Olvass!

KönyvesBlog

50 éves Vasember

2013. április 27. Rusznyák Csaba

ironmanlead.jpg
Zseni, milliárdos, playboy, emberbarát. Így definiálta magát Vasember a tavalyi Bosszúállók mozifilmben, Amerika Kapitány nem kicsit kötözködő kérdésére reagálva, hogy tudniillik, mi ő a páncélja nélkül. És a definíció helyes, bár hozzá kell tenni még egy, a filmekben elsumákolt, azonban nagyon fontos aspektust: alkoholista. Ha pedig visszarakjuk az egyenletbe a páncélt, és megengedünk magunknak még egy-két jelzőt, akkor így hangzik a leírás: Zseni, milliárdos, playboy, emberbarát, technokrata, futurista, alkoholista szuperhős. Tony Stark, vagyis Vasember karaktere idén kereken 50 éve része a popkultúrának, ráadásul épp most landolt a mozikban a harmadik filmje.

Ahogy a legtöbb szuperhős, Vasember sem rögtön saját címmel indított: 1963-ban bukkant fel először a Tales of Suspense (továbbiakban: ToS) című, főleg sci-fiket és fantasyket tartalmazó antológiasorozat 39. számában, a Marvel szuperhősforradalmának nagyjából közepén (pl. a Fantasztikus Négyes, Pókember, Hulk és Thor történetei már futottak, de Fenegyereknek, Dr. Strange-nek és az X-Mennek még várniuk kellett a debütálásukra).

A karakter eredettörténete nagyjából azonos azzal, amit a nézők a 2008-as első mozifilmben megismerhettek: a milliárdos, fegyvergyáros Tony Stark fogságba esett egy ellenséges országban (akkoriban ez persze Vietnam volt), és halálosan megsebesült: egy repeszdarab belefúródott a testébe a szíve mellé, és csak idő kérdése volt, hogy a vesztét okozza. Fogva tartói arra kényszerítették, hogy készítsen nekik fegyvereket, de ő egy másik fogoly segítségével megépítette az első Vasember-páncélt, letarolta az ellenséges bázist, és megszökött. Még ugyanebben az évben a Bosszú Angyalai/Bosszúállók egyik alapítója lett, és rendszeresen felbukkant abban a sorozatban is – de kettős identitását hosszú évekig mindenki, még szuperhőstársai előtt is titokban tartotta. Vasember a külvilág számára Tony Stark testőre volt.

ironmanfirstarmor.jpg
A karakter ötletével természetesen Stan Lee állt elő. Intelligens, nőfaló kalandorként, egyfajta  Howard Hughesként képzelte el őt. Stark ezzel paradox módon egyszerre volt tipikus és szokatlan figurája a Marvelnek, ami arra törekedett, hogy ellentétben a DC többnyire „isteni” benyomást keltő karakterivel, földhözragadtabb, valóságosabb hősökkel álljon elő: mint a hétköznapi tinédzserek problémáival küszködő Pókember, a családként funkcionáló Fantasztikus Négyes vagy a kontrollálhatatlan szörnyeteggé változó, tragikus sorsú Bruce Banner, aka Hulk. Starkban ugyan a szívét veszélyeztető repesz, a titkos identitás és a kéretlenül ránehezedő szuperhős-én miatt (a mindig rajta lévő mellkaslemezt folyamatosan konnektorról kellett feltöltenie, a szívét pedig minden erőlködés megviselte, így a kimerítőbb csaták után új sérülés nélkül is élet és halál közt lebegett) megvoltak a többi Marvel-hősre is jellemző esendő vonások, ugyanakkor ezek mögött mégiscsak egy, az átlagembernek „túl nagy” feltaláló, kapitalista milliárdos állt.

A kombináció ennek ellenére sikeresnek bizonyult, Vasember rendszeres szereplője lett a ToS-nak (a többi szuperhőssel ellentétben tekintélyes mennyiségű női rajongóra is szert tett). Eredeti, szürke páncélját már a második számban megváltoztatta (ekkor vált táskában is hordozhatóvá az újság), miután rájött, hogy az emberek számára fenyegető a külseje – akkori barátnője javasolta neki, hogy ha már úgyis olyan, mint egy modern lovag, viseljen aranyat. Másfél évvel később (ToS 48.) újra váltott egy modernebb, elegánsabb kinézetű, vörös-arany színű páncélra, ami a következő évtizedekben még sok-sok változáson, finomításon átment (és megy a mai napig), mégis ez szolgál a leginkább közismert, klasszikus külső jegyek alapjául. 

