Olvass!

KönyvesBlog

Karinthyként meg kellett találnom a saját hangomat

2013. május 26. Kiss Orsi

Karinthy Márton: Ördöggörcs - Utazás Karinthyába

Ulpius-ház, 694 oldal, 2013, 4250 HUF

karinthy márton-00374.jpgFotó: Valuska Gábor

Egy gyerekkori sérelem, a nagynevű ősökkel való hadakozás sarkallta Karinthy Mártont arra, hogy évekkel ezelőtt papírra vesse az Ördöggörcsöt, mely pontosan egy évtizeddel az első megjelenés után most új kiadásban kerül a könyvesboltok polcaira. Nevezték már aparegénynek, generációs regénynek, családi krónikának, az Utazás Karinthyába alcímet viselő kötet mindezeken túl azonban egyfajta szembenézés is, alámerülés a legendákon túli valóságba, vagy, ahogy Karinthy Márton mondta, kicsit ön-élveboncolás is. De teher-e vagy inkább áldás egy híres íródinasztia tagjának lenni, bosszantja-e, ha állandóan a családjáról kérdezik, és benne magában oldódott-e az a bizonyos ördöggörcs – mindezek szóba kerültek, amikor a friss Kossuth-díjas rendező-íróval a családjáról elnevezett színházban beszélgettünk.

2003-ban jelent meg az Ördöggörcs, és a kiadó az ön Kossuth-díja előtt tisztelegve úgy döntött, hogy most új kiadásban jelenteti meg a művet. Az első kiadás óta tíz év telt el, azóta új könyveket is írt, mégis úgy érzem, mintha ez lenne az a könyv, amely igazán összeforrt volna az ön nevével. Mit jelentett önnek, amikor tíz éve megjelent ez a kötet?

Először is nagyon nagy meglepetést, hiszen igazi vakugrás volt. Ezzel a névvel írni, már önmagában is felért egy kesztyűdobással, egy provokációval, de hát úgy gondoltam, hogy a megvitatandó téma vagy a „sérelem”, ami a családom részéről ért, az megér egy ilyen könyvet.

Mi volt ez a sérelem?

Az a teher vagy kereszt, vagy áldás, amit ez a név adott. Ez volt a megvitatandó téma. Mindez már önmagában elég nagy kihívást jelent, különösen pedig akkor, ha az ember művészi pályára mer lépni. Az elején még persze sikerült elkerülnöm az összehasonlítgatást, mert ha művészi pályára is, de azért egy másik területre merészkedtem, ez volt a színház. Bár apám annak idején erről is mindig le akart beszélni, mert hogy jobb lenne ezzel a névvel egy normális, polgári szakmát választani: lehetnék ügyvéd,  orvos vagy tanár. Vagy nevet változtatni, ugye, azt is lehet, ez is felmerült…

Önben is felmerült ez a kérdés?

Bennem komolyan nem, mert úgyis tudták, ki vagyok. Színházi gyerek voltam, gyakorlatilag minden nap színházban ültem, úgyhogy minden színész ismert. Azt persze lehetett volna mondani, hogy a Kovács Ubul az a Karinthy Marci, de hát teljesen mindegy volt. Itt inkább arról volt szó, hogy az ember végre elkezdje a saját életét, és ne hasonlítgassák mindig, és mondogassák, hogy a kis Karinthy, a Marci, Marcika. Ez volt mindig, de hát ez hozzá tartozik a történethez.

karinthy márton-00415.jpg

Akkor ezek szerint inkább teherként élte meg a rokonságot?

Az elején inkább csak méregettek, hogy most mit akar itt ez a gyerek, a nevéből akar esetleg megélni? De hát, azt gondolom, ez természetes, hiszen voltak már ilyen nagy művészcsaládok, Bachtól kezdve a Bartók-gyerekