Olvass!

KönyvesBlog

60 éves a Fahrenheit 451

2013. február 21. Rusznyák Csaba

Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és más történetek

Agave Könyvek, Budapest, 2013, 240 oldal, 2304 Ft

fahrenheitcoveroriginal.jpg

A tavaly nyáron elhunyt Ray Bradbury elég sokáig élt ahhoz, hogy lássa, amint mindaz, amit az ember és a média viszonyáról írt talán leghíresebb könyvében, az 1953-as Fahrenheit 451-ben, rémálomból valósággá válik. A kultikus regény az Agave gondozásában is megjelent öt novellával kiegészítve.

Amikor arról beszélünk, hogy a rémálomból valóság lett, akkor nem is a könyvégetésről van szó, hanem arról, hogy mennyire felemészti a tévé (és most már: internet, okostelefon, szociális média) az értelmes, tartalmas interakciót az emberek között – vagy akár magát az életet, úgy általában. A „zombifeleségek”, akik az őket körülvevő tévéfalakból rájuk vigyorgó mesterséges „családjukkal” jobb, sőt, bensőségesebb kapcsolatban vannak, mint az igazival, nem gondolkodnak, nem beszélgetnek, csak locsognak, pletykálnak, vihorásznak – csupa felszín és üresség. Ez 60 éve még túlzónak számíthatott, 60 éve még szatíra lehetett, és figyelmeztetés, ami úgy hangozhatott, hogy „vigyázzatok, mert ide jutunk”. Ma ugyanezt hétköznapoknak és normálisnak hívjuk. És a cím, a hőmérséklet, amin a nyomtatott papír tüzet fog? Ebben Bradbury tévedett. Minek tiltani, és égetni a könyveket, ha egyszer amúgyis egyre kevesebben olvassák őket?

Bradbury látta, hogy hová tart a világ, és benne az ember, és ez az igazi látnoki erő, ez a science fiction esszenciája. Nem az, hogy néhány év múlva repülnek-e már autók, és kilépünk-e a naprendszeren túlra, hanem, hogy hol leszünk, mi, társadalmilag, szociálisan, intellektuálisan, emocionálisan. És főleg: hogy ott akarunk-e lenni.

Az utóbbi kérdésre adott válasz a nagy különbség a Fahrenheit 451 és Orwell 1984-e között, amiket gyakran összevetnek, és gyakran egyenlőségjelet raknak közéjük. Pedig a nyilvánvaló hasonlóságokon túl van egy nagyon fontos különbség: a fókuszpont, az emberi tényező. Orwell egy totalitárius államot ábrázol, amiben minden, még a gondolatok is szabályozottak, és a kormány a legapróbb devianciát is totális szellemi és testi (ebben a sorrendben) megsemmisítéssel bünteti. Az 1984 a hatalomról, az ellene vívott harc hiábavalóságáról, az individuum pusztulásáról szól. A Fahrenheit 451 képe árnyaltabb. És rémisztőbb.

Bradburynél a karhatalom alattomosabb, manipulatívabb, és látszólag nagyobb szabadságot engedélyez a polgároknak. A könyvek ugyan be vannak tiltva, mint egymásnak ellentmondó, zavaros és értelmetlen, a boldogság útjában álló kártékony elemek (az ún. tűzőrök égetik el őket, a sztori egyikükre, Guy Montagra koncentrál, aki fellázad a rendszer ellen), de azon túl a média és a fogyasztói társadalom ereje terelgeti birkanyájként a népet. Nem erőszakkal, hanem normákkal, sugallatokkal, szórakoztatással. Az autók száguldanak, a fiatalok szórakozásból ölik egymást, egyik sportprogram éri a másikat (nagyjából ez lehet a szociális kapcsolatok netovábbja), a tévénézők a semmitmondó műsorok dialógusaiba kapcsolódnak be – minden gyors és felszínes, a lényeg, hogy ötletei és gondolatai ne legyenek senkinek. És ebben az ember a hibás, aki zokszó nélkül fogadja magába ezt a szép új, gondok nélküli világot – míg Orwell a hatalomról írt, addig Bradbury az elnyomottról. Az elnyomó maga olyannyira irreleváns, hogy nem is tudunk meg róla semmi konkrétumot, messze nem egy mindenütt jelenlévő Nagy Testvér, sőt. Totalitarizmus? Nem, a Fahrenheit 451 akár demokráciában is játszódhat, és ez az igazán ijesztő.
fahrenheitcoveroriginal0.jpgA média ember- és kapcsolatromboló hatásának ábrázolásával Bradbury megelőzte a korát (a tévé csak épphogy elkezdte robbanásszerű terjeszkedését Amerikában), de az akkoriban aktuális témák is ott vannak a könyvben. Az ország részletesen ki nem fejtett háborúkban áll más nemzetekkel, és a pusztítás réme folyton ott lebeg a jámbor birkacsorda felett, csak az túlságosan el van foglalva a legeléssel, hogy felfogja – hidegháborús paranoia kényelembe, a szabadság és a biztonság hamis érzetébe fojtva. Bradbury hajlik rá, hogy ossza a nézetet, miszerint az elnyomó hatalom szükségszerűen önpusztító, de a kérdés inkább az, hogy a rendszer összeomlása után maga az ember képes-e, akar-e megváltozni, megmenthető-e elcsökevényesedett elméje. A könyvemberek szerint igen, és mi is hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a történetvégi tisztítótűzben majd főnixként születik újjá a szabad és gondolkodó civilizáció, de a kényelmetlen érzés nem tágít, a kétségek megmaradnak. A kétségek önmagunkban, az emberben.

