Olvass!

KönyvesBlog

Elizabeth Gilbert a félelmeiről és az írásról

2012. november 13. valuska

A híres TED-en tartott jó régen előadást Elizabeth Gilbert, az Ízek, imák, szerelmek című könyv sikerszerzője. A 20 perces, magával ragadó előadásban Gilbert arról beszél, hogy valószínűleg már megírta élete legjobb könyvét, innentől kezdve mindent ahhoz a sikerkönyvhöz fognak hasonlítani, amiből Julia Roberts főszereplésével film is készült. 

Két fantasztikusan szórakoztató történetet is elmesél, az egyikben Tom Waits beszélget Istennel a tehetségről!

Itt az előadás leirata, de tessék megnézni!

Író vagyok. Könyvírás a szakmám, ami persze valójában több ennél. Ez élethosszig tartó szerelem és bűvölet is egyben. Nem gondolom, hogy ez valaha is megváltozna. Ezek után elmondom, hogy az életemben és a karrieremben milyen különleges dolog történt nemrégiben, ami oda vezetett, hogy átértékeljem az íráshoz fűződő viszonyomat. A különleges dolog pedig, hogy mostanában írtam egy könyvet mely önéletrajzi ihletésű. A címe "Ízek, Imák, Szerelem" , ami, teljesen eltérően korábbi könyveimtől valamiért világszerte kiadásra került és igazi hatalmas siker lett belőle, egy igazi nemzetközi besztszeller. Ennek az eredménye, hogy bárhová is menjek, az emberek úgy néznek rám, mint aki kudarcra van ítélve. Tényleg ... kudarcra ítélve! Kudarcra! Odajönnek hozzám, majd aggódva azt mondják: "Nem félsz, hogy ezt soha nem leszel képes túlszárnyalni?" Nem félsz, hogy csak írsz és írsz egész életedben és soha nem tudsz olyan könyvet létrehozni amire bárki, valaha is akár a füle botját is mozdítaná?

Nos, tudják, ez igazán bíztató. Rosszabb is lehetne, kivéve ha nem számítom azt a több mint húsz évvel ezelőtti, a kamaszkorom óta eltelt időt, mióta szóba hozom az embereknek hogy író akarok lenni. Akkor találkoztam ugyanezzel a fajta félelemből fakadó reakcióval. Azt mondogatták nekem: "Nem félsz, hogy soha nem lesz sikered?" Nem félsz a visszautasítás megaláztatásától? Ne félsz, hogy egész életedben olyasmin dolgozol, ami nem vezet sehová és álmaid törmelékén fogsz meghalni szádban a veszteség keserű ízével? (nevetés) Tudják, valami ilyesmi.

A válasz, a rövid válasz erre a kérdésre az hogy: "De, igen." Igen, félek mindezektől. Mindig is féltem. És ezen felül még egy csomó más dologtól is félek amit mások még csak nem is sejtenek. Félek a hínártól és más egyéb félelmetes dologtól. De, ha az írásról van szó arról, amilyennek mostanában képzelem, azon csodálkozom: miért is? Mi ebben a logika? Logikus -e arra számítani, hogy valaki attól a munkától féljen, amiért erre a Földre született? Tudják, ami a kreatív foglalkozásokkal kapcsolatban külön érdekes, hogy a szellemi munkát végzők egymás lelki állapotáért aggódnak úgy, ahogy más foglalkozásoknál nem. Értik? Az apám esetében például, aki vegyészmérnök volt, nem tudok felidézni egyetlen esetet sem a 40 éves pályafutása alatt amikor valaki megkérdezte volna vajon fél- e a munkájától. Értik? Ez nem történt meg. Soha nem akadályozta a saját munkája. Miért is? Ez soha nem került elő, értik? De ismerjük be: a vegyészmérnökök egyszerűen nem érdemelték ki, hogy az évszázadok alatt úgy nézzenek rájuk, mint alkoholista, mániás depressziós emberekre. (nevetés)