Tales-of-Suspense-48-new-Iron-Man-armor.jpg
A kezdeti évek nem voltak túl érdekesek, sem változatosak. Noha felbukkantak földönkívüli hódítók, és volt időutazásos történet is (a főhős magát Kleopátrát is elcsábította), Vasember főleg gyermeteg szupergonoszokkal, vörös kémekkel, szovjet ellenségekkel harcolt, és még a vietnami háborúból is kivette a részét (pl. egy 1967-es sztoriban, pedig Amerikában akkor már jócskán tombolt a háborúellenes hangulat). Hozzá kell tenni, hogy a karakter eredetéről (köszönhetően a 2008-as filmnek is) elterjedt általános képpel ellentétben Starknak esze ágában sem volt a csaknem végzetes kimenetelű háborús kalandjait követően felhagyni a fegyvergyártással. Az csak hosszú évek múlva következett be, és addig is szemrebbenés nélkül szállította az amerikai kormánynak az akár tömegpusztító találmányokat: a ToS 42-ben pl. egy olyan anyagbomlasztó sugárfegyver kifejlesztésén dolgozott, ami egy repülő orrába szerelve, egyetlen lövéssel semmivé porlaszthatott egy egész nagyvárost (és az ilyesmik csak afféle „mindennapok Tony Stark életében”-jellegű inzertek voltak az éppen aktuális sztoriban).

A ToS 45-ben bukkant fel először Happy Hogan és Pepper Potts, akik Tonyval szerelmi háromszögbe keveredtek (több éves huzavona után végül Happy vezette oltár elé a nőt), a 46. számban tiszteletét tette az első visszatérő gonosz, a Crimson Dynamo (páncélos szovjet ellenség, aki végül Stark barátja lett, és az életét adta érte), a 49.-ben pedig az első szuperhős mellékszereplő, Angyal. Az 50. füzetben debütált a Mandarin, Vasember nemezise, aki az amerikaiakat és a szovjeteket is kijátszva tört világuralomra. Ekkoriban, ebben a sorozatban született meg a Fekete Özvegy és Sólyomszem karaktere is – eleinte mindketten ellenségek, később mindketten szövetségesek és Bosszú Angyalai-tagok lettek. 

ironmandresses.jpg
1968 májusában jelent meg Vasember saját sorozatának (The Invincible Iron Man) első része, miután a ToS a 99. szám után Amerika Kapitány saját szériájává alakult át (Vasember mellett addig ő volt a ToS másik rendszeres szereplője). A 19. füzetben Tony kapott egy új szívet, és ezzel megszűnt a sérülése miatti, szinte állandó életveszély (még a Vasember alteregót is fel akarta adni, hogy normális életet élhessen, és utódot keresett magának – persze nem lett jó vége), csak hogy később más formában térjen vissza. (Ez a pingpong az egészségi állapotával hosszú évtizedekig eltartott). A színvonal sokáig nem akart emelkedni: jöttek-mentek a szupergonszok a maguk megalomán hatalmi terveikkel, mindig meg kellett menteni a többnyire szőke barátnőt, a sztorik egyszerűek, bugyuták, a koncepció technológiai aspektusai pedig gyerekesen elnagyoltak voltak (egyébként az ember-gép viszonyt meglepően kevesen voltak képesek igazán jól, tartalmasan, izgalmasan kiaknázni a karakter fél évszázados történetében). És itt nem csak arról van szó, hogy négy-öt évtized elteltével már nem feltétlenül könnyű tolerálni az amerikai képregény gyerekbetegségeit (amiket úgy igazából csak a ’80-as évekre nőtt ki), mert az akkori Vasember a saját kortársaival szemben is elvérzik. Próbáltak az írók változtatni, de hiába.

