Olvass!

KönyvesBlog

Erőss Zsolt: Csak a bulvárban számít, mekkora a hegy

2012. október 29. Rostás Eni

Földes András: Erőss Zsolt - A Himalájánál is magasabbra

Libri könyvkiadó, Budapest, 2012, 300 oldal, 3192 Ft

_MG_1004.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Első magyarként mászta meg a Mount Everestet, a volt Szovjetunió hétezer méteres csúcsainak meghódításával kiérdemelte a Hópárduc becenevet, és a világ 14 nyolcezres csúcsa közül már kilencet kipipált. Közben elvesztette több társát, a legjobb barátját és a fél lábát. Megjelent Földes András portrékönyve, az Erőss Zsolt - A Himalájánál magasabbra - a főszereplővel beszélgettünk bulvárról, botrányról és arról, hogy a méret-e a lényeg.

Meddig lehet még kísérteni a sorsot?

Mindenki kísérti a sorsot, aki él (nevet). Nem tudom, hogy én mennyivel jobban, mint mások, csak nálam jobban látszik. Az ember nem arra van teremtve, hogy passzivitásban éljen. Éppen ezért nem azt érzem, hogy kísértem a sorsot, hanem azt, hogy jól élem meg az életet.

Nem sok nő lenne képes elviselni az életmódját. A felesége, Sterczer Hilda is hegymászó.

Ez nagyon sokat számít. Amikor egy párkapcsolatban szembesül valaki egy ilyen súlyos irányultsággal, áldozatként élheti meg a helyzetet, ha ő nem osztozik ebben a szenvedélyben. Szerencsére nálunk nem áll fenn ez a szituáció, a feleségem nagyon jó hegymászó. Aggódik, de maximálisan megérti az ambícióimat. Nemcsak neki nehéz, hogy két hónapot távol vagyunk egymástól, ezt mindenki nehezen éli meg. Vannak áldozatok, amiket meg kell hozni, és nekünk természetes, hogy a hegymászás ezzel jár.

Hegyek és az online szerelem - Amit Erőss Zsoltról tudni érdemes

Bár már négy évesen elszenvedte első fagyási sérülését, Erőss Zsolt sorsa 1981 nyarán pecsételődött meg véglegesen. Ekkor találkozott Beczási György doktorral, aki megismertette a hegymászás szépségeivel. Élete első szikláját a Békás-szorosban mászta meg. 20 éves korában, 1988-ban családjával elhagyta Erdélyt, és Magyarországra települt. Ipari alpinistaként kezdett dolgozni, majd a Tátra felé vette az irányt. A kilencvenes évek elején megkapta a magyar állampolgárságot, és minden évben egyre nagyobb magasságokba kapaszkodott. A Mount Everesten 1996-ban járt először, ám a csúcshódítás csak a harmadik alkalommal, 2002-ben sikerült. Ő volt az első magyar, aki fotózkodhatott a világ tetején. A sikeres expedíció után megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. Későbbi feleségét, Sterczer Hildát az internetes társkeresés csodáinak köszönhetően ismerte meg. 2009-ben megszületett lányuk, Gerda, tavaly pedig kisfiuk, Csoma. Egy 2010-es, Magas Tátrában történt baleset következményeként jobb lábszárát térd alatt amputálni kellett, ám ez nem tántorította el attól, hogy még abban az évben elinduljon a Cso-Oju expedícióra, Tibetbe. A világ 14 nyolcezer méter feletti csúcsából kilencre már feljutott, következő tervezett expedíciójában a 8586 méteres Kancsendzöngát ostromolja majd.

Két gyerek is várja otthon. Nem tartja magát önzőnek?

(nevet) Mennyivel vagyok én önzőbb annál, aki kocsmába jár? Vagy annál, aki reggel nem látja a gyerekeit, mert munkába megy és este a fürdetésre sem ér haza? Nem hiszem, hogy náluk önzőbb lennék, pedig ez, amit említettem teljesen átlagos. Az átlagnál könnyű jobbnak lenni, és a gyerekeim jó dolgokat élnek meg velem. Valószínűleg a legtöbb gyereknél szebb gyermekkort tudok nekik biztosítani, azzal együtt is, hogy engem két hónapig hiányolni kell.

Miből él egy hegymászó? Csak a szponzorációkból?