A mű ötletét a szerző több saját, korábbi írásából dolgozta tovább (az anekdota szerint egy könyvtári írógépen pötyögte le, amit leginkább azért bérelt félóránként 10 centért, hogy kijuthasson a házból, mert bezárva érezte magát feleségével és kislányával). Mindig is elvetette azokat a máig népszerű elméleteket, amik szerint a könyve a cenzúráról szól – noha az eredeti inspirációt saját bevallása szerint a náci könyvégetésekből és a mccarthyzmusból merítette. Főleg utóbbiból: 1949-ben, amikor fél Amerika a „vörös veszélytől” rettegett, egy rendőr minden ok nélkül megállította őt és barátját egy Los Angeles-i sétán, és megkérdezte tőlük, mi dolguk errefelé. Ettől függetlenül a könyvégetés és a könyv memorizálása a kulturális és társadalmi értékek megőrzése céljából Bradbury már két évvel korábbi, 1947-es, Bright Phoenix című novellájában is jelen van, mint központi téma, az 1951-es The Fireman pedig annak ötleteit, motívumait fejti ki bővebben. Ebből lett aztán a nagyjából kétszer olyan hosszú Fahrenheit 451, ami néhány hónappal a publikációja után a Playboy magazin három számában (1954 március, április, május), folytatásos formában is megjelent – népszerűsége akkoriban főleg ennek volt köszönhető. Ez lett Bradbury első regénye (a neve ekkor már ismert volt, két évvel a Marsbéli krónikák után jelent meg), és mindig is úgy gondolta, hogy ez az egyetlen realitásban gyökerező műve, vagyis sci-fije (egyéb, a valóságtól jobban elrugaszkodott műveit, mint az előbb említett novellafüzért, fantasynek nevezte).

fahrenheitmovieposter.jpg
Ezt a realitást Francois Truffaut, az 1966-os moziadaptáció rendezője még tovább fokozta. A francia újhullám egyik jeles, a 400 csapással elhíresült képviselője (sőt, elindítója), akinek ez volt az első színes és első (illetve egyetlen) angol nyelvű filmje, kigyomlált a történetből csaknem minden sci-fi elemet, Faber kis, fülbe helyezhető kommunikátorától a gépesített rendőrkutyákig. (Ellenben kiegészítette a sztorit repülő rendőrökkel, akik meglehetősen banális módon jelennek meg, mindössze néhány másodperc erejéig.) Truffaut ezenfelül néhány ponton megváltoztatta a sztorit (a Julie Christie alakította Clarisse itt nem hal meg, és csatlakozik Montaghoz a könyvembereknél, a háborús pusztítás pedig elmarad), de összességében az eredeti szellemiségéhez abszolút hű adaptációt forgatott – Bradbury maga is szerette, és elismerte. A Fahrenheit 451-ből ezenkívül készült színdarab, rádiójáték, egy 2009-es képregényes adaptáció (meglehetősen hatásos képi világgal) és egy 1986-os stratégiai videójáték is. Utóbbiban maga Bradbury is közreműködött, így a regény afféle „félhivatalos” folytatásnak tekinthető, amiben Montag 5 évvel annak cselekménye után a könyvemberek ügynökeként tevékenykedik a háború által megtépázott, és a tűzőrök abszolút hatalma alá vont New Yorkban.

fahrenheitcomic.jpg
Maga a könyv a science fiction egyik legnagyobb becsben tartott klasszikusa, ami szépirodalmi igényességű prózájával, roppant érzékletes leírásaival is elismerést szerzett magának, és máig hivatkozási alap a műfajban, sőt, azon kívül is, illetve kitörölhetetlen része a popkultúrának. Alapgondolatát továbbvitte többek közt a 2002-es Equilibrium című sci-fi akciófilm (itt már nem csak könyvek, hanem minden művészet megsemmisítésre ítéltetett, és nem annyira a gondolkodás, mint az érzelem az, ami nemkívánatos), illetve Charlie Brooker jelenleg is futó brit sorozata, a Black Mirror, ami pont az egyén és a média kapcsolatának visszásságait boncolgatja igen ijesztően és hatásosan.

A Fahrenheit 451 megjelenésének 60. évfordulójára az Agave ismét piacra dobta a könyvet (ideje volt egy új magyar kiadásnak, a régiek szinte beszerezhetetlenné váltak), ezúttal öt Bradbury-novella társaságában (Tűz és jég, R, mint rakéta, Einar bácsi, Az időgép, A nyári futás hangja). Lehet élvezni gazdag nyelvezetét, stílusát, izgulni a cselekményén, elgondolkodni a mondandóján, és elszörnyedni rajta, hogy mindez ma már nem science fiction.

fahrenheitagave.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr705091411

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.