Olvass!

KönyvesBlog

Malcolm Gladwell: újságíróból sztárszerző

2012. november 19. ivanviki

Malcolm Gladwell: A kutya szemszögéből és egyéb ritka nézőpontokból

HVG Kiadói Rt., 2010, 424 oldal, 2925 HUF


Könyve megjelenése maga is fordulópont volt: Malcolm Gladwell nemcsak érthetően és élvezetesen fejtegette a tudományos kutatások eddig csupán zárt körben ismert és tárgyalt eredményeit, de a Fordulóponttal egy sajátságos műfajt is létrehozott. Meglepő összefüggések, hétköznapi szereplők, szalonbeszélgetések stílusát idéző írásmód és tengernyi tanulság: nem csoda, hogy az azóta megjelent, gladwelles-poptudományos műveket már az értelmiség önsegítő könyveiként emlegetik.

Minden újságíró és agykutató kimondva vagy kimondatlanul Jonah Lehrert irigyelte. A szemüveges, jómodorú okostojás alighogy elhagyta a Columbia Egyetemet, huszonévesen bestseller szerző lett. Ráadásul még meg sem melegedett a trendeket diktáló Wired magazinnál, amikor a legtekintélyesebb hetilapnak tartott New Yorker lecsapott rá és kedvenc szerzői közé emelte. Idén nyáron azonban villámkarrierje egyik napról a másikra véget ért. Egy Bob Dylan-rajongó újságíró kiderítette, hogy Lehrer legutóbbi munkájában, a kreativitásról szóló Imagine-ben nemcsak idézeteket fabrikált a legendásan ritkán nyilatkozó Bob Dylantől, de más szerzőktől is átemelt szövegrészleteket. Bukásáért sokak szerint az a nyomás és médiafelhajtás okolható, amely benne látta a következő Malcolm Gladwellt.

A sötét hajgomolyával különc tudóst idéző Gladwell egy évtized alatt tudományos újságíróból „idea guruvá” és egy irányzat névadójává vált. A New York Times Gladwell-hatásnak nevezte el azt a hullámot, amikor a névadó sikere nyomán egymás után jelentek meg azok az ismeretterjesztő könyvek, amelyek rácáfoltak eddigi ismereteinkre és sejtéseinkre, s a világot áttekinthetőnek, érthetőnek és szórakoztatónak mutatták – mindezt szigorúan szilárd tudományos alapokon. Igaz, az amerikai újságírás és a tudományos elit közötti távolság az európainál mindig is látványosan kisebb volt: a tengerentúlon a kutatók világát nem misztifikálják, az eredmények hétköznapokra is lefordítható jelentőségét, gyakorlati hasznát egyszerű nyelven tárgyalják a legkomolyabb napilapok is, ahogyan a tudósoknak sem derogál a hétköznapi aktualitásokkal kapcsolatban véleményt nyilvánítani. Gladwell újításával azonban így is robbantott: az elméleteket és száraz kísérleti eredményeket beoltotta különös vagy éppen teljesen mindennapi karakterekkel és a legszélesebb körből – gazdaságból, gasztronómiából, művészetből, popkultúrából- vett anekdotákkal. Gladwellnek mindegy, hogy ketchupról, sportcipőkről vagy kései zsenialitásról ír, mert olyan élvezetesen, ugyanakkor informatívan teszi, azzal a mára már jól bejáratott trükkel, hogy a legvégén rádöbbent arra, hogy az, amit eddig olyan magától értetődőnek tartottunk, különös igazságokat és összefüggéseket takar- vagyis valójában nem is tudunk sokat a ketchupról, a sportcipőkről vagy a későn érő zsenikről. Az üzleti élet egyik mérvadó lapja, a Fast Company magazin „rocksztárnak, spirituális vezetőnek, csődörnek” nevezte Gladwellt, akit az üzleti szféra ugyanúgy sokra tart, mint a New York-i művészértelmiség. Ennek egyik bizonyítéka, hogy előadásaiért százezer dolláros sztárgázsit zsebel be.

A friss tartalomhoz megvan a 21. századi médiakívánalmaknak megfelelő forma. A Gladwell-hullám hátán máig megélő és hírnevet szerző trendérzékeny újságírók és kutatók tartják magukat a recepthez: végy egy fiatal és ambíciózus kutatót vagy újságírót valamelyik neves egyetemről vagy laptól, öltöztesd fel Steve Jobs-osan puritán vagy rocksztárosan zabolátlan stílusban, a könyvnek pedig adj olyan címet és borítót, hogy képes legyen megragadni még a hipster generáció figyelmét is. A sikert még forrón tálalják, a New York Times dicsérő kritikáival körítve.

