Olvass!

KönyvesBlog

Háy János: Kurvára ki lehet fáradni

2013. április 20. valuska

Háy János: A mélygarázs

Európa Könyvkiadó, 268 oldal, 2013, 2560 HUF

háy-7798.jpgFotó: Valuska Gábor

Háy János új regényének, A mélygarázsnak különféle előképei vannak: megvan benne a fogyasztásra és a társadalomra dühös főhős a Harcosok klubjából, egy meleg nyári nap a dugóban megakadó kocsijából kiszálló Michael Douglas az Összeomlásból, de itt van Jonathan Franzen amerikai családregényeinek legjava is.

A mélygarázs olvasása közben elszomorodtam, hogy milyen országban, milyen városban élem a hazugságokra épülő életem. Nem éreztem jól magam, miközben jól szórakoztam.

Az az igazság, hogy én írás közben nem foglalkozom az olvasóval, csak azzal, hogy az a világ, amit meg akarok fogni, az a lehető legelemibb erővel legyen megfogva. Itt három monológról van szó, három retrospektív sorsértelmezésről, amelyekből nem kihagyhatóak az erős impulzusok. Mindhárom szereplő olyan élethelyzetben van, amikor a kamuzás már nem megengedhető.

A mélygarázs nagyon pontosan fogja meg a kort és a társadalmat, és miközben bírálja, feltárja a problémáit is. Magyarország, Budapest, a 2010-es évek, a politika, a bárgyúság, a társadalom problémái is a regényben sűrűsödnek. Emberi sorsokból kezdted építeni a regényed, vagy a nagyobb általános rosszérérzést akartad megragadni?

A kiindulás az volt, hogy egy olyan figurát akartam beszéltetni a világról, aki fölszámolta, legalábbis azt hiszi, hogy fölszámolta a különböző társadalmi kötöttségeit, és már nem akar megfelelni semmilyen elvárásnak. Mindig foglalkoztatott a gondolat, hogy ki lehet-e szállni, s persze elég sokszor érzi mindenki, hogy eddig és ne tovább, hogy leszarom, mától nem fizetem be, nem teszek eleget... Erre ráerősített Mucsi Zoltán színészbarátom is, aki szeretett volna magának egy ilyen monológot, ami valahonnan a partvonalon kívülről szól.

Ez a kívülálló nézőpont miért foglalkoztatott ennyire?

Egy olyan körmönfont társadalom vesz minket körül, amihez gyakorlatilag nem is lehet nem paranoid módon közeledni, hiszen fogalmad sincsen, hogy milyen erőviszonyok, milyen erők, milyen mechanizmusok szervezik mögötted az életed. Azt viszont tapasztalod, hogy már egy sejted, egy másodperced sincsen „szabad lábon". Nem tudod, hogy meddig tart a munkád, és hol kezdődik a szabadidőd. A társadalom mindenképpen rajtad tartja a szemét, a kezét, a megfigyelőrendszerét. Ha valaminek nem teszel eleget, a rendszer rögvest megbüntet, elvétettél egy számlát, kikapcsolják a villanyt, kiiktatják a telefonodat, s ha újra használni akarod, büntetést fizetsz a számlatartozáson túl. S ha hosszan fenntartod az engedetlenséget, hamarosan az utcán találod magad, fedél és élelem nélkül.

háy-7762.jpg

A regényben konkrét utalások vannak politikai és társadalmi helyzetekre: mennyire tekinti gyereknek a demokrácia a szavazókat, vagy hogy áll a pesti liberális a cigányokhoz. Mennyire írtad bele a saját dühödet és reménytelenségedet a könyvbe?

Ez a könyv nem a reménytelenség gyűjteménye, épp az elélenkezője: lehetőséget kínál, hogy gondolkodj a sorsodon, és mi volna ennél nagyobb remény. De az is tény, A mélygarázs belső gondolati rendszere nagyon-nagyon kötődik ahhoz a retardáltsághoz, amibe be vagyunk zárva és elég nyersen ostorozza ezt a zárványlétet. Mert nem akarjuk észrevenni, hogy a világ hihetetlenül megváltozott körülöttünk. Mi még mindig ezen az elaggott euroatlanti tengelyen csüngünk, és azt hisszük, a világ csak ennyi. Nem akarjuk észrevenni, mert úgy kényelmes, ha nem akarjuk, hogy a körülöttünk lévő világ radikálisan átrendeződött. Azt hisszük, harminc évvel ezelőtt van, hogy az akkori premisszák még mindig érvényesek. Csak gondolj arra, mennyit tököltek azon, hogy bevegyék-e a keresztény mit tudom én micsodát az Európa Alkotmányba, vagy ne vegyék be. Ez már nagyon necces, mert akkor mi van az egyre intenzívebben növekvő muzulmán lakossággal. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy mi zajlik Indiában, Kínában, és egyáltalán a Távol-Keleten vagy Dél-Amerikában. Nem egy globális, posztindusztriális társadalom világában gondolkodunk, hanem még mindig a nemzetállami, a nemzetgazdasági és az európai tradíció mentén. Ami szerintem valójában öngyilkosság.