Mi, írók, kiérdemeltük ezt a fajta tiszteletet és nem csupán az írók, de bármely más kreatív műfajban tevékenykedők egyaránt, el lettek könyvelve lelkileg roppant instabil emberekként. Nem kell mást tennünk, mint megnézni az elkeserítő halálozási statisztikákat mondjuk a XX ik században, azokét a nagyszerű kreatív elmékét akik fiatalon, gyakran saját kezük által haltak meg. Igaz? Még azok is, akik nem szó szerint követtek el öngyilkosságot még bennük is súlyos károkat okozott saját tehetségük. Norman Mailer például, közvetlen a halála előtti utolsó interjúban azt mondta, hogy "Minden egyes könyvem egy kicsit közelebb vitt a halálhoz" Igazán jelentőségteljes kijelentés egy élet munkájáról, nemde? De még csak nem is pislantunk, ha valaki ilyet mond, mert oly sokat hallunk ilyeneket, oly régóta már és valahogyan együtt élünk ezzel és mindannyian azonosultunk ezzel a felfogással, hogy a kreativitás és a szenvedés elválaszthatatlanok és azzal is, hogy a művészet, így vagy úgy, de végül szenvedéshez vezet.

Ma tehát azt kérdezem Önöktől, hogy ez itt mindenkinek totál elfogadható? Jó ez így teljesen? Mivel, Önök megtehetik, hogy egy icipicit távolabbról nézzék ... és én nos, én egyáltalán nem tartom ezt elfogadhatónak. Szerintem ez visszataszító. Továbbá veszélyes is, és nem akarom, hogy a következő korokba ez így ivódjon be sokkal inkább arra ösztönözzük nagyszerű kreatívjainkat, hogy éljenek.

Biztosan tudom, hogy az én esetemben, a saját helyzetemben nagyon veszélyes lenne eme feltételezés sötét ösvényén lecsordogálni különösen, ha a pályafutásom jelenlegi körülményeit is figyelembe veszem. Ez pedig ... gondoljanak bele meglehetősen fiatal vagyok, alig negyven éves és lehetséges, hogy még négy évtizednyi munka áll előttem. Nagyon is valószínű, hogy bármit, amit ettől a pillanattól kezdve írok a világ annak a fényében ítéli majd meg, mint ami a legutóbbi kirobbanó sikerű könyvem után íródott, igaz? Kereken kimondom, így barátok egymás közt, hogy eléggé valószínű, hogy a legnagyobb sikerem már mögöttem van. Óh, Uram, micsoda egy gondolat! Tudják, ez olyan gondolat, ami egy embert egyenes úton vezet afelé, hogy reggel kilenckor elkezdjen gint inni, hát ide nem akarok jutni. (nevetés) Ehelyett inkább folytatom a munkát amit szeretek.

Így hát a kérdés ez: hogyan? Úgy tűnik, elmélkedéseim tükrében, hogy olyan módot kell találnom az írás folytatására ami egyfajta pszichés védelmet nyújt a számomra, igaz? Biztonságos távolságot kell teremtenem magam közt, amint írok, és a nagyon is természetes szorongás között, mely mostantól az írásaimra kapott kritikák miatt ébred bennem. Az elmúlt évben megoldás-modelleket kerestem, szemügyre vettem más korszakokat, olyan társadalmakat keresve ahol az embereknek jobb és józanabb ötleteik voltak arról hogy hogyan segítsenek a kreatív embereknek megbírkózni a kreativitással együtt járó érzelmi kockázatokkal.

Ez a kutatás vezetett az ókori görög és római példákhoz. Menjünk együtt ezen az úton, és járjuk körbe a kérdést. Az ókori görög és római emberek nem hittek abban, hogy a kreativitás az embertől származik, értik? Abban hittek, hogy a kreativitás egyfajta isteni kísérő-szellem mely az embereket meglátogatja és amely ismeretlen távolságból és forrásból való, távoli és ismeretlen okokból jelenik meg. A görögök ezeket a kreatív kísérő-szellemeket "démonoknak" nevezték. Szókratész ismert volt arról, hogy hitt a benne lakó démonban aki a bölcsességeket közölte vele a távolból. A rómaiaknak hasonló elképzelésük volt ám ők ezeket a testetlen kreatív szellemeket géniusznak nevezték. Azért is nagyszerű ez, mert a rómaiak nem gondolták hogy a géniusz valami különösen okos egyént jelentene. Azt gondolták hogy a géniusz isteni, mágikus erővel bíró létező aki szó szerint a művész műhelyének falaiban lakozik olyasféleképpen, mint Dobby a házi kobold aki néha előbújik és láthatatlanul segít a művésznek az alkotás folyamatában és aktívan formálja a kialakuló művet.