Ha már New York Times: a lap egyik riportere, Charles Duhigg iraki szolgálata alatt ismerkedett meg azzal a kísérlettel, amelyben iraki felkelők viselkedését tanulmányozták egy Kufa nevű kisvárosban. Az amerikaiak észrevették, hogy a zavargások előtt rendszerint egy kisebb tömeg gyűlik össze a piacon, amely - miközben az ételárusok is megjelennek -, órák alatt nagyobbra duzzad. Elég valakinek egy követ elhajítania, és elszabadul a pokol. Az amerikaiak ezek után megkérték a város polgármesterét, hogy tartsa távol a kebabárusokat a város tereitől. A lázongók ugyan csapatba verődtek, ahogy eddig is, harcias jelszavakat skandáltak és egyre nagyobb számban lettek, ám alkonyatkor a tömeg már nyugtalanná vált és megéhezett. Mivel nem találták az árusokat, akik ilyenkor rendszerint megtöltötték a teret, a bámészkodók inkább hazasétáltak, a hangadók pedig elbizonytalanodtak, majd estére teljesen kiürült a tér. Az amerikai őrnagy úgy foglalta össze Duhiggnak a stratégia lényegét: „a szokások megértése a legfontosabb dolog, amit megtanultam a seregben”.

Igyekezhetünk kiaknázni a lehetőségeinket vagy úrrá lenni a pesszimizmusunkon, de a siker és a bukás végeredményben szokásainktól függ – állítja A szokás hatalma: Miért tesszük azt, amit teszünk, és hogyan változtassunk rajta? című könyvében Duhigg. Ha megértjük a szokásaink kialakulása mögötti tudományos, pszichológiai hátteret, közelebb kerülhetünk céljainkhoz, legyen szó egészségesebb életmódról, kiegyensúlyozott kapcsolatokról, hatékony és élvezetes munkavégzésről vagy egy vállalat sikeres irányításáról.

Még ha sok megfontolt döntésünk tudatos választásnak is tűnik, Duhigg neurológusokra, pszichológusokra, szociológusokra, piackutatókra hivatkozva leleplezi, hogy ezek valójában csupán szokások. Utóbbiak azonban nem örökkévalók: figyelmen kívül hagyhatók és a „szokáshurok” újrafelépítésével megváltoztathatók.

Charles Duhigg mellett idézhetnénk még a kiszámítható irracionalitásunkkal foglalkozó Dan Arielyt, a boldogságunkért kampányoló Martin Seligmant (Flourish- Élj boldogan!) vagy a vágyainkat mikroszkóp alá vevő Paul Bloomot (Élvezetek titka- Miért szeretjük azt, amit szeretünk?). Ők példázzák, hogy az amerikai könyvkiadás Gladwell után felismerte: a nonfiction műfaj nem pusztán a tudományról szól, és túl kell lépnie a puszta deskripción. Egy kutatás, kísérlet, úti- vagy hadibeszámoló sosem csupán egy bizonyos problémáról, emberről, vállalatról szól. Az esetek nem csupán önmagukban érdekesek és tanulságosak, mert ötleteket, inspirációt adnak azoknak is, akiknek amúgy semmi közük az agykutatáshoz vagy a szociálpszichológiához, de a tudományos eredményeket hasznosítani tudják szakmai vagy magánéletükben- például abban, hogyan legyenek kreatívak, vagy könnyebben hozzanak jobb döntést.

Az effajta könyvek alapszerkezetéből- történet- kutatás- tanulság- is kitűnik, hogy céljuk megegyezik a sokkal hívalkodóbb és szájbarágós önsegítőkönyvekével. Csak míg egy TED-előadásokat hallgató (amelyek mellesleg ugyanezt a szofisztikált self-help irányzatot képviselik) értelmiségi fanyalogva venné kezébe A Titkot, szívesebben  használja életkalauzul a Harvard Nobel-díjasainak felismeréseit. Holott az üzenet végeredményben ugyanaz: azok vagyunk, amit gondolunk, és mindannyian sokkal boldogabb, felelősségteljesebb, tehetségének, kreativitásának teret engedő kiélő emberek lehetünk, ha pár szabályt szem előtt tartunk.

Túl amerikainak hangzik? Hiszen ez a lényeg: a leplezetlen, hígitatatlan can-do mentalitás, az, hogy amit teszel, fontos, hogy tudsz változni, változtatni – csak akarni kell. Az akaraterőről amúgy nemrég jelent meg egy poptudományos mű: akit érdekel, keresse John Tierney és Roy F. Baumeister könyvét.  

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr674781344

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.