Olyan értékorientációban élünk, olyan gazdasági erővel vagyunk benne a világban, ami egy indiai számára tulajdonképpen nem is látszik. Létrehoztuk az Európai Uniót, amit egy olyan gazdasági egységnek szántak, amely fel tudja venni a versenyt a nagy világgazdaságokkal, de az EU-ban termelt árunak a 90 százaléka az EU-n belül van eladva. Még véletlenül sem tudtunk kilépni a saját határainkból. Jó lenne átlépni azokat a zárt gondolkodási köröket, amikben toporog az egész európai civilizáció, és toporgunk mi is, akik nemcsak Indiáig nem látunk el, hanem még Baranya vagy Bács-Kiskun megyéig sem.

A mélygarázsban a családra úgy tekintenek sokáig, mint ami értelmet adhat az életutaknak, egyfajta belső kényszer. Másfelől a család az a szükséges rossz, amivel igazolni tudják magukat és az életüket a szereplők. Ráadásul irodalmilag fontos, jelentős hagyománnyal rendelkező téma a család.

Igen, a család több szempontból is nehéz ügy. Nyilván nem ugyanazt gondolom a családról, mint a Semjén Zsolt, ez egyértelmű. Szerintem értelmetlen olyan módon viszonyulni a családhoz, ahogyan száz évvel ezelőtt viszonyultak. Mondom ezt most, épp egy rendkívül destruktív, és archaizáló családjogi törvény elfogadásának idején.

háy-7765.jpg

A legnagyobb probléma az, hogy nem azt mondjuk, legyen jó kapcsolat, őszinteség és igazi szeretés ezek között az emberek között, hanem mindenáron ragaszkodni akarunk a családhoz mint formához. Pedig ha nincs igazi érzelem benne, akkor a család akár pokol is lehet, ami végérvényesen megkeseríti a benne lévő emberek az életét. Úgyhogy jó lenne, ha nem családokról beszélnénk, hanem jó kapcsolatokról.

A polgári család amúgy szerintem a legrosszabb minta, mert a polgári család, elég gyakran érdekből van fenntartva, s a hátterében, ahogy a könyvben is szerepel, a promiszkuitás hálózata húzódik. A felszínen eljátsszuk a születésnapokat, a karácsonyokat, meg sok mást valódi odaadás nélkül, s közben arról álmodozunk, hogy mikor jönnek már a hétköznapok, amikor végre dughatunk a szeretőnkkel. Amikor azt látjuk, hogy a magyar házasságok több mint fele válással végződik, akkor arról is beszélni kell, hogy nemcsak házasodni kell tudni, hanem elválni is. Felelősséget kell vállalni a gyerekeink és a volt társunk iránt, és nem gyilkos viszonyokat folytatni.

Régen könnyű volt azt mondani, hogy éljünk monogám világban, legyen neked egy társad az életben, mert a legtöbb ember vagy elpatkolt ötven körül, vagy rettenetes fizikai állapotban volt. De most 50 után még vár rád mondjuk 30 év. Azzal mi lesz? Mivel lesz megtöltve. Ráadásul elég logikus, hogy két ember, akik ilyen sokáig volt egymás mellett - és most abszolút semmi rosszindulat nincs bennem - úgymond elfejlődik egymás mellől: egyhelyről indultak, közös célok, akaratok, de az évek során más-más irányba kanyarodott a sorsuk. Nem azért, mert rossz emberek, vagy mert nem szeretik egymást. De honnan tudod 25 évesen, hogy mi lesz a másikból 55 évesen? Számtalan olyan kapcsolatot ismerek, amiben ugyan együtt vannak, de valójában már tök mást akarnak az életüktől. Nekik miért kellene együtt tolniuk a szekeret? Hiszen egyik jobbra tolja, a másik meg balra. Persze ez nem jelenti azt, hogy nekik nincs közük egymáshoz, hiszen sok évet együtt töltöttek. Szóval közük van, felelősségük van egymás iránt, a múltjuk iránt, és persze a gyerekeik iránt.

A regény nyelvezete nagyon beszélt nyelvi, miközben ironikus és önreflexív is, így jön létre egy egyszerre szórakoztató, de mégis szomorú, sodró, ám többrétegű szöveg. Hogy kell beszélnie a könyvednek, és hogyan kell beszélnie a főhőseidnek? Mennyire kell kitalálni ezeket előre?

Az az igazság, hogy kevesebb ebben a szabad döntés, mint sem gondolná az ember. Ha lerakod egy személyiségnek az alapjait, elkezded beszéltetni a világról, ez egyszerűen önkéntelenül meghatározza hogy hogyan fog megszólalni. Természetesen benne vagyok 100 százalékig a létrehozásába, nem rajtam kívül történik a dolog, de akármit mégsem csinálhatok meg. A feleség, hogy csak egy nagyon triviális példát hozzak, beszélhet hasonlóan, mint a férfi főhősöm, a sokévtizednyi közös múlt miatt, de a volt szerető már nem. Az hogy a könyvben használt nyelv, beszéltség érzetét keltse, nekem nagyon fontos, mert idegenkedem a teátrális, artisztikus nyelvektől, például ezért nem kedvelem Weöres Psychéjét. Nekem fontos, hogy nagyon erős valóságot, valóságérzetet hozzon be a nyelv.