Ilyen csodásan egyszerű. Ez az a távolság amiről beszélek. Ez az, ami megvédi az alkotót a munkája eredményétől. Akkoriban mindenki tudta, hogy ez így működik, értik? Így az ókori művészek egyfajta védelmet élveztek például a nárcisztikus viselkedéstől. Igaz? Ha a munka eredményes volt, akkor a sikert nem lehetett zsebre vágni, mert mindenki tudta, hogy ebben része volt a testetlen géniusznak is, aki segített. És ha a munka kudarcot vallott, akkor az nem teljesen az alkotó hibája volt, értik? Mindenki tudta, hogy a kudarc egy része a géniuszé. Nagyon hosszú ideig így gondolkodtak a nyugati emberek a kreativitásról.

majd a reneszánsz beköszöntével minden megváltozott és előálltunk a nagy ötlettel, ami pedig az volt, hogy tegyük az első helyre az egyént, aki a világegyetem közepe mindenek fölött áll, az istenek és a misztériumok fölött, nekik, az isteni közvetítőknek, nem maradt több hely. Így indult a racionális emberközpontú gondolkodás és egyre inkább hittük, hogy a kreativitás teljes egészében az egyéntől származik. És, először a történelemben, egyre gyakrabban mondogattuk, hogy ez vagy az a művész egy zseni és nem pedig, hogy a zsenialitás szelleme él benne.

És mondhatom Önöknek, ez hatalmas hiba volt. Tudják, abban a hitben hagyni valakit, egy törékeny embert hogy ő maga mindennek a forrása és a lényege mindennek ami isteni, és hogy ő maga a kreatív, megismerhetetlen és örök misztérium ... túl sok felelősség a törékeny emberi lélek számára. Olyan, mintha arra kérnénk valakit, hogy nyelje le a Napot. Ez teljesen eltorzítja és megnyomorítja a személyiséget és teljesen kezelhetetlen elvárásokat állít az emberek elé. Azt hiszem ez az a nyomás amely az elmúlt 500 év művészeit megölte.

És, ha ez igaz, és azt hiszem az, akkor az a kérdés: és most mi legyen? Lehetne másként csinálni? Térjünk vissza valamilyen ősibb felfogáshoz, amely az embereket és a kreativitás misztériumát összekötötte. Talán nem lehetséges. Talán nem lehet kitörölni 500 év racionális felfogását egy rövidke, 18 perces beszéddel. Lehet, hogy vannak a hallgatóság között olyanok, akik teljesen alátámasztott tudományos ellenérveket hoznának a tündérekkel és effélékkel kapcsolatban akik az emberek körül legyeskednek a feladataik végzése közben. Lehetséges, hogy nem is kell ezen az úton együtt végigmennünk.

De fel akartam tenni a kérdést, és végül is, miért is ne? Miért is ne közelíthetnénk meg a kérdést innen? Már csak azért is, mert ennek legalább annyi értelme van mint bármi másnak, amivel eddig találkoztam mármint legalább olyan jól magyarázza a zavarba ejtő dolgokat amiket a kreativitás körül tapasztalunk. A folyamat, amin mindenki átmegy egyszer, aki valamit is tenni akart lényegében ugyanaz, és akik itt ülünk tudjuk, hogy a folyamat nem teljesen racionális. Sőt, néha kissé paranormális jelenséget is érzünk a háttérben.

Nemrég találkoztam a kiemelkedő amerikai költőnővel, Ruth Stone-al, aki most jár a 90es éveiben, és aki egész életében költő volt. Mesélte, hogy Virginiában nőtt föl vidéki környezetben gyakran kint dolgozott a mezőn és mesélte, hogy egyszer csak érezte és hallotta a verset amint a távolból közelít felé. Olyan volt, mint egy megállíthatatlan orkán. És ez az orkán zúdult lefelé a távolból. Érezte, amint közelít, érezte, ahogy rázkódik a föld a talpa alatt. Tudta, hogy csak egyet tehet abban a pillanatban ez pedig, ahogy ő mondta: "őrülten rohanni ". Őrülten rohant hát be a házba rohant, ahogy a vers üldözte őt és mindez azért történt, hogy azonnal kerítsen papírt és ceruzát olyan gyorsan, hogy ... amint a vers átrobog rajta, el tudja kapni és papírra tudja vetni a sorokat. Néha nem volt elég gyors csak rohant és rohant, de nem ért be időben a házba és a vers csaknem átrobogott rajta, és majdnem elmulasztotta és átment volna rajta, tovább a távolba, ahogy ő mondta "egy másik költőhöz". Egy ilyen alkalommal történt - soha nem felejtem el amit mondott - azt mondta, hogy néha úgy érezte, nem tudja elkapni, értik? Hát, rohant a házba, lázasan keresett papírt és a vers elhagyta, és akkor előkapta a ceruzát, épp amint elhagyta őt és - ahogy mondta - ő kinyúlt érte a kezével és még elkapta. Elkapta a verset a farkánál, húzta vissza, vissza a testébe és csak írta amit hallott. Ilyen esetekben a vers tökéletesen és teljes egészében megnyilvánult csak éppen visszafelé, az utolsó szótól vissza az elsőig. (nevetés)

