Olvass!

KönyvesBlog

A Star Trek képregényben is meghódította az űrt

2013. május 15. Rusznyák Csaba

stlead.jpg
Az 1966-ban startolt klasszikus tévésorozat, bár nézettsége enyhén szólva nem volt kiemelkedő (a csatorna már a harmadik évad utáni beszüntetése előtt is többször majdnem levette műsorról, igazi hírnevét az évekkel későbbi újrasugárzásoknak köszönheti), alig egy év alatt képregényes formában is megjelent. A Stark Trekből irdatlan mennyiségű comic létezik, 1967 óta szinte szünet nélkül jelennek meg a sorozatok, graphic novelek és mangák különböző országokban, különböző kiadóktól. Teljes áttekintésükhöz egy egész cikksorozat kellene, úgyhogy ezúttal kizárólag a klasszikus szériát alapul vett, az első legénység kalandjait elmesélő nyugati képregényekre térünk ki – ha már a mozikban futó Sötétségben – Star Trek (és 2009-es elődje) is ezt a legénységet formálta át a mai fiatalság igényeinek megfelelően.

Az első sorozatot a Gold Key nevű kiadó dobta piacra, és bár az első rész 1967 júliusában jelent meg, az utolsó pedig 1978-ban, jóval kevesebb füzetről beszélünk, mint azt a 11 éves élettartam alapján gondolni lehetne – a kiadás ütemezése ugyanis meglehetősen sporadikus volt, a második szám nyolc, a harmadik kilenc hónappal később jelent csak meg (összesen 61 szám létezik). A sorozat eredeti történeteket mesélt el, tehát nem a tévéepizódok sztoriját hasznosították újra benne, viszont ezek az eredeti történetek (főleg a koraiak) több szempontból is jelentősen eltértek a tévéshow-tól. Az eredeti rajzoló Nevio Zaccara volt, majd őt két rész után az olasz Alberto Giolitti váltotta, aki soha nem látta a sorozatot, ezért a látványvilágot, a járműveket, a jelmezeket, a karaktereket a széria reklámanyagaira, fotóira alapozva ábrázolta. Még azoknak az arcvonásait is csak nagyjából sikerült eltalálnia, akikről volt fotója (ez Zaccarára is áll), James Doohanről pedig pechjére nem volt, így a gépész Mr. Scott az első számokban még véletlenül sem emlékeztetett tévésorozatbeli önmagára.

stgoldkey1.jpg
Az első szám (The Planet of No Return) a maga módján szórakoztató ponyva sci-fi volt, de a karakterek nevét és az Enterprise-t leszámítva mintha nem is Star Trek lett volna: Kirk és tisztjei egy kannibál növények által uralt bolygón végeznek felderítést, és az agresszív élővilág természetesen megtámadja őket. Fézertűzzel, bombázással vágják ki magukat a szorult helyzetből, és annak megállapítása, hogy egy komplett, kifejlett, kifinomult és értelmes növénycivilizációval állnak szemben, nem tartja vissza őket attól, hogy miután visszajutottak az Enterprise-ra, alacsony (nagyon alacsony) orbitális pályáról felégessék a bolygó teljes felszínét. Az alkotók nyilván nem kapták meg a memót arról, hogy a Csillagflottának nem szokása a fajirtás, ahogy arról sem, hogy Spock nem egy tipikus, indulatszavakat sűrűn használó, érzelmei által vezérelt hűbelebalázs.
Később a képregény már jobban igazodott a tévésorozat szellemiségéhez, de a vad koncepcionális, stilisztikai és egyéb kilengések végigkísérték a pályafutását. A 7. számban egy gonosztevő a Földet mintázó voodoo bolygóján (!) keresztül próbálta elpusztítani az emberi civilizáció bölcsőjét, a 11. részben a vulkániakból mesterséges eszközökkel kiszipolyozott, önálló életre kelt érzelmek (!) végeztek ámokfutást az Enterpise-on, és fel-felbukkantak a szériában színtiszta természetfeletti elemek is. A tévéshow-ból ismert fajok, a klingonok vagy az andóriaiak csak elvétve tették tiszteletüket, a legtöbb lényt a képregény alkotói maguk találták ki. A sorozat későbbi szakaszában azonban már konkrét tévéepizódokhoz is készültek folytatások (a Metamorhposishoz a 49. számban, vagy a City ont he Edge of Foreverhez, az 56-ban: ebben egy diktátor Hannibál idejébe utazik vissza, hogy megváltoztass a történelmet). A Gold Key 61 rész után elvesztette a licenszet a Marvel ellenében (a 62. résznek még elkészült a forgatókönyve, de képregény már nem lett belőle), mert az 1979-es mozifilm közeledtével a jogtulajdonos pénzszagot érzett, és érthető módon előnyben részesítette a nagyobb kiadót.