Amúgy csalóka ez a beszéltnyelvi közvetlenség. A színházban az olvasópróbákon sokszor én olvasom fel a szöveget a színészeknek, akik persze rendszerint áradoznak, hogy milyen természetesen szólnak ezek a mondatok, persze amikor meg kell tanulniuk, vért pisilnek, akkor szembesülnek azzal, hogy mennyire bonyolultak és összetettek a mondatok, mennyire kötött a szövegritmus.

háy-7795.jpg

"Mindig csak azt látjuk, amivé lehetünk, soha nem látjuk azt, amivé lehettünk volna" - ez A mélygarázs első mondata. Az életünk elején sok tervünk és elképzelésünk van. Amikor sok évtizeddel később visszatekintünk az eltelt életünkre, akkor megpróbáljuk megmagyarázni a döntéseinket, mi miért történt. Mentegetjük magunkat, mert mindig volt valami, ami közbejött. Arra szocializálódunk, hogy legyünk különlegesek, arra késztetnek minket, hogy a versenyhelyzetben mindig jobbak és jobbak legyünk, nem csak arra, hogy fogadjuk el magunkat. Ezután rengeteg csalódás éri az embert, ahogy főszereplőidet is, akik ezen kibuknak.

Sok dolgot érintettél, például, hogy beállunk a versenybe azért, hogy valamivé legyünk. De mi van akkor, ha az nem a mi sorsunk versenye? Van egy társadalmi kényszerűség, ami megköveteli tőled, hogy valamilyen legyél, és sajnos ezek a követelmények főleg külsőségekre vonatkoznak, úgymond az életed dizájnjára. Milyen az autód, milyen a lakásod, megtartod-e azokat a társadalmi elvárásokat, amiket. Nem baszod a szaros csizmát az asztalra, és nem fingasz a vasárnapi ebéd közben.

Simán elindulhatsz egy olyan úton, ami lehet, hogy nem a te utad, hanem az általános társadalmi értékrendet leképező út. Sikeres, gazdag akarsz lenni, hogy a közösség, ami körbevesz téged, pozitívan ítéljen meg, miközben elfelejted azt, hogy valójában van egy belső történetünk is, a személyiségünk folyamatos mozgásának a belső története, és te ezt simán feláldozod a külső elvárások oltárán. Rájönni 50 évesen, hogy ez a hamis áldozathozatal megtörtént, az elég szar dolog. Merthogy van-e még mód, s nem utolsósorban idő, hogy korrigáljunk! Legtöbbször hiányzik az erő, a belső akarat a korrekcióhoz, s akkor a váloztatásról lemondó ember elkezdi isteníteni a saját életútját, egyedülinek, kizárólagosnak és a legjobbnak minősíteni. A szembesülés helyett belefutnak egy újabb csapdába: teljesen belecsontosodnak a hamis döntések láncolatába, és végül úgy kerülnek majd a túlra át, hogy a hamisság szelencéje csak az utolsó pillanatban pattan fel, de akkor már tényleg késő.

A gyerek című regényben, a Nehéz című drámában és A mélygarázsban is rengeteg rossz dolog történik a főhőseiddel, akik mindig próbálják mentegetni magukat, a döntéseik súlyát csökkenteni.

Az kérdés, hogy helytelen vagy helyes döntések vitték a főhősömet ide vagy oda. Az egy fontos kérdés a könyvben is végig, hogy mennyire a saját döntéseink határozzák meg az életünket, vagy mennyire a társadalmi, a biológiai, a genetikai meghatározottságunk miatt teszünk meg bizonyos lépéseket. A főhős véleménye az, hogy bizonyos fajta, rajta kívüli determináltságok igazgatják a sorsát, amivel szembe nem... tehát széllel szembe nem lehet pisálni

Ugyanakkor valóban a könyvnek ez a nagy kérdése, hogy mennyiben van szabad döntésed, szabad akaratod. Mi az a szabadságfaktor, amiben te mozogni tudsz? Mert hiába vagyok kész arra, hogy változtassak, ha nincs meg a szabadságom a változtatásra. A főhős végülis ezt feszegeti, és nem hiszem, hogy a negatív döntései vagy a rossz döntéseinek az áldozata lett - mert ez egy másik értelmezése az ő sorsának -, egyszerűen kurvára belefáradt abba, amit él. És szerintem ez egy reális probléma. Nem volt még a világon társadalom, ami ilyen mértékben kizsigereli az embert, ilyen mértékben követeli tőle a munkaidőt, ilyen mértékben mászik bele mindenedbe, a magánéletedbe, s a szolgáltatásaival ilyen mértékben függőségben tart. Tehát igaz, hogy jómódú világban élünk, de ennek rohadt nagy az ára és hogy ettől kurvára ki lehet fáradni.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr275235674

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Megváltozott a világ körülöttünk 2013.04.20. 13:52:02

Egy olyan körmönfont társadalom vesz minket körül, amihez gyakorlatilag nem is lehet nem paranoid módon közeledni. Interjú.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.