Olvass!

KönyvesBlog

A nyelv világából nem lehet kilépni

2013. január 10. marczisovszkyanna

Jean Mattern: Tejjel mézzel

Magvető, 132 oldal, 2012

jean mattern-7252.jpgFotó: Valuska Gábor

Amikor néhány évvel ezelőtt találkoztunk, még a híres francia Gallimard kiadó szerkesztőjeként válaszolt a kérdéseimre, mára már három könyve is megjelent. Az első regénye, a Király Fürdő után most már a második, a Tejjel-mézzel is olvasható magyarul, reményeink szerint a harmadikra, a Simon Weberre sem kell majd sokáig várni. A három könyv több szálon is kapcsolódik egymáshoz, nevezhetjük trilógiának?

Nevezhetjük, bár nem annak indult, nem mondhatnám, hogy tudatosan annak terveztem volna az első betűtől az utolsóig. Végül mégis úgy alakult, hogy három különböző generáció szólal meg egyazon családból. Ilyen értelemben lehet trilógiáról beszélni, én mégis inkább regényciklusnak nevezném.

A Király Fürdőben Gabriel, a fiú, míg a Tejjel-mézzelben az apja történetét olvashatjuk. Ki szólal meg a Simon Weberben?

Gabriel fia. A Király Fürdőben Gabriel akkor hagyja el feleségét, Laurát, amikor megtudja, hogy gyerekük lesz. De visszatér a családjához, a harmadik regény Simon Weber 18 éves korában kezdődik.

A Király Fürdő középpontjában Gabriel nővérének hirtelen halála áll, amely az egész családot traumatizálja, és a szülőket, elsősorban Gabriel anyját megtörhetetlen hallgatásba zárja. A Tejjel-mézzel történetében újabb traumák kerülnek napvilágra a szülők, főként az apa életéből. Mesélne ezekről a traumákról?

A narrátor életében nehezen emészthető történetek gyülemlenek fel, amelyeket egyfelől átadtak, elmeséltek, elmondtak, vagy egyszerűen nem beszéltek, hallgattak róluk. Úgy is mondhatnám, ebben a regényben a történet előtti történetet ismerjük meg. A nővére halála valóban trauma Gabrielnek, de ugyanolyan terhet jelent a hallgatás, azé a hallgatásé, amely a franciaországi letelepedés előtti családtörténetet övezi. Ezt a történetet ismerhetjük meg a Tejjel-mézzelben. A nehézséget a kettős száműzetés okozza. Mindkét szülő a történelem sorcsapásai elől menekül, míg a névtelen narrátor '44-ben, a szovjet bevonuláskor kényszerült elhagyni Temesvárt, későbbi felesége, Zsuzsanna, aki majd Suzanne-nak hívatja magát, '56-ban hagyta el Budapestet. E kettős száműzetésből indul az ő történetük, a férfi, a narrátor mégis kísérletet tesz a széthullott darabkák összeillesztésére: szerelmet, valamint „egy tejjel-mézzel folyó életet" ígér a feleségének. Azt gondolja, a szerelme kompenzálhatja a történelem borzalmait.

jean mattern-7241.jpg

Ki az a Jean Mattern?

Jean Mattern 1965-ben született Franciaországban, közép-európai családból származik. A híres francia Gallimard kiadó szerkesztőjeként dolgozik, az ő területe elsősorban a világirodalom, olyan szerzők tartoznak hozzá, mint Esterházy, Dragomán, Ámosz Oz, Herta Müller, Orhan Pamuk. 2008-ban jelentette meg első regényét, a Király Fürdőt, amely szikár, higgadt, látszólag egyszerű stílusban meséli el Gabriel történetét, aki képtelen szembenézni azzal, hogy apa lesz, ezért elhagyja a szerelmét, és Londonba menekül. Az önkéntes száműzetés azonban fokozatosan vezeti rá arra, hogy összefüggést keressen megmagyarázhatatlan tette és a gyerekkora között: a történet végére kiderül, hogy Gabriel családját nemcsak a nővére fiatalkori, értelmetlen halála traumatizálta, hanem a Magyarországról származó szülők tudatos hallgatása is a fájdalmas múltról, a család eredetéről, az anyanyelv megtagadásáról. Második regénye, a 2010-es Tejjel-mézzel megjelent magyarul a Magvető kiadónál, Tótfalusi Ágnes fordításában. A regény narrátora, Gabriel apja halála előtt megtöri a hallgatást, és ha feloldást nem is találhat saját maga számára, elmeséli a fiának a történetét, a háborús éveket, a menekülés és a letelepedés nehézségeit, legjobb barátja elvesztését, a feleségével való kapcsolatát, amely sem a múlt nyomasztó terhétől, sem a gyermekük feldolgozhatatlan halálától nem bírt szabadulni. 2012 augusztusában jelent meg Franciaországban Mattern harmadik regénye, a Simon Weber, amely a családtörténeten keresztül továbbra is az átadhatóság, az identitáskeresés kérdésével foglalkozik.

Mégis mindehhez a csenddel, a múlt, a származás teljes megtagadásával olyan módszereket választanak, amelyek mintha eleve kudarcra lettek volna ítélve, nem?

Egyáltalán nem biztos, hogy kudarcról van szó. Kívülről legalábbis semmiképp sem az: a fiuk, Gabriel igazi francia gyerek lesz, jó tanuló, ilyen értelemben tehát a szülők elérték, amit akartak.

Gabriel mégis akkor hagyja el a feleségét, amikor megtudja, hogy apa lesz. Ez azért mégis csak arra vall, hogy valami nem stimmel.

Igen, bizonyára. Mégis azt gondolom, nem ítélkezhetünk a bevándorló, menekülő családok viselkedése felett. Véleményem szerint minden család, intuitív módon, a saját maga ellenálló erejének birtokában cselekszik, a traumák feldolgozásához ugyanis rendkívül nagy kitartásra és erőre van szükség. Van, aki számára ez a feldolgozás egyet jelent a traumatikus események és emlékek kitörlésével, ezt teszik a regénybeli szülők, főleg az anya. Radikális módon törli egyrészt a múltját, az '56-os emlékeit, majd a saját lánya halálát is, míg végül teljes hallgatásba burkolózik. Ez egy túlélési stratégia. Suzanne ennek köszönhetően képes életben maradni. E felett nem ítélkezhetünk. Ami azonban mindemellett érdekelt, az az, hogy az ötvenes–hatvanas években, egy olyan erősen centralizáló országban, mint amilyen Franciaország, mennyire sok bevándorló érezte szükségét, hogy beleolvadjon a tömegbe. Gabriel szülei is ezt teszik, látszólag sikerrel, hiszen a csend, a hallgatás következményei csak sokkal később mutatkoznak meg.

Itt is a későbbi generációk, a gyerekek és az unokák kezdenek kérdéseket feltenni, rekonstruálni saját és a családjuk identitását?

Igen, önmagukat keresik, hiszen ha mindent csend vesz körül, vagy lyukak vannak bizonyos történetekben, mindenki be akarja tömni, meg akarja fejteni ezeket a lyukakat, természetes tendencia, hogy a második, harmadik generáció mindezen történetek nyomába indul. Gabriel is szükséget érzi ennek, és ahogy az előbb említette, nála az indítja be ezt a folyamatot, amikor megtudja, hogy apa lesz. Az apaság az a pillanat, amikor azzal a kérdéssel szembesül, hogy mit mondhat majd ennek a gyereknek. A harmadik regényben, majd látni fogja, visszatér a feleségéhez és a fiához. Megpróbálja behozni azt a hiányt, amelyet a hároméves távolléte jelentett.

jean mattern-0790.jpg

A letelepedéssel, meneküléssel, identitásváltással járó családtörténet annál is inkább érdekes, mert a narrátor ősei Elzász-Lotaringiából származó franciák, akik a XVIII. században telepedtek a Bánságba. Végzett valamilyen kutatást ezekről az egykori francia közösségekről?

Tudja, olyan családból származom, ahol elég keveset beszéltek. Mégis elég sok mindent tudtam erről a betelepülésről. Az egyik nagybátyám egészen 1760-ig visszavezette a családunk történetét: apai ágon a család Strasbourgból, Elzászból származik, és 1760-ban telepedtek le a Bánságban. Ezek a francia bevándorlók főként magyar nőket vettek feleségül, így anyai ágon magyar, temesvári felmenőim vannak. Ezért inkább csak le akartam ellenőrizni bizonyos dolgokat, dátumokat, számokat, részleteket, hiszen az alaptörténetet ismertem. Ilyen értelemben volt különbség a Király Fürdő és a Tejjel-mézzel elkészítése között, hiszen az elsőnél egyáltalán nem kellett kutatómunkát végeznem. Ez új volt számomra. Ahogy az is, hogy ilyen hosszú időszakról írjak, ami a narrátor születésétől, 1930-tól kezdve egészen a hetvenes évekig tart. Bizonyos történelmi eseményeknek is utána kellett járnom, '44-ről, Budapest ostromáról, az '56-os felkelésről... Egyfajta fact checking volt.