Amikor ezt hallottam elég hátborzongató volt, mert pontosan ez az, ahogyan a saját kreativitásom működik. (nevetés)

Persze nálam nem ez a teljes folyamat. Nem vagyok szócső! Inkább egy öszvér vagyok, és az én munkamódszerem az, hogy korán kelek minden reggel ugyanakkor s izzadok, küzdök, csak görgetem a munkát sután. De még engem is, öszvérségem közepette, megérint ez a jelenség, néha. És azt hiszem, többen Önök közül szintén ismerik ezt. Tudják, még rajtam keresztül is jöttek ötletek, gondolatok olyan helyről, amit, őszintén, nem tudok azonosítani. És mi ez a dolog? Hogyan viszonyuljunk ehhez, hogy ne veszítsük el az ítélőképességünket éppen ellenkezőleg, józanok maradjunk?

Számomra a legjobb mai példa ennek a mikéntjéről Tom Waits, a zenész, akit néhány éve kérdeztem az egyik magazin megbízásából. Beszélgettünk erről Ő az a modern művész, akinek egész élete a kínok között alkotó modern művészt testesíti meg. Aki megkíséreli ellenőrizni, irányítani és uralni ezeket a zabolátlan kreatív erőket, mígnem teljesen át nem járja őt.

Aztán, ahogyan idősebb lett, lehiggadt és egy napon az autópályán hazafelé vezetve Los Angeles közelében azt mondta, hogy minden megváltozott. Ahogy egyedül robog az úton, egyszer csak hall egy kis dallamtöredéket ami belopózik a fejébe, ahogy az ihlet szokta, rejtéjesen, tantaluszi kínokat okozva és úgy vágyik rá, oly csodálatos eped utána, de nem tudja, hogyan érje el. Nincs a közelben papír se ceruza sem egy magnó.

És feléled benne az ismerős aggodalom: "El fogom veszíteni ! és egész életemben ez a dal fog kísérteni." "Nem vagyok ehhez elég jó, nem tudom megcsinálni." És, ahelyett, hogy pánikba esett volna, megállt. Megállította az egész mentális folyamatot. Valami teljesen újat csinált. Egyszerüen felnézett az égre és azt mondta: "Bocs, nem látod, hogy éppen vezetek?!" (nevetés) "Úgy nézek ki, mint aki most le tud írni egy dalt ?! " "Ha tényleg meg akarsz jelenni, gyere vissza egy alkalmasabb időpontban amikor tudok foglalkozni veled." "Vagy ma menj másvalakihez, menj mondjuk Leonard Cohenhez."

Ezután az egész munkastílusa megváltozott. Nem a munka maga. Az nyomasztó maradt, mint mindig. De a folyamat, a vele járó aggodalom változott meg amikor felszabadította magából a kis zsenit, a géniuszt aki csak gondot okozott neki ... ezért visszaengedte ahonnan jött és megértette, hogy nem kell mindennek kínszenvedésnek lennie. Lehetséges az is, hogy ez a különös, szokatlan együttműködés átalakuljon egyfajta párbeszéddé közte és a furcsa, kívülálló dolog között aki nem egészen Tom volt.

Nos, amikor hallottam Tom történetét, megváltozott a munkamódszerem, és ez meg is mentett már egyszer. Akkor történt, amikor az "Ízek, imák, szerelmek" c. könyvemet írtam és belezuhantam az egyik reménytelen szakaszomba amelyet mindannyian ismerünk, akik el akarunk érni valamit, de nem megy és úgy látjuk, ebből valami tragédia lesz. Ez lesz Ez lesz a legrosszabb könyv, amit valaha írtak. Nem csak rossz, a legrosszabb, ami ember írt. Arra gondoltam, eldobom az egészet. Ekkor jutott eszembe Tom, aki beszólt a fellegekbe és kipróbáltam. Felemeltem az arcom a kéziratból, egy üres sarokba néztem. Hangosan ezt mondtam: "Figyelj ... Izé.. mindketten tudjuk, hogy ez a könyv nem remek és ez nem csak az én hibám, igaz? Láthatod, hogy megteszek mindent, ami csak tőlem telik. Nincs több bennem. Ha azt akarod, hogy jobb legyen, akkor te is végezd el a te részedet. De, ha nem csinálod, akkor a fenébe az egésszel. Én a magam részéről folytatom az írást, mert ez a dolgom. És elmondhatom, hogy megtettem a magam részét és elvégeztem a rám eső részt." (nevetés)

