Olvass!

KönyvesBlog

Vámos: Mintha már meghaltam volna

2012. november 06. .konyvesblog.

Vámos Miklós: Szitakötő - Nemzedékünk regénye

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012, 436 oldal, 2975 Ft

_MG_1114-3.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Lehet-e nekifutásból nemzedéki regényt írni? Létezik-e egyáltalán győztes nemzedék? Vámos Miklóssal Szitakötő című, legújabb regényéről beszélgettünk, amely az Európa Könyvkiadó Vámos-életműsorozatának újabb darabjaként jelent meg nemrégiben.

A borítón az áll alcímként: Nemzedékünk regénye. Az ember úgy gondolná, nemzedéki regényt nem ír az ember, hanem egy könyv nemzedéki regénnyé válik – utólag. Vagyis fontossá egy generáció számára. Ön eleve meg akarta írni ennek a nemzedéknek a nagy regényét, vagy ez inkább a marketing része?

Írói módszerem lényege, hogy mindig van egy nagyon pontos terv. Szinte mérnöki precizitással el szoktam gondolni, hogy mit fogok írni, hány szereplővel, hol fog játszódni, és ami a legfontosabb, milyen gondolatot próbálok meg közvetíteni. És aztán másként alakul. A gondolat persze megmarad, fontos, hogy az fejeződjön ki, amit célul tűztem. A Szitakötő esetében feltétlenül nemzedéki regényt szerettem volna írni. Egyszer csak arra ébredtem, hogy a nemzedékem közelít a hatvanhoz. Mi 1950 körül születtünk, vagyis az ötvenes évek a gyerekkorunkat telibe találta. '56-ot már kisgyerekként átéltük, de a háborút nem. Elérkeztünk a nyugdíjkorhatárhoz – elérkeznénk, ha nem változnának a nyugdíj-jogszabályok percenként –, ez mégiscsak az az időszak így hatvan tájt, amikor egy normális országban egy nemzedék hátradől. Már nem kényszerül mindennapos munkára, erőfeszítésre, ellenben él a benyert javakból, ha szabad így kifejeznem magam. Ez Magyarországon egyáltalán nincs így. Vagy ha így van valakivel, annak elismerésem. Elkezdett érdekelni, hogy mire jutottunk mi. A rendszerváltást lekéstük, negyven körüliek voltunk akkortájt, nem mi voltunk a gazdasági-politikai változás győztesei, hanem az akkor húsz és harminc közöttiek, ők alapították a nagyon nyereséges vállalkozásokat, ők költöztek külföldre, őt találtak fel olyasmit, amivel nemzetközi pályafutást értek el, nem az én nemzedékem.

Természetesen vannak kivételek, és zárójelben megjegyzem, én ilyen kivétel vagyok ebből a szempontból, de sosem a magam életét vagy sorsát próbálom vizsgálni. Szóval lekéstünk, azóta pedig négyévente rendszerváltozás van, abban az értelemben, hogy akik az állammal bármilyen kapcsolatban vannak, azok négyévente vagy bekerülnek egy bizonyos hálózatba, vagy kikerülnek onnan, és ez huszonkét éve megy. A címadásra rátérve: a kiadóm figyelmeztetett, hogy az utóbbi időben túl elvontak a címeim (Tiszta tűz, Csillagok világa), javasolták, hogy legyen most egy konkrét cím, ami jobban orientál. Csakhogy a Szitakötő túlságosan beleíródott a regénybe, nemzedéki szimbólumnak szántam. A szitakötő gyönyörű rovar. Ha valaki látott olyan videofelvételt – az interneten találni ilyeneket –, amelyen a szitakötő száll, látni fogja, hogy tündéri benyomást kelt. Igen ám, de ő a rovarvilág legvadabb ragadozója. Úgy érzem, az én nemzedékemre ez nagyon jellemző. Poétikus lelkülettel jövünk-megyünk, úgy gondoljuk, hogy nem tudunk beleszólni a gazdasági-politika kérdésekbe, ugyanakkor vannak közöttünk vadállati ragadozók, akik kettéharapják az ellenségeiket, és ez a kettősség nagyon jellemzi ezt a társaságot. Emiatt aztán ettől a címtől már nem tudtam megszabadulni, annak ellenére, hogy ha egy könyv borítóján azt olvasom: Szitakötő, arra gondolnék, hogy egy kikapós, törékeny nő életregénye, így elfogadtam a kiadó javaslatát, hogy kicsit konkretizáljuk az alcímmel.

