Olvass!

KönyvesBlog

Minden idők leghíresebb Pókembere (+6 oldal a képregényből)

2012. október 24. Rusznyák Csaba

jdw-b1.jpgAz utóbbi időben látványosan zajlik az élet Pókember körül. Tele vannak a hírek az Amazing Spider-Man megszűnésével, a helyette induló új sorozattal, és a nyáron bemutatott mozifilm folytatásának előkészítésével (már tudjuk, hogy Shailene Woodley alakítja majd Mary Jane-t, és keresik a színészt Harry Osborn szerepére is). És ez egyszer nekünk sem kell úgy éreznünk, hogy kimaradunk a zsongásból. Az októberi Börzére rögtön három Pókember-képregény jelent meg, kettő füzetes, egy pedig kötetes formátumban. Ez utóbbi az eredetileg 1985-1986-ban megjelent, négyrészes Jean DeWolff halála, minden idők egyik leghíresebb, legtöbbet emlegetett Pókember-története, több szempontból is hivatkozási alap a karakter immár fél évszázados karrierjében. Most jelent meg magyarul.

Az első három oldalon Jean Dewolff kaptány idézi fel rendőri karrierjét, azt, hogy miért lépett erre a pályára, miért fontos neki, és hogy mi motiválja. Az információt az ölünkbe öntő sematikus narráció színtiszta történetmesélési bravúrba fordul, amikor kiderül, hogy Dewolff kapitány haldoklik, utolsó pillanataiban szó szerint pereg az élete a szeme – és a miénk – előtt. Egy gyilkos agyonlőtte őt álmában, saját otthonában. Azonnal érezzük, hogy ez más, mint a jól megszokott, kedélyes, humoros Pókember-kaland. DeWolff kapitány az egyetlen rendőr, aki nemhogy megtűrte a körzetében a főszereplőt, de tisztelte, segítette őt – a falmászónak ezúttal személyes indítékai is vannak a tettes lekapcsolására. Őt Bűnölőnek hívják: egy maszkos, puskával ölő mániákus, aki főleg olyanokra vadászik, akik szerinte túl kesztyűs kézzel bánnak a bűnözőkkel. Amikor ámokfutásának áldozatul esik egy bíró, az ügybe belekeveredik Matt Murdock, azaz Fenegyerek is (itt kezdődik máig tartó barátsága Pókemberrel, és itt tudják meg egymás titkos identitását is).

A Jean DeWolff halála a tipikus Pókemberhez képest meglepően sötét, brutális és komoly – nagyon más nem is lehetne, mert túl azon, hogy egy szimpatikus és viszonylag stabil mellékszereplő halálával indul, az önbíráskodás témáját járja körbe (a szép, tiszta, realisztikus vonásokkal dolgozó Rick Buckler még Charles Bronsont is belerajzolta egy képkockába). Ami persze nem ritka a csupa önbíráskodással teli szuperhősképregényektől, de mégis kevés van köztük, ami didaktikusság nélkül, természetesnek ható belső konfliktusokkal tud mesélni róla, ráadásul úgy, hogy az egészet egy izgalmas, fordulatos, két lábbal a földön járó krimibe szövi bele.

És lehet, hogy a mára veterán Peter David, akinek ez volt az első nagy projektje, és ezzel vált híressé, az utolsó oldalon kicsit gyorsan csomagolja össze ezt a konfliktust, és köt rá szép masnit, de mindaz a dráma és vívódás, amin a főhős korábban átmegy, ettől még nem válik semmissé. Fenegyerek vitazáró szavai (a törvényt minden körülmények közt tisztelni kell) kevésbé égnek bele az olvasóba, mint az a pillanat, amelyben a főhős, a felelősség és becsületesség szobra, majdnem hagyja, hogy a feldühödött tömeg meglincseljen valakit, illetve amelyben a dühtől vakon, majdnem ő maga veri agyon ellenségét. És mindez a lelki folyamatok hiteles ábrázolásának köszönhetően működik: kevés sztoriban érezni ennyire a mítosz alapját, vagyis hogy a folyton viccelődő főszereplőt erős és lerázhatatlan bűntudat hajtja – állandóan. Többek közt ez teszi a Jean DeWolff halálát a ’80-as évek egyik legjobb Pókember-képregényévé.

jdw-02.jpg

jdw-03.jpg

jdw-04.jpgjdw-05.jpg

jdw-06.jpg

jdw-07.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr64862288

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.