Olvass!

KönyvesBlog

Milyen volt Batman igazi visszatérése?

2013. február 07. Rusznyák Csaba


Batman öreg, Superman az ellensége, Amerika fasizmusba süllyed, a III. világháború a küszöbön áll, Gothamet a mutánsok bandája fojtogatja, Joker katatón állapotban vegetál egy elmegyógyintézetben – majd pedig magához tér. Frank Miller 1986-os, paradigmaváltó Batman-képregényéből a DC animációs részlege 2012-ben egy kétrészes, az eredeti műhöz rendkívül hű rajzfilmes adaptációt készített a DVD/Blu-ray piacra. Mivel ezek nálunk is megjelennek (Batman: A sötét lovag visszatér címen), ennek alkalmából felidézzük Miller eredetijét, megvizsgáljuk a hatását, és megnézzük, mit tudott átadni belőle az adaptáció.


A The Dark Knight Returns egy disztópikus közeljövőben játszódik, amiben az öreg Bruce Wayne már 10 éve szögre akasztotta a denevérruháját, ellenségei eltűntek, Gordon felügyelő pedig nyugdíjba készül. Ami nem jelenti azt, hogy minden rendben van: Gotham bűnben fuldoklik, a mutánsok bandája uralja az utcákat, és Batman végül úgy dönt, muszáj közbelépnie. Felbukkanása nem következmények nélküli: Kétarcú és Joker is visszatér, a kormány pedig, ami korábban betiltotta a szuperhősök tevékenységét, egyre kevésbé nézi jó szemmel, ahogy a sötét lovag brutálisan rendet vág a városban.

A pár hónappal később publikált Watchmennel együtt ez volt a nagy vízválasztó a képregények számára, ami után már nem lehetett gyerekes bohóságként legyinteni rájuk. Ez a két mű, érettségével, témáival és intelligenciájával éppúgy, mint a médium formanyelvének mesteri használatával bekiabálta a világba, hogy ennek a művészeti ágnak komoly létjogosultsága van, és oda kell figyelni rá. És a következő években egyre több felnőtt kezdett érdeklődni a comicok iránt, az alkotók pedig egyre inkább rászoktak, hogy kielégítsék ennek az új közönségnek az igényeit is (amely folyamat oda vezetett, hogy manapság az átlag amerikai képregényolvasó a harmincas éveiben járó férfi).

dkrk01.jpg
A TDKR egyéb közös vonásokat is mutat a Watchmennel: ahogy Alan Moore, úgy Frank Miller is deheroizálja a szuperhősmítoszt; Bruce Wayne egy öreg, már-már szenilis és teljesen skizofrén megszállott, akinek Batman-személyisége szívesen látott és szükséges, sötét szörnyként telepszik az életére, Superman pedig, saját abszolút ideológiáinak foglyaként az egyre inkább elnyomó karhatalom csicskása. Mindezt vizuális megjelenítésük is tükrözi. Miller robosztus, szögletes tömegként ábrázolja, a sokat megéltek és megszenvedtek nyers, durva arcvonásaival ruházza fel őket – Superman közel sem az a Nap glóriájában fürdő, csípőre tett kézzel mosolygó kiscserkész, aminek általában láttatják.

dkrk02.jpg
Miller azt is kimondja, hogy a tünetek kezelése, azaz a bűnözők utcán elverése többé nem elég. Az egész világ kívülről-belülről rohad, és ennek orvoslásához magával a hatalommal kell szembeszállni – ez a motívum szerves része a maró médiaszatírának és a Reagen-kormány rémült hidegháborús atmoszférával súlyosbított kritikájának. Az eposzi társadalmi-politikai hátteret darabos, szubjektív hard-boiled noir narráció ellenpontozza, bepillantást engedve a főhős nem kifejezetten szimpatikus elméjébe, és kényelmetlenül elmosva a határt közte és ellenségei közt (a velük való összecsapásokat – Kétarcú, Joker – Miller brutálisan, könyörtelenül viszi el a totális végletekig).



A groteszkbe hajló rajzok szokatlanul apró és sűrű képkockákba rendezettek, ez Miller talán legkomplexebb és legvadabb vizuális történetmesélési bravúrja (éles ellentéte pl. a 300 letisztultságának), amivel nem mellesleg a Batman-mítosz máig egyik leghangsúlyosabb, azóta százszor és százszor újrafelhasznált képi motívumát teremtette meg: a szülőgyilkosság pillanataiban elszakadó nyaklánc potyogó gyöngyszemeit.

dkrk03.jpg
Vizuálisan ez a momentum az egyik csúcspontja Jay Oliva (a remek Zöld Lámpás: Smaragd lovagok rendezője) animációs adaptációjának is: a halálába zuhanó édesanya vére a gyöngyökkel együtt száll a levegőben, egy korszak végét és kezdetét, egy gyerekkor halálát és egy legenda születését szimbolizálva. A kétrészes film legfőbb érdeme, hogy meglepő módon nem tompítja a képregény legdurvább, leginkább felkavaró elemeit sem, legyen szó akár brutális fizikai erőszakról, akár sötét lelki agóniáról. Ugyan a rajzstílus túl egyszerű, túl tipikus (főleg az eredeti látványvilágához képest), a sztori és az atmoszféra több aspektusa aránytalanná vált az adaptáció során, a szatíra pedig egy-két helyen túl harsány (Reagen), míg más helyeken szinte teljesen elvész, a The Dark Knight Returns Part 1-2, nagyszerű zenéjével és remek szinkronhangjaival (Michael Emerson Jokere telitalálat, beexponálása az első rész végén fantasztikus) így is messze az eddigi legjobb Batman-animáció. Sőt, még Christopher Nolan tavalyi trilógiazárlatával (ami ennek eredetijéből sokat merített) is könnyen felveszi a versenyt.




A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr565025270

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.