Ha valamit mindenképpen ki kellene emelni ebből a korszakból, az a Madame Masque karakterét érintő, több éven átívelő sztoriszál lenne (benne egy hasonmásrobot, egy LMD – Life Model Decoy – Tony elleni lázadásával), ami kissé árnyalta mind a fekete-fehér ellenségképet, mind a főhős üres és egyszerű szerelmi viszonyait. Madame Masque a Maggia nevű bűnszövetkezet tagjaként bukkant fel, hogy aztán hol társa és szeretője, hol ellensége legyen a főhősnek (a ’70-es évek végére aztán megállapodott az utóbbi opciónál). Tony végül az Iron Man 73. számában (1974) kezdett elgondolkodni azon, hogy talán nem kellene fegyvergyártással foglalkoznia, miután rájött, hogy ettől sok ember szemében gyilkosnak számít, és hogy pusztító találmányait saját, és hazája ellenségei is használják. A Stark Industriest átnevezte Stark Internationalre, hogy ezzel is nyomatékosítsa az új irányt vállalata számára. A 78. füzet már teljes mellszélességgel állt ki a béke mellett, és 180 fokos fordulatot vett a korábbi vietnami sztorik hangvételéhez képest: a címnél akkor debütált Bill Mantlo író, aki egy flashbackben erősen kétségbe vonta, hogy Amerikának bármiféle joga lett volna a szóban forgó háborúhoz. Tony a 95. számban (1976) fogadta el végre a „sorsát”, és hozott tudatos döntést, hogy bár elvileg már nincs szüksége a Vasember-technológiára ahhoz, hogy életben maradjon, mégsem hagy fel a szuperhősködéssel (ettől függetlenül később is többször fontolgatta a páncél feladását). 

ironmanshield.jpeg
Bill Mantlo korábban említett érkezésével ugyan már javult a sorozat színvonala, de végül David Michelinie lépett teljesen új minőségi szintre vele a 116. számtól (1978), rajzolói fronton eleinte Bob Laytonnal, majd John Romita Jr.-ral. Sokkal árnyaltabbá, valóságosabbá tette Vasember világát: a gonoszok többé nem feltétlenül egysíkú vörös kémek voltak, hanem például saját szakállukra dolgozó kormányügynökök, akik azért akarták Tony halálát, mert úgy gondolták, nélküle a Stark International ismét fegyvereket gyárt majd, amire Amerikának nagy szüksége van. Nagyjából ezzel egyidőben, a főhős szövetségese, a Nick Fury vezette S.H.I.E.L.D. is megkísérelte suttyomban, de legálisan felvásárolni a céget, ugyanezen indíttatásból. És bár korábban is akadtak már ilyen sztorik (a kormány például egyszer követelte Tonytól, hogy fedje fel Vasember kilétét), de Michelinie volt az, aki kicsit mélyebben belement az üzleti és politikai machinációkba. Szintén ő rukkolt elő a feketebőrű James Rhodesszal, aki Tonynak nem csak az alkalmazottja, de legközelebbi barátja, később pedig szuperhőstársa lett (mint War Machine – Hadigép), illetve Bethany Cabe-bel, a főhős új szerelmével, aki képzett testőrként és öntudatos nőként üdítően messze esett a korábbi, megmentendő cicababáktól. Márpedig akkoriban egyáltalán nem volt megszokott, hogy egy afrikai-amerikai figura ilyen prominens szerepet kapjon, és az sem, hogy egy nőt ilyen kívül-belül erős karakterként ábrázoljanak.

A 128., Demon in a Bottle című számban (1979) kulminálódott az a sztori, ami nemcsak máig meghatározó mérföldkő Vasember életében, de a korszak egyik legtöbbet hivatkozott, leghíresebb képregénye is egyben. Magánéleti és szakmai problémái lassan maguk alá temették Tonyt, a 120. résztől egyre arrogánsabb, ingerültebb lett, és egyre többet nyúlt az italhoz, míg végül szuperhősként is inkább káros volt a tevékenysége, mint hasznos. Mielőtt teljesen összeomlott volna, Bethany ráhatásának köszönhetően elismerte függőségét, és a segítségével sikerült nemet mondania az alkoholra. Nagy szó volt ez, mert az ilyen témákkal nem foglalkoztak a szuperhősképregények, legalábbis nem így: a Pókemberben és a Green Lantern/Green Arrow-ban is fókuszba kerültek már a drogok korábban, de a függőség csak valamilyen mellékszereplőt érintett, nem magát a főhőst. Michelinie nem is tudta, mit indítottak el ezzel a sztorival: nem gondolták, hogy komoly következményei lesznek, pusztán úgy kezelték az alkoholt, mint az aktuális havi gonosztevőt, amit Tonynak le kell gyűrnie. 

