Olvass!

KönyvesBlog

Cromwell bőrébe bújva (Hilary Mantel 2.)

2013. április 02. Kiss Orsi

Hilary Mantel: Farkasbőrben

Cartaphilus, 588 oldal, 2010

Önéletrajzi kötetét nem számítva a Farkasbőrben már a tizedik regénye volt, mégis ez hozta meg az igazi áttörést, a hazai és a nemzetközi elismerést Hilary Mantelnek. A regényben és folytatásában (Holtaknak menete) VIII. Henrik legfőbb bizalmasa, Thomas Cromwell mozgatja a háttérből a szálakat, emel a magasba, és tipor el bárkit, ha az éppen úgy szolgálja a legjobban az érdekeit. (A cikksorozat első része itt olvasható.)

A nyolcvanas évek közepétől kezdve Hilary Mantel két-háromévente előrukkolt egy-egy regénnyel, melyek közül nem egy el is nyert valamilyen irodalmi díjat. Az igazán nagy áttörést azonban a 2009-es megjelenésű Wolf Hall (Farkasbőrben) hozta meg a számára, különösen miután a regény – sok más elismerés mellett – elvitte az az évi Man Booker-díjat. A Farkasbőrbent ráadásul a kritikusok mellett az olvasók is szerették, dacára, hogy Hilary Mantel nem egy könnyen fogyasztható, hagyományos történelmi regényt tett le az asztalra. Az írónő mégis azt mondja, hogy a nyitómondat után a sztori úgy pergett le előtte, mint egy mozifilm, és kétségtelen, hogy a Thomas Cromwell felemelkedését nyomon követő regény vizuálisan rendkívül erős.

Az alacsony sorból származó („holmi kovács fia”), de rátermett, eszes férfi karrierje Wolsey bíboros mellett kezdett felfelé ívelni, tevékenyen részt vett például a szerzetesrendek feloszlatásában, és ez az ív még akkor sem tört meg, amikor Wolsey kegyvesztetté vált, miután nem tudta elérni, hogy a pápa kimondja VIII. Henrik és Aragóniai Katalin válását. Cromwell azonban az udvari intrikák csapdáit ügyesen kerülgetve egyre feljebb jutott a ranglétrán. („Mindent maga intéz, Cromwell. Minden a maga kezében van. Azt mondogatjuk, hát ez meg hogyan történt? Ezt kérdezgetjük magunktól. – A herceg nagyot szippant. – Ezt kérdezgetjük, de Krisztus zörgő csontjaira mondom, fogalmunk sincs, mi a válasz!”) Cromwell azonban kész tanulni Wolsey hibáiból, és mindent megtesz azért, hogy Henrik félreállíthassa végre Katalint, elvehesse Boleyn Annát (majd később megszabadulhasson tőle), és végleg kiszakítsa Angliát és egyházát a pápai fennhatóság alól.

Hilary Mantel Cromwellje kivételes ember. Egyik kezével büntet, a másikkal jutalmakat oszt. Tudja, hogyan tegye magát a király szemében nélkülözhetetlenné. Egy modern megoldóember és self-made man a 16. század díszletei között. Egyszerre hatékony és könyörtelen, aki a pazarlásra hajlamos udvaroncokat – az általa osztogatott nagyobb összegű kölcsönökkel – a lekötelezettjeivé teszi. És miközben magabiztosan lavíroz az egymás ellen fenekedő udvaroncok között (és épít egy merőben új Angliát), Tudor Henrik egész udvartartása elvonul előttünk: az öregedő feleségétől szabadulni vágyó király éppúgy, mint a szépséges és törtető Anna, a zsíros falatokra ácsingózó Boleynek, a fattyúsorba kényszerített Mária, rajtuk kívül pedig diplomaták, nemesek, lézengők, eretnekek, szolgálók, szajhák egész hada.

Hilary Mantel gigantikus vállalkozásba fogott a Farkasbőrbennel, ám az, hogy mégsem egy poros, molyrágta történet kerekedett ki az ujjai közül, köszönhető annak is, hogy személyében egy igazi (poszt)modern mesélővel van dolgunk, aki nem egyszerűen felidézni akar, de játszik is a szöveggel, a nyelvvel, és velünk, olvasókkal is.

Túlburjánzó, részletgazdag, rengeteg kihagyással és utalással operáló szöveg Mantelé, melyet – az eredetileg kétrészesre tervezett regénypár második kötetének szánt – Holtaknak menete (Bring Up the Bodies) című könyvében is továbbszőtt. A történet ugyanott folytatódik, ahol az első kötetben véget ért. A happy end azonban egyre keserűbb, különösen miután Anna nem tudja fiúörökössel megörvendeztetni Henriket. A képletet a Seymourok sápatag leányának, Jane-nek a felbukkanása bonyolítja, így VIII. Henrik hamar feladja Cromwellnek a leckét: meg kell szabadulni Annától.

A korábbi szövetségesekből ellenségek, a gyűlölt riválisokból kényszerű szövetségesek lesznek. És miközben Cromwell minden követ megmozgat, hogy a megunt Anna helyét Jane Seymour foglalhassa el, addig, egyfajta bónuszként, a régi sérelmeket nem feledve eltakarítja ellenlábasai egy részét is az útból. Az igazság pedig csakis cromwelli lehet: „– Emlékeztessen csak, mit mondtam korábban? Hogy milyenfajta igazságot keresünk? Azt mondtam tán, hogy a teljes igazságot? – Azt mondta, hogy csak azt az igazságot, amelyet fel tudunk használni.”

---------------------------------------------------------------------------------------

A következő részből kiderül, hogy az írónő miért nem bírja a Tudorok című filmsorozatot, mi a véleménye Katalin hercegnőről, és hogy lesz-e folytatása a Cromwell-sztorinak.

A képek innen, innen és innen vannak.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1005177840

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.