A Tejjel-mézzel narrátora végül éppen e miatt az egészen a XVIII. századig visszavezethető francia származás miatt döntött Franciaország mellett, és érezte úgy '45-ben, hogy „hazatér".

Nem volt egyedül ezzel, további néhány ezer, francia származású lakos élt a Bánságban. Természetesen nagyon különös, hogy két évszázad elteltével ők egyszer csak „visszatérnek" egy olyan országba, amelyet egyáltalán nem is ismernek. Nem valódi visszatérésről van szó, hiszen a franciául beszélő nagyszülőkön kívül semmi közük nem volt Franciaországhoz. Ugyanakkor rendkívül fontos számomra, és ez az egyik központi témája a regénynek is, hogy milyen az, amikor a nagybetűs történelem döntéshelyzetbe hozza az embereket, amikor mindenki csatlakozni kényszerül valamelyik oldalhoz. Ebben a helyzetben lett újra jelentősége, és kezdtek visszaemlékezni a bánságiak is a francia származásukra. Mert ez lehetővé tette, hogy se a román, se a magyar, se a német oldalra ne kelljen állniuk, és hogy kilépjenek ebből a körből. Különös történet, de ez tényleg így történt, nem fikcióról van szó: egyikük, egy francia származású bánsági férfi írt Charles de Gaulle-nak, aki végül megszervezte a konvojt, amellyel „hazatérhettek". A legtöbben közülük még csak nem is beszéltek franciául, amikor megérkeztek Franciaországba.

Visszatérve a trilógiára, a harmadik kötet narrátora, ha jól értettem, a fia lehetne?

A narrátor a fiammal egykorú, igen, 18-19 éves. Egy ilyen korú fiatalemberre volt szükségem, tudattalanul talán bennem volt a fiam, akárcsak az egykori fiatalkori önmagam hangja is. Ezt, a kamaszkor végi, felnőttkor eleji időszakot akartam megidézni, amikor az ember megpróbálja rendbe tenni saját magát, életét, vágyait, szexualitását, érzéseit. Természetesen Simon is valahol a lelki következménye a generációkon keresztül felgyülemlett történeteknek. Amikor a származásról beszélünk, gyakran elhangzik a „gyökér" szó. Én kifejezetten utálom ezt a szót. Véleményem szerint sokkal inkább a bennünk felgyülemlő történetek következményei vagyunk, azoké a történeteké is, amelyeket nem akartak elmesélni nekünk. Ugyanis tudattalanul is átadunk történeteket. A Tejjel-mézzel esetében például a történet számos eleme egyezik az apám történetével, amelyről azonban olyan keveset tudtam, hogy kénytelen voltam a képzeletemmel kipótolni azt. Az írás lehetővé tette, hogy újraalkossam a valóságot, mert írás közben rátalálhatunk arra, ami valójában történt. Apám már meghalt, amikor megjelent ez a könyv, különben sem akart erről az időszakról beszélni, mégis amikor írtam, azt éreztem, hogy olyan dolgokat voltam képes előhozni, amelyeket anélkül is ismertem, hogy tudtam volna róluk. Ahogy belehelyezkedtem apám bőrébe, és írni kezdtem, egyszer csak rátaláltam dolgokra.

Az írásaiban rendre visszatér az identitáskeresés, a hallgatás, a nyelvváltás kérdése. De vajon van-e változás, ki lehet-e lépni ebből a világból?

Azt hiszem, családja válogatja. Minden család tele van nehéz történetekkel, és aztán mindenkinek magának kell rátalálnia a saját útjára. Azt gondolom, a nyelv világából nem lehet kilépni, ahogy az alól a kötelezettség alól sem, hogy az ember azokból a szavakból rakja össze a saját maga történetét, amelyeket kapott. Szerintem ez egy alapvető lelki összetevő, mindenki, maga, én, a szomszéd asztalnál ülő férfi is, mindenki azokból a szavakból tevődik össze, amelyeket élete első pillanatától kezdve kapott.

De mi van akkor, ha valaki éppen az (el)hallgatás, a trauma miatt nem kapja meg ezeket a szavakat?

Akkor pont a szavak hiányából kell rekonstruálnia magát, a történetét, amihez meg kell találnia a saját szavait. Gabriel is pontosan ezt teszi a Király Fürdőben: rátalál a saját szavaira, és éppen ezért képes változni, előrelépni, hogy végül megbékélhessen történetével, önmagával. Azt gondolom, ez elől senki sem menekülhet.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr664956773

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.