A regény végkicsengése alapján a szitakötők egy vesztes generáció. De vajon létezett valaha győztes generáció? Nem vesztes mindegyik?

Feltétlenül létezik. A nemzedék nem csak évszámok szerint közel azonos időben születettek összessége lehet, beszélhetünk például írói nemzedékekről, akiket az indulás időpontja, és nem az életkor köt össze, ez is lehet nemzedékképző erő. Ilyen szempontból a Nyugat nemzedéke biztosan győztes nemzedék volt, attól függetlenül, hogy olyan korán haltak. Kosztolányi, Karinthy, még Móricz is. Ők együtt sokkal többek voltak maguknál, és nagyon összetartottak minden féltékenykedés dacára. Kosztolányi és Karinthy például elhatározták, ha bármelyikük Nobel-díjat kap, elfelezik. Szóval az egy győztes nemzedék volt, pedig jött aztán a fasizmus. Vagy biztosan győztes volt a századelő nemzedéke, Ady, Krúdy. Ők a társadalom felszínén olyan erőteljes ujjlenyomatot hagyhattak, hogy azóta is érezzük a hatásukat. De az tényleg igaz, hogy sokkal több a vesztes, mint a győztes nemzedék. Ránk azt mondják, hogy a „nagy generáció". Mert volt egy film, amit András Ferenc rendezett, a címe, hogy A nagy generáció. Én történetesen abban a filmstúdióban dolgoztam dramaturgként, ahol ez a film készült, és tudom, hogy a címet ironikusan értették az alkotók. Mi röhögtünk ezen, idézőjelesen vagyunk nagy generáció. Aztán rajtunk ragadt, s az utánunk jövők azt is hihetik, hogy ez komoly. Majdnem minden nemzedék úgy gondolja, hogy az előtte járók klasszak, ők meg nem annyira.

_MG_1161-9.jpg

Ugyanakkor minden utánunk következő nemzedéket gyengébbnek tartunk.

Így van. Sőt, minden generáció azt hiszi, hogy a dekadenciába érkezett, a fénykor utáni hanyatlásba. Ezt majd az idő eldönteni, de az én látleletem mégiscsak az, hogy a nemzedékem nem vitte sokra.

És mit jelent az, hogy sikeres?

Azt, hogy boldog és szórakoztató életet él. Szerintem ez a legnagyobb dolog, ami a generációnknak nem nagyon sikerült. Először a szocializmus miatt, aztán a saját tehetetlenségünk miatt, most mintha megint a politika miatt nem sikerülne. Ez a nemzedék nem tudott megkapaszkodni az országban bármiféle hangadóként, vezetőként.

Annak az írói nemzedéknek az – Önnél javarészt idősebb – tagjairól ír a Hogy volt c. könyvében, amelybe a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején érkezett. Többnyire elfeledett, vagy legalábbis keveset tárgyalt írók ők, akik különböző okokból kirostálódtak a kánonból. Miért feledkezünk meg ezekről a szerzőkről? Nem voltak elég jók, vagy valamilyen politikai érintettség miatt váltak szalonképtelenné?

Részben lehet, hogy némelyikük már elavulttá vált. Ugyanakkor Shakespeare is több száz évre feledésbe merült. Az irodalom és a művészet ilyen. Vannak szerzők, festők, zenészek, akiket átmenetileg befed a feledés pora, aztán egyszer csak előbukkannak. Gondoljon a Márai-kultuszra. Ki beszélt itt korábban Márairól? Az a nemzedék, amelyet említett, azért került átmenetileg homályba, mert az irodalom hagyományosan a mester és tanítvány viszonyára épült kétezer éve. Minden mestert a tanítványai hímeznek a lobogóra, és ez a mester-tanítvány viszony valamikor '80 körül bomlott fel minálunk. Én még ebben nőttem fel, nekem még mindenki azt sugallta, hogy fiatal íróként oda kell szegődni egy idősebb szent tehénhez, elvinni az írásaimat, a véleményét kérni. Az idősebb pályatárs tehát segít, ha mással nem, jó tanáccsal, én meg ébren tartom majd az ő emlékét. Legfontosabb ilyen kapcsolatom Mándy Iván volt, ővele barátságban álltam, heti rendszerességgel találkoztunk, mondhatnám: együtt hallgattunk különböző cukrászdákban, mert vele hallgatni is lehetett, ami a barátság magas foka. De gyakran kaptam véleményt írásaimról Déry Tibortól, Örkény Istvántól, Gáll Istvántól. Úgy érzem, van okom emlékezni rájuk, sokan persze nem érzik úgy, hogy volna. Azt tapasztalom, hogy a fiatal író manapság már nem tanítvány akar lenni. Szinte minden nap felhív egy fiatal író, és nem tanulni akar, hanem segítséget kér. Intézzem el, hogy kiadják a kötetét, írjak a könyve hátára egy kedves mondatot, hogy többen megvegyék. Ez egy pragmatista társaság, kevésbé érdekli őket a véleményem. Nagyjából megszűnt, hogy a fiatal írókat beemelik az irodalomba az idősebbek, ahogyan velem történt.

