Olvass!

KönyvesBlog

Salman Rushdie: Joseph Anton

2012. december 23. fleuriste

A+

Salman Rushdie: Joseph Anton, fordító: Greskovits Endre,

Ulpius-ház, 2012, 736 oldal, 4250 HUF


Több mint húsz év telt el azóta, hogy Khomeini ajatollah a Sátáni versek miatt fatvát mondott ki Salman Rushdie íróra, aki emiatt évekig bujkálni kényszerült, és aki az akkori időszak félelmeit, tapasztalatait most egy könyvben írta ki magából. A Joseph Anton novembertől már magyarul is olvasható.

Hány élete van Salman Rushdie-nak, adódik a kérdés, melyet csak részben indokol, hogy a Sátáni versek miatt az írónak évekig kellett bujkálnia, rettegnie. Neki mindenesetre biztosan van legalább kettő, és meg kell hagyni, már a fatva előtti évek sem voltak érdektelenek. Az igazi vízválasztó mégis 1988 volt Rushdie életében, ekkor jelent meg ugyanis a Sátáni versek, amelyért azután 1989 februárjában Khomeini ajatollah fatvát mondott ki rá.

Hogy micsodát?, hökkenhetett meg Salman Rushdie, amikor a BBC tudósítója Valentin-napon felhívta ezzel. Az író utóbb bevallotta, akkor hallotta ezt a szót életében először. Pedig a kezdet még biztatónak is tűnt, Angela Carter például – miként arról Joseph Anton című életrajzi kötetében Rushdie is megemlékezik – a következőket írta az új regényről a Guardianben: „olyan eposz, amelybe lyukakat ütöttek, hogy beengedjék a látomásokat… sűrű, beszédes, néha harsányan jókedvű, rendkívüli kortárs regény”.

Irán vallási és politikai vezetője azonban szentséggyalázással vádolta az írót, és felszólított minden muszlimot, hogy végezzen vele és azokkal, akik lefordítják és kiadják a regényt.

De mi is volt a probléma? A blaszfémiát kiáltóknak nagyjából minden. Eleve a cím, amely egy apokrif és bizonytalan eredetű Korán-részletre utal: eszerint Mohamed állítólag elismerte volna a mekkaiak három istennőjét, ám Gábriel arkangyal megfeddte a prófétát, mondván, ezzel a sátáni sugallatnak engedne. A dolog jelentősége nem más lett volna, minthogy Mohamed ezzel engedményeket tett volna a többistenhívőknek, a szóban forgó sorok azonban utóbb végül nem kerültek be a Koránba. Voltak azután olyanok, akik úgy gondolták, hogy a Sátáni versek cím kimondottan a Koránra utal, és emiatt akarták „a pokolra küldeni” Rushdie-t, mások pedig azt találták különösen sértőnek, hogy a regényben szereplő bordélyházban az örömlányok a próféta feleségeinek a neveit viselik.

Salman Rushdie-ra tehát halált kiáltottak, és ezzel új időszámítás kezdődött az életében. Ő maga így vallott ezekről a napokról: „Volt benne valami valószerűtlenül komikus, hogy egy olyan regény, mely angyali és sátáni metamorfózisról szól, maga is átalakul önmaga ördögi változatává (…)”

Rushdie-ból, az íróból egy csapásra szimbólum lett: Khomeini híveinek szemében ő nem volt több mint egy, az iszlámot semmibe vevő és meggyalázó nyugati író, mások azonban a szólásszabadság hősét látták benne. Onnantól kezdve azonban bujkálás volt az élete. A címben szereplő név is ekkor keletkezett, mégpedig a két kedvenc írója, Joseph Conrad és Anton Pavlovics Csehov neveinek vegyítéséből, a rendőröknek ugyanis szükségük volt egy olyan álnévre, melyen szólíthatják. A hús-vér íróból így még a saját életében fikció lett. A történetet író tollat azonban ezúttal nem Rushdie vezette.

A Rushdie-ból lett Joseph Anton bevallottan félt: kezdetben két-három napnál tovább soha nem maradt egy helyen sem; volt, hogy parókát öltött (igaz, ez csak egyetlenegyszer fordult elő, mert azonnal felismerték), és volt, hogy a konyhapult mögé bukott le, amikor Walesben váratlanul betoppant valaki a számára menedéket adó házba. „Miközben ott kuporgott és hallgatta, ahogy Michael a lehető leggyorsabban megszabadul az emberétől, nagyon szégyellte magát. Ha valaki így bújik el, akkor minden önbecsülését elveszti.”

KERETES:
A fatva kronológiája

1988. szeptember 26-án megjelenik a Sátáni versek az Egyesült Királyságban

1989. február 14-én Irán spirituális vezetője istenkáromlónak minősíti a könyvet, és fatvát mond ki Rushdie-ra

1989. március 7-én a Rushdie-ügy miatt megszakad a diplomáciai kapcsolat az Egyesült Királyság és Irán között

1998 szeptemberében Khatami elnök lezártnak nevezi a Rushdie-ügyet, az iráni kormányzat pedig világossá teszi, hogy sem támogatni, sem hátráltatni nem fogja az író életének kioltására tett kísérleteket

2005-ben Khamenei ajatollah a mekkai zarándokokhoz címzett üzenetében ugyanakkor megerősíti a fatvát, mondván, azt csak az a személy törölhetné el, aki eredetileg kihirdette, Khomeini ajatollah azonban akkor már tizenhat éve halott volt

Rushdie állítólag azóta is minden év február 14-én kap egy csomó „Valentin-lapot”, melyekben a feladók arra emlékeztetik, hogy nem feledkeztek meg a fatva parancsáról

2012 szeptemberében egy alapítvány 3,3 millió dollárra emeli az íróra 1989-ben kitűzött vérdíj összegét, mert szerintük, ha Rushdie-t már megölték volna a Sátáni versekért, akkor nem készült volna el a Mohamed prófétát gúnyoló amerikai film sem

Gyáva volt, frusztrált és mindvégig rettegett, de közben persze azért írt is, ebben az időben keletkezett például A mór utolsó sóhaja, és a fia kérésére írt Harún és a Mesék Tengere.

A felhők azonban nem vonultak el egyhamar: a Sátáni verseket több országban betiltották, a regény jónéhány példányát máglyára vetették, és támadást intéztek a könyvet árusító könyvesboltok ellen. A kötet japán fordítóját a kilencvenes évek elején megölték, olasz fordítóját késsel sebesítették meg, norvég kiadójára pedig rálőttek. Az írót rendkívül megviselte a támadások híre, és ahogy most, évek múltán bevallja, nem tudta elhessegetni az érzést, hogy ő tehet minderről. „Ellenségei – vallja akkori önmagáról – olyan ügyesen hárították rá a felelősséget, hogy már ő is elhitte.”

Rushdie-nak talán emiatt is sok-sok évre volt szüksége ahhoz, hogy lenyugodva és egyfajta távolságtartással – erre szolgál az egyes szám harmadik személy – végre kiírhassa magából mindazoknak az éveknek a keserűségét, fájdalmát és frusztrációját. Ő maga sokat változott, akárcsak a világ körülötte. A 2001-es terrortámadásokat követő napokról ezt írja: „Ami A sátáni versekért vívott csatát illeti, még mindig nehezen lehetett megállapítani, hogy győzelemmel vagy vereséggel ér-e véget.” A félelemnek ugyanis olyan légköre alakult ki, vallja az író, amikor az övéhez hasonló könyveket nehezebb lett kiadni. Sőt – teszi hozzá mindehhez – „talán megírni is”.

A cikk a Könyves magazin 5. számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr44976438

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.