ironmanbooze.jpg
De aztán, nem sokkal a híres időutazós sztori, a Doomquest után, amiben Vasember és Doom Arthur király idejébe kerültek, jött a DC-től átigazolt Dennis O’Neil, a klasszikus Batman és az említett Green Lantern/Green Arrow történetekkel a háta mögött, és addig nem nyugodott, amíg a széria egy újabb klasszikussá vált történetében kegyetlenül mélyre nem rugdosta a milliárdos vállalatvezető-szuperhőst. A 160. számtól kezdve (1982) egy üzleti riválisa, Obadiah Stane rendezett Tony ellen egy rendkívül komplex, többfrontos támadást: bemocskolta a nevét, ellehetetlenítette az üzletét, és egy nőn keresztül a szívét is összetörte. Tony ismét inni kezdett, és teljesen összeomlott. O’Neil megfosztotta minden méltóságától, szánalmas, részegen csetlő-botló, arrogáns, dadogó, nyomorúságos piás roncsot csinált belőle, aki arra is nehezen volt képes, hogy beszéljen, vagy járjon, nemhogy arra, hogy szuperhősként tevékenykedjen. Egy ritka, önkritikus pillanatában aztán beavatta a titkába Rhodest, aki hosszú időre átvette tőle Vasember szerepét.

Stane közben megszerezte az irányítást a Stark International fölött (és átnevezte Stane Internationalre), mivel Tony nem volt olyan állapotban, hogy bármilyen fronton harcba szálljon vele – pénz nélkül került az utcára, és részeg hajléktalanként tengette életét, amíg egy hóviharos éjszakán majdnem halálra fagyott, és ez végül észhez térítette (Iron Man 182, 1984). Alighanem Fenegyerek az egyetlen másik mainstream szuperhős, aki valaha akár csak megközelítőleg ilyen mélyre süllyedt (Frank Miller Born Again című klasszikusában). De ahogy ő, végül Tony is magára talált, legyőzte Stane-t, visszaszerezte a vagyonát, újraindította a vállalatát (Stark Enterprises néven), és ismét Vasember lett. Rhodes, miután maga is megküzdött saját démonaival, amik egy rövid ideig Tony ellenségévé tették, egy darabig felhagyott a szuperhősködéssel, de később ismét Vasember lett, majd pedig egy 1992-es sztoriban végleg kapott egy páncélt a barátjától, és felvette a War Machine (Hadigép) nevet – idővel saját sorozatai is indultak, igaz, egyik sem húzta túl sokáig. Tony pedig, bár a kísértéssel folyamatosan harcolnia kellett, nem ivott többé (legalábbis a 2011-es Fear Itselfig, amiben áldozathozatalként húzott le egy üveg bort, hogy audenciát nyerjen a Földet kényszerűségből letarolni készülő Odinnál). 