Minden furcsasága, sutasága és az eredetitől való eltérései ellenére (illetve részben pontosan ezekért) a Gold Key sorozata máig kultstátuszt élvez a rajongók körében. (A soha ki nem nőtt sutaságra egyébként jó példa az utolsó számból vett lenti kép is, amin Kirk gazdag, zöld növényzet gyűrűjében állva – az egyik bokron még egy kígyó is tekereg – nagy tudományosan kijelenti, elképzelhetetlennek tartja, hogy ezen a bolygón legyen bármiféle élet.)

stgoldkey2.jpg
1969-től az Egyesült Királyságban (ott akkor még nem is volt látható a tévésorozat) indult egy Star Trek comic strip (képregénycsík), ami 1973-ig futott. A Gold Key-sorozathoz hasonlóan ez sem volt mentes a fura hibáktól (pl. az első részben Kirkre folyton Kurtként utalnak), ellenben sokkal többet használta a tévés fajokat, a klingonokat, a romulánokat vagy az andóriaiakat, és az emberi mellékszereplőknek is nagyobb tér jutott (és persze ez is új, eredeti történeteket tartalmazott). Egyébként pedig a britek is saját képükre formálták a Star Treket: sokkal több volt az akció, az Enterprise legénysége különös óriásszörnyek vagy éppen robotok ellen harcolt, egy sztoriban pedig egy olyan bolygóra érkeztek meg, aminek normál méreteihez képest ők csak pár centi magasnak tűntek. Történetmesélési szempontból ezek a stripek némileg kifinomultabbak voltak, mint a Gold Key sorozata, és a rajzok is mutatósabbra sikeredtek – annak ellenére, hogy a stripformátum értelemszerűen keretek közé zárta a kreativitást. Egy másik, amerikai strip 1979-ben startolt el, ám annak sikerét jócskán gátolta, hogy akkoriban túl sok sci-fi témájú „csík” futott, amelyekből (Flash Gordon, Star Wars, Buck Rogers stb.) már szinte minden nagy újság közölt egyet vagy akár többet is, mire a Star Trek elindult. Érdekesség, hogy a sorozat elvileg az első, 1979-es mozifilm után játszódott, az első két részben mégis tagja a legénységnek Ilia. Egy sztorit írt a híres sci-fi szerző, Larry Niven is, és a legendás Gerry Conway is majdnem egy évig vitte a szériát. A strip 1983-ig húzta.

stukstrip.jpg
A Gold Keytől tehát 1979-ben a Marvelhez kerültek a Star Trek képregények jogai. A kiadó először a mozifilm comic adaptációjával jelentkezett (ez megjelent külön, majd érthető okokból kritizált módon az új havi sorozat első három számaként is, folytatásos formátumban), aztán még 15, nem éppen nagy becsben tartott füzetet dobott piacra. Mentségükre legyen mondva, a Paramount igen szűk keretek közé szorította az alkotókat: megtiltották nekik, hogy bármit használjanak az eredeti sorozatból, mind a karaktereket, mind a fajokat, mind a jelmezeket, mind pedig minden mást illetően kizárólag a mozifilmet vehették alapul. Az 1981-ig futott szériából a 13. szám emelhető ki, amiben egy klingonokkal szembeni konfliktust a McCoy és lánya közti családi viszályba ágyaznak be, egy nagyszerű, klasszikus jellegű Kirk-Spock-McCoy dialógussal a végén (illetve meg kell még említeni a J.M. Dematteis által írt utolsó, 18. füzetet).