Mert ... (taps) és így végződött mindez. Igen. Évszázadokkal ezelőtt Észak-Afrikában az emberek összegyűltek holdfény-táncra, szent táncra és zenére amely hosszú órákon át tartott, hajnalig. És mindig csodálatosak voltak, mert a táncosok profik, és ezért átütő volt az egész, értik? De egyszer csak, nagyon ritkán, történik valami, és az egyik táncos megváltozik, transzba esik. Tudom, hogy tudják, miről beszélek, mivel mindannyian láttunk már valaha hasonló előadást. Olyan, mintha megállna az idő mintha a táncos átlépne valami határt és mintha nem tenne mást, mint korábban már ezerszer de mégis, minden elsimul. És hirtelen, úgy tűnik, mintha nem is ember lenne már. Mintha belülről és alulról világítana és átjárná a testét az isteni tűz.

És amikor ez megtörténik, az emberek tudják, hogy mi is ez, és a nevén nevezik. Összeteszik a kezeiket és kántálni kezdenek "Allah, Allah, Allah ... Isten, Isten, Isten" Istenre gondolnak, amint tudják. Csak egy érdekes megjegyzés ... Amikor a mórok elfoglalták Spanyolországot, magukkal hozták ezt a szokást bár a kiejtés az évszázadok alatt megváltozott és az "Allah, Allah, Allah" szavakból "ollé, ollé, ollé" hangzás lett, olyan hangok, melyeket a bikaviadalok és a flamenco tánc során hallunk. Spanyolországban, amikor az előadó valami különlegeset, varázslatosat tesz "Allah, ollé, ollé, Allah, nagyszerű, bravó" ezt halljuk. Összehasonlíthatatlan érzés ami ott van ... az isteni szikra. Csodás, mert szükségünk van rá.

De a meglepetés másnap reggel érkezik, a táncos maga éli ezt meg, amikor fölébred reggel és fölfedezi, hogy délelőtt 11 van, és már nincs benne az isteni szikra. Ő csupán egy öregedő halandó, sajgó térdekkel és lehetséges, hogy soha többet nem jár majd azokban magaslatokban. És lehet, hogy soha senki nem fogja Isten nevét énekelni, amíg ő forog és akkor ... mit kezdjen majd az életével? Kemény dolog ez. Ez egyike a legnehezebb szembesüléseknek amivel a kreatívoknak szembe kell nézniük. De lehet, hogy ennek nem kell így lennie, telve gyötrelemmel ha soha nem hitted, hogy mindezek a különleges dolgok kizárólag belőled származnak. Ám ha elhiszed, hogy mindezeket kölcsönbe kaptad valami elképzelhetetlen forrásból, valamilyen célból, azért hogy továbbadd, ha te már végeztél vele. És, tudják, ha így nézünk a dolgokra, akkor az mindent megváltoztat.

Így kezdtem el gondolkodni, és ezen az úton járok az elmúlt hónapokban, mivel most azon a könyvön dolgozom, ami nemsokára megjelenik és amelyik a veszélyesen, ijesztően, várakozáson felül sikeres könyvem folytatása lesz.

És amit folyamatosan mondok magamnak amikor a kiborulás szélén állok: Ne félj. Ne csüggedj. Csak tedd a dolgodat. Tedd a dolgodat minden nap, a saját részedet, bármi legyen is az. Ha tánc a mesterséged, tedd azt. Ha az isteni, bolondos géniusz úgy dönt, hogy veled marad és csodát tesz, akár csak egy pillanatra az erőfeszítéseden át... akkor "Ollé!" Bárhogyan is, te csak táncolj. És megérdemled az "Ollé" -t mindenképpen. Ebben hiszek, és ezt kell tanítanunk. "Ollé"", bárhogyan is pusztán csak azért, mert megvan benned az emberi kitartás hogy elvégezd a rád eső részt.

Köszönöm. (taps) Köszönöm (taps)

June Cohen : Ollé ! (taps)

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr864905320

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.