkötött aratási koszorú –, a szoba mégis mintha elfáradt, öreg szögek gondterheltségével volna tele." - Aprószentek, 173. oldal

... a tárgyak a nagynak ható ágyaktól a falra akasztott hályogos zsebtükörig az olcsóság és a régiség csak verés árán összebékülő, szipogó csendjében, a világtalant vezető vak aggodalmában álltak, valamilyen módon mind megbillenve: a padló, a lábuk vagy a meglazult keret miatt. Sehol semmi komorság - nagy esküvői kép, színes levelezőlapok a tükör körül, piros-fehér-zöld szalaggal átfont szalmavirág-koszorú -, s a szoba mégis az elfáradt öreg szögek gondterheltségével volt tele." Csirkejáték, 86. oldal

Hogy dolgozott Rubin? Voltak ilyen mondatok, kifejezések, amiket különösen kedvelt és átemelt, felhasznált több írásában?

Rubin gondolkodása bizonyos értelemben mindvégig lírikusi gondolkodás maradt, legalábbis ami a stilisztikai munkát és a képalkotást illeti. Fejből tudta idézni a szövegeit, hosszú passzusokat, illetve azok különböző variációit – egyébként az Aprószentek kéziratának a variációin is meglátszik, hogy igen nagy figyelmet fordított igen apró gesztusokra. Ennek köszönhetőek az efféle átvételek is, ami messze nem egyedi eset Rubin prózájában. Mindent elraktározott, és bármit kész volt újra elővenni, ha úgy ítélte meg, hogy az adott helyzetben az volna a megfelelő megoldás. Az például, ahogy a Csirkejátékot második kiadás számára mondatról mondatra újrastilizálta, azt hiszem, egészen páratlan dolog a magyar prózairodalomban.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr644826846

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.