1984-ben végre megkapták a rajongók, amire vártak: a DC-nél indult új sorozat nem csak maximálisan star trekes volt hangvételében, történettípusaiban, karaktereiben és konfliktusaiban, de ráadásul még jó is (a DC adta ki egyébként a későbbi mozifilmek képregény-adaptációit is, a harmadik résztől a hetedikig – csak a Khan haragja maradt ki, annak comicváltozata csak 2009-ben készült el). Az első 16 számot az a Mike W. Barr írta, aki nem sokkal korábban már a Marvelnél is jegyzett három Star Trek képregényt. A sorozat a második mozifilm, a Khan haragja után vette fel a történet fonalát, vagyis Spock eredetileg halott volt (a kilencedik számban azonban visszatért, mert az már a harmadik film, a Spock nyomában után jelent meg), és Chekov lett helyette az elsőtiszt. Az első, klingonos történet, vagy az utána jövő, még híresebb tüköruniverzumos sztori (9-16), a franchise képregényes inkarnációinak legjobban sikerült, legkedveltebb darabjai közé tartozik – nem mellesleg, jóval a második Star Trek tévésorozat, a Next Generation előtt az Enterprise legénységi tagjává tett egy klingont, a fajához képest méltatlanul pacifista Konomot. 

stdccomics.jpg
Barr az akciódúsabb cselekmény híve volt, de a DC szériája bátran kínálta ugyanazt a változatosságot, amit anno a klasszikus tévéshow. A Chekovot alakított színész, Walter Koenig által írt 19. szám pl. egy belső morális konfliktusból indul, Diane Duane Double Blind című kétrészese pedig egy üdítően frappáns vígjáték, ami a végletekig vitt helyzetkomikumok közben a franchise lényegi üzeneteiről sem feledkezik meg. Szintén a DC-nek köszönhetően csöppent bele a Star Trek világába Peter David, aki akkorra már tapasztalt nagyöregnek számított a Marvelnél megjelent pókemberes és főleg hulkos történeteinek hála (a dühöngő zöld óriás kalandjait 12 éven át írta, és a karakternek ez a korszaka túlzás nélkül legendás). David azt vallotta, hogy a Star Trek elsősorban nem a vizualitása miatt érdekes (később inkább regényekben örökítette meg a Csillagflotta merész tisztjeinek kalandjait – írói pályafutásának igen tekintélyes részét teszik ki ezek a könyvek), sokkal inkább a gondolatai, filozófiája, moralitása, üzenete és humanitása okán (a mozikban most futó Star Trek alkotói ezt jól láthatóan nem fogták fel). Történetei így egyrészt nem elsősorban az akcióról szóltak, másrészt az átlagosnál több finom humort csempészett beléjük – az első füzete pl. a már említett Konom legénybúcsúja körüli félkomoly bonyodalmak szórakoztató elbeszélése volt.