_MG_1108-2.jpg

Az Európa Kiadó elindította néhány éve az életműsorozatát. Ez kicsit olyan, mintha az embernek életében kezdenének el szobrot építeni...

Rosszabb. Olyan, mintha már meghalt volna.

Nem akartam így fogalmazni.

Fogalmazzon csak bátran, szeretem a nyers beszédet.

Szóval az életműsorozatot kicsit távol álló gesztusnak érzem Vámos Miklóstól.

Mert nem is az én gesztusom, hanem a kiadóé. Korábban az általam alapított Ab Ovónál voltam, amelynek a vezetését egy idő után abbahagytam, az üzletrészemet is eladtam, de szerzőként maradtam, és ez nem is változott volna, ha az Európa Kiadó meg nem keres az életműkiadás ötletével. Kétségkívül sok könyvem van, vagyis volt benne ráció, de megkérdeztem Barna Imre igazgatót, hogy nem vagyok-e ehhez még fiatal, mire ő azt felelte, hogy nem. Ez persze megrázó volt.

Az Európánál számíthatunk az Ab Ovo előtt megjelent könyvei újrakiadására is?

Igen, az Ab Ovo kezdeti időszakában jelent meg például a Ha én Bródy volnék című könyvem, a Teniszezz velem (én se tudok még) pedig korábban a Magvetőnél. Ez a két kötet most egy könyvben jelenik meg újra jövő tavasszal. Nem volt novelláskönyvem se hosszabb ideje, az Európa most szeretné (majdnem) összes novellámat kiadni.

Újra fogja írni őket vagy változatlanul hagyja?

Kezdjük ott, hogy el fogom őket olvasni. Eldöntöm, hogy mi kerüljön bele, mi nem, és ha kibicsakló mondatot találok, azt kijavítom, de át nem írok szöveget. Amit át kéne írni, azt nem kell újra kiadni.

_MG_1173-11.jpg

Nagyon sok könyvében – így ebben is – alkalmaz valamilyen formai játékot, amely aztán vagy látszólagos vagy tényleges szervezőelvvé válik. Mennyire az anyag maga adja ki a formát, vagy éppen mennyire a kitalált szerkezet révén „írja magát" a könyv?

Hol így, hol úgy. Mindig kitalálok valamit előre, aztán van, hogy nem működik, és menet közben kitalálok valami mást. Ezt nem játéknak nevezném, hanem formának. Mindig kitalálom, hogy melyik forma lenne a legkézenfekvőbb az adott tartalomhoz. Valaha mondták, hogy fontos „a tartalom és a forma egysége". Szerintem nagyon fontos.

Ha egy nemzedék regényét kívánta megírni, adta magát, hogy ne csak történetük elejét és közepét, hanem végét is megírja. Mégis, az a körülmény, hogy 2026-ban fejeződik be a regény, arról árulkodik nekem, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy eljátsszon kicsit a gondolattal, milyen lesz az élet másfél évtized múlva.

Nem is akartam ellenállni. Annyira hozzátartozik a történethez. Be kell vallanom, hogy eredetileg tizennégy fejezetet terveztem, 2012-ben lett volna vége, de ahogyan közeledtem a végéhez, elgondolkodtam, hogy akkor most hatvan éves korban elbúcsúzunk tőlük? Az nem jó. A szöveg egyszerűen rákényszerített, hogy menjek el odáig. Azt talán tapasztalta, hogy semmilyen science fiction hevület nincs bennem, engem csak az érdekelt, hogy mi lesz aztán, mi lesz velünk. Kit ne érdekelne ez? Szerintem Ön is egészen biztosan kíváncsi rá, hogy hetven éves korában mi lesz Önnel, hogyan fog élni, hány gyereke lesz, egyáltalán, él-e, hiszen szerintem egy idő után már önmagában az egy alakítás, ha az ember életben tud maradni.

Falvai Mátyás

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr404891926

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.