ironman80s.jpg
Az 1987-es Armor Warsban (Iron Man 225-231, eredetileg Stark Wars címen futott), amit ismét Michelinie írt, a főhőstől ellopták a technológiáját, és attól tartva, hogy rossz célokra használják fel, kegyetlen hajtóvadászatot indított mindenki után, aki az ő találmányait használta – függetlenül attól, hogy az illető a törvény jó vagy rossz oldalán állt. Tettei miatt összetűzésbe keveredett régi barátjával, Amerika Kapitánnyal, kirúgták őt a Bosszú Angyalaiból, a kormány köröztetni kezdte, és végül Tony kényetlen volt nyilvánosan elhatárolódni alteregójától: elbocsátotta alkalmazásából Vasembert (persze közben ugyanúgy folytatta a technológiája utáni hadjáratot), végül pedig megrendezte a halálát. Miután új páncélt épített, azt állította a külvilágnak, hogy abban egy új alkalmazottja bújik meg. És ezzel el is jutottunk a ’90-es évekhez, a mainstream amerikai képregény kreativitásának senkiföldjére. Az írók egymás sarkára hágtak a hülyeségeikkel, a sztorik vagy csak végtelenül unalmasak és túlzóak voltak, vagy emészthetetlen ötletekkel próbáltak görcsösen újat mutatni. Utóbbi különösen az évtized második felére volt jellemző. A The Crossingban (1995-1996) kiderült, hogy Tony évek óta az időutazó gonosz, Kang öntudatlan, alvó ügynöke volt a Bosszú Angyalai soraiban, és „felébredve” szörnyű pusztítást végzett társai közt, akik végül egy alternatív valóságból áthozott tinédzser Tony Stark segítségével győzték le (fiatal „önmagával” szembesülve Stark észhez tért, és feláldozta magát Kang legyőzése érdekében). A tinédzser Tony nem sokkal később az Onslaught nevű crossoverben vesztette életét a Föld legtöbb szuperhősével együtt, bár idővel persze mindegyikük visszatért az élők sorába, köztük az eredeti, felnőtt Tony Stark is (hogy hogyan, az hosszú, keserves és röhejes magyarázkodás lenne, az egész Marvel-történelem talán legnagyobb szégyenfoltjáról van szó: inkább hagyjuk).
ironmanextremis.jpg
Az ezután (immár másodszor) újrainduló Iron Man sorozatot többek közt Kurt Busiek, Joe Quesada és John Jackson Miller írták, hol több, hol kevesebb sikerrel, néha egész érdekes ötletekkel (pl. „életre kelt” a páncél, Tony felfedte a világ előtt, hogy ő Vasember, és egy ideig az USA védelmi minisztere lett), mindenesetre a ’90-es évek kreatív poklát sikerült maguk mögött hagyniuk. 2004-ben ismét újraszámozták a szériát, aminek első sztoriját Warren Ellis írta. Ez volt az Extremis, aminek történetéből a Vasember 3 is építkezett. Ellis képregénye egyszerre volt múltba révedő (újramesélte az eredettörténetet) és jövőbe tekintő, foglalkozott a sorozat tudományos és morális aspektusaival, és a címadó technológiával új szintre léptette a karakter szuperhős-alteregóját: a páncél ezután Tony csontjainak üregeiben tárolódott, és pusztán a gondolataival előhívható volt – ez volt a korábban említett ritka példák egyike, amikben az ember-gép kapcsolat ábrázolása messze túlmutatott a sablonokon. Az utóbbi 10 évben Vasember élére állt a szuperhősregisztrációs törvénynek, és szembeszállt az Amerika Kapitány vezette frakcióval (Polgárháború, amelynek eseményei majdnem visszakergették az italhoz), újra megküzdött a Mandarinnal (Haunted), és Nick Fury utódja lett a S.H.I.E.L.D. vezetőjeként. Ezt a pozíciót elvesztette, amikor a skrull invázió (Secret Invasion) után üldözötté vált, mivel a S.H.I.E.L.D. szerepét átvette a H.A.M.M.E.R. a szuperhősökként pózoló gazembereket (Dark Avengers) irányító Norman Osbornnal az élén. Osbornt végül leleplezték, börtönbe hajították (Siege), és Tony azóta is végzi a dolgát a hősök új „aranykorában”, mint zseniális feltaláló, rettenthetetlen szuperhős, és a Bosszú Angyalai tagja.

ironmanarmors.jpg
Vasember karakterének az eddig részletezett fősodorbeli verzión kívül számtalan egyéb változata létezik, és nem csak rajzfilmekben, sorozatokban, hanem alternatív világokban játszódó Marvel-képregényekben is. A legfontosabb nyilván az újvilági (Ultimate) Vasember, aki kissé megkavart eredettörténettel, és értelmes, Tonynak elkeresztelt agytumorral (!) rendelkezik, de egyébként ezt leszámítva nem sokban különbözik az eredetitől. A figura markáns része a popkultúrának népszerűsége fél évszázada töretlen, noha azóta szárnyal csak igazán őrületes magasságokban, hogy Robert Downey Jr. a bőrébe bújt a 2008-as, első és váratlanul nagysikerű filmadaptációban – vagyis elképzelhető, hogy legjobb, vagy legalábbis egyik legjobb korszaka még éppen előtte áll. A képregényekben most épp a „végső határt” fedezi fel: elhagyta a Földet, hogy az űrben védelmezze azt a külső fenyegetésektől a Guardians of the Galaxy nevű csapat tagjaként.

ironmanspacearmor.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr495248586

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.