A sorozat 1988-ban, az 56. számmal ért véget, hogy egy évvel később újrainduljon, ismét Peter David tollából. Ez a széria eredetileg az ötödik és a hatodik mozifilm közti időszakban játszódott, és annak több homályos pontját kifejtette (pl. Sulu előléptetését az Excelsior kapitányává). 80 részes, hét évre rúgott pályafutása alatt a sztorik vissza-visszatértek a tévésorozatbeli ötéves küldetés idejére, vagy akár korábbra – pl. Kirk akadémiaéveiről és a Kobayashi-manőverről is megtudhattunk többet. (Egy időutazós/történelemváltoztatós sztoriban pedig még Kirk és Worf karakterét is sikerült összehozni.) E széria részének tekinthető az 1992-es Debt of Honor című graphic novel is, amit az X-Men legendás szerzője, Chris Claremont írt, és amiben Kirk kénytelen a romulánokkal és a klingonokkal szövetkezni, hogy legyőzzön egy rejtélyes, az egész univerzumot veszélyeztető ellenséget. A Debt of Honor az egyik legnagyobb becsben tartott Star Trek képregény, egy intelligens és izgalmas kaland, remek karakterekkel (Claremont különösen Spockkal sziporkázik), rengeteg utalással és cameóval. 

stvsxmen.jpg
Leszámítva a DC második, 1996-ig futott szériáját, a ’90-es években nem meglepő módon inkább a későbbi tévésorozatokból (Next Generation, Deep Space Nine, Voyager) készült képregények domináltak. Boldog-boldogtalan kapott hozzájuk licenszet, a Marveltől a Wildstormon és a Malibun át a DC-ig, és időről-időre ekkor is jelentek meg az eredeti legénység kalandjait elmesélő comicok (mint az All of Me című graphic novel a Wildstormnál vagy a Marvelnél az Untold Voyages, ami a második ötéves küldetésről mesélt, illetve a Star Trek Unlimited, ami felváltva közölt sztorikat az eredeti és a Next Generation-legénységgel). Külön említést érdemel a Marvelnél egyrészt az Early Voyages, ami a tévésorozat pilotjában megismert Pike kapitány korai kalandjait mesélte el, és a már koncepciójában is abszurd X-Men/Star Trek crossover (igen, van benne egy Spock vs. Rozsomák jelenet). Ebben a mutánsok egy régi ellensége, Proteus egyesíti erejét a Where No Man Has Gone Before szintén valóságmanipuláló erővel felvértezett antagonistájával (a crossovernek folytatása is született, abban az X-Men a Next Generation legénységével találkozott).

A Star Trek képregények licensze 2006 óta az IDW-nél van, első, az eredeti sorozathoz kötődő képregényük a Blood Will Tell volt, ami klasszikus epizódokat (többek közt a The Trobule with Tribblest) mesélt újra az azokban szereplő klingonok szemszögéből. Az IDW sok egyéb comicot adott ki, ezek közül leginkább John Byrne minisorozatait kell kiemelni. Az Assignment Earth az azonos című tévéepizód mellékszereplőjének, Gary Sevennek a spin-offja volt, a Crew (az egyik legnagyszerűbb, legesszenciálisabb ST-képregény) Pike kapitány női elsőtisztjének korai kalandjairól szólt, a Leonard McCoy Frontier Doctorral pedig az Enterprise híres orvosának lett saját minisorozata, ami az első mozifilm előtt játszódott. És persze ott vannak a kötetként Romulans címen összegyűjtött füzetek, amik a Klingon-Romulán szövetség intrikákkal teli történetét mesélték el nagyszerűen. Szintén az IDW adja ki a szimplán csak Star Trek című, 2011 óta futó sorozatot, ami az új filmes univerzumban játszódik, a 2009-es első rész eseményei után. A képregény többnyire (de nem kizárólag) klasszikus tévéepizódokat mesél újra J.J. Abrams régi-új legénységével, általában nem túl magas színvonalon. A lényeg, hogy az IDW jelenleg - marketinges szempontból érhető módon - elsősorban a mozifilmek köré építi a képregényeit, pl. azok prequeleit és adaptációit is megjelentette. Ez a kreativitásnak persze nem feltétlenül tesz jót, úgyhogy üdvös lenne, ha a kiadó megint felkérne egy markáns stílusú írót (ld. Byrne) a jelenlegi bértollnok (Michael Gordon) helyére, vagy legalább mellé, mielőtt a franchise érdektelenségbe süllyed a kezük alatt.

stcrew01.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr425301313

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.