A szponzoráció kényes dolog. Mindig nagy küzdelem, hogy meglegyen az expedíció költségvetése. Nincs igazán komoly támogatás mögöttem. Persze az, hogy mostmár 10 éve támogat a Brokernet, nagyon jelentős dolog, ebből tudok expedíciózni. Nem volt lehetőség arra, hogy a mászást úgy vigyem tovább, hogy élni is lehessen belőle. Szakmai támogatás van, de az nem jelent pénzt, csak felszerelést. Meg kell tudnom élni másból. Előadásokból, hegyi vezetésekből, kiadványokból. Most jelenik majd meg a fotóalbumom. Ez is már a profizmus egy szintje.

A most megjelent portrékötet azzal indul, hogy 4 évesen egy havas lejtő alján áll, és sír. Sokszor sír fent a hegyen?

(nevet) Volt néhány helyzet, például a legutóbbi katasztrófa, ahol elveszítem a legjobb barátomat (Horváth Tibor az idei Annapurna-expedíción hunyt el – a szerk.), de ezek ugyanúgy hozzátartoznak az élethez is, nem csak a hegymászáshoz.

A hegyen extrémek a körülmények, minden más dimenzióba kerül. Miben más a halál odafönt?

Jobban elfogadja az ember. Régebben sokkal közelebb volt az emberekhez a születés, a halál, a közösség együtt élte meg az ilyesmit. Ezek a dolgok mostanra eltávolodottak tőlünk, és olyan mintha nem is kéne, hogy az életünk része legyen. Tudnunk kell elfogadni, és közelebb engedni magunkhoz az elmúlást, még ha ez a kicsit önző, individualista társadalom úgy is viselkedik, mintha sosem kéne meghalnia. Mintha a vagyonfelhalmozás is arról szólna, hogy sose halok meg.

_MG_1047.jpg

Az Annapurna után elmérgesedett a viszony ön, és egyik állandó mászópartnere, Mécs László között. Vele és Kollár Lászlóval együtt indította a 'Magyarok a világ nyolcezresein' expedíciót. Ha az utolsó expedíció nem tragédiával végződik, akkor most milyen kapcsolatban állnának?

Nem tudunk jól együttműködni, de egymás mellett expedíciózgattunk. Ezt én fölös kockázatnak fogtam fel. Egy nehéz feladatra még kockázatot rátenni nem jó, de elviselhető volt. Túl hosszú ideje húztuk ezt az állapotot, egy ideje éreztük, hogy romlik a kapcsolat, de valahogy beleszoktunk ebbe, és itthon sem balhéztunk. Mindkettőnknek megvoltak a saját elképzelései, és nem akartunk egyezkedni a másikkal. Lehetett volna erről beszélni, változtatni az egymáshoz való hozzáálláson, ehelyett az alakult ki, hogy nem fogadjuk el egymás döntéseit, és kész. Ez volt a tényhelyzet, most kipukkadt. Olyan módon, ami nem tud emberileg jól kezelhető, magyarázható lenni a részéről. Mindenért lehet bocsánatot kérni, és mindent lehetne új lappal indítani, de ez a helyzet nem így alakul. Ő egy drasztikus szakítást határozott meg, nemcsak velem, hanem az egész expedíciósorozattal kapcsolatban.

Az ember, aki a dombra ment fel, és a hegyről jött le

(Földes András: Erőss Zsolt - A Himalajánál is magasabbra, Libri Könyvkiadó, 2012.)

Az ember, aki a dombra ment fel, és a hegyről jött le. Akár ez is lehetne Földes András portrékötetének címe, mert Erőss Zsolt még a világ legmagasabb hegyének is olyan könnyedén (és persze annyi elszántsággal) indul neki, mint más egy combosabb budai emelkedőnek. Az első mondat ('A kisfiú egy havas lejtő alján állt, és sírt.') ne tántorítson el senkit a továbbolvasástól. Főleg akkor, ha hobbihegymászó, esetleg saját bevallása szerint A Világ Legszerencsétlenebb Embere. Ahogy nő a magasság, úgy olvad le a drámai hangvétel. Épp annyi dráma marad, amennyi nyolcezer méteren indokolt, egészen addig, amíg meg nem jelenik a hegyen a Riporter. Bár mentségére szóljon, hogy a tragikus kimenetelű Annapurna-expedícióba csöppent bele, ami elég extrém osztálykirándulás. Alaposan dokumentált életút ez, és nem is az első.

Földes András 2002-ben már megjelentetett egy könyvet barátjáról, amelyben olvashattunk a Mount Everest előtti évekről. Erőss Zsoltot a sikeres Everest-túra után nem csak az állami kitüntetés, de a bulvár is megtalálta, balesete után pedig fokozódott a figyelem. Mintha az egész ország arra várt volna, hogy feladja, és ismét bebizonyosodjon az ősi bölcsesség, ember tervez, lábra rátekeredő hegymászókötél végez. Éppen ezért nem csak egy sportember portréját tartjuk a kezünkben, még ha az egy oldalra jutó hómennyiség, és szintemelkedés nagyobb is, mint amihez a kanapén olvasgatva hozzászoktunk. Erőss Zsolt egy celeb, még akkor is, ha nem is szeretne az lenni. Nincs ezzel baj, az érdemeit emiatt senki sem vitatja.

De hogy Magyarország legismertebb hegymászója egy önfejű megszállott, vagy rosszabb napokon magunk elé állítható követendő példa, azt nehéz eldönteni.

Visszamegy az Annapurnára?

Igen. Nagyon mély válságot éltem át, de nem kell rögtön megküzdeni ezzel. A kudarcokat is tudni kell tűrni. Ha a hegymászás csak a sikerről szólna, akkor nagyon könnyűek lennének a hegyek.

A legtöbb kezdő hegymászónak ön az etalon. Létezik a Mécs László által is emlegetett Erőss Zsolt-kultusz?

Fel kellett vállalnom a nyilvánosságot, mert ha nem tettem volna, akkor folyamatosan menekülhetnék. Látom a különbséget a média egyes részei között, de nem akarok erről ítéletet mondani. Nem akartam ezt hülye celebként kezeli, egyszerűen valahogy meg kell felelni mindennek és kész. Meg kellett tanulnom kezelni, hogy valótlanságok, torzítások jelennek meg rólam. A balesetnek már két éve, de a bulvár azóta is folyamatosan azt hajtogatja, hogy levágattam a lábam a hegymászásért. Az ilyeneket el kell tudnom viselni, nem kérek kiigazítást, meg nem perelek, meg hülyéskedek ezzel, csinálják csak a szenzációt.

A folyamatos szerepeltetéssel egyfajta hősi státuszba is emelték.

Sok ember – akár a bulvárból tájékozódva – azt látja, hogy valaki elveszítette a lábát, de ennek ellenére eredményeket tud elérni. Üsse kő, levágatja a lábát a hegymászásért, de ez még mindig egy jó példa arra, hogy nem kell passzivitásba süllyedni akkor, amikor épp nehéz életciklusba kerülünk.

_MG_1070.jpg

Mi lehet még kihívás, miután megmássza az összes nyolcezrest? Végigcsinálni még egyszer?

Ismerek egy spanyolt, aki másodjára mássza a tizennégyet, de ezt nem érzem értelmes dolognak. Érdekes, hogy az emberek mennyire elfogadóak, vagy nem elfogadóak más életmódokkal, életvitelekkel szemben. A hegymászó másodjára megy a 14 nyolcezresre. A legtöbb hegymászó sem ért ezzel egyet, hát még az, aki sohasem mászott hegyet. (nevet) Visszamennék mondjuk az Everestre egy nehezebb utat mászni, de hétezres hegyekből is végtelen sok cél van. Mivel én a magashegyekben vagyok eredményes, leginkább ezeket keresném.

Számít a hegy magassága?

Az, hogy milyen magas a hegy, csak a bulvárban számít. Ott is csak az Everest (nevet), vagy esetleg a K2, mert arról is megjelent már annyi szörnyűséges hír, hogy érdekes legyen.

Sosem akarta abbahagyni?

Hiba lenne nem gondolkodni ezen. Igaz, csak egy olyan embert ismerek, aki úgy döntött, hogy nem csinálja tovább. Ez a döntés nem arról szól, hogy innentől kezdve sakkozni fogok, hanem arról, hogy a kockázatokat lejjebb veszem. Nem a legextrémebb dolgokat vállalom, hanem könnyebb túrákon veszek részt. Persze ott ugyanúgy lehet baleset (nevet).

A két évvel ezelőtti balesete is egy mászással kombinált szilveszterezésnek indult a barátaival. Nem egy magas hegyen sérült meg, hanem a Tátrában.

Ez benne van a dologban, akár közlekedés közben is érhetett volna ilyen baleset. Akkor most azon bosszankodjak, hogy nem a Himalájában lettem kerekesszékes?

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr454876447

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Tizenkilencre lapot kért 2013.05.23. 16:30:32

Nekem a tegnap úgy telt, hogy megnyitva egy-egy fülön ott volt a 444 és a SportGéza eseménykövetős cikke a magyar hegymászók eltűnéséről. Minden engem ismerő, vagy olvasó tudhatja, hogy nálam kevesen gondolhatnak kevesebbet a profi sportról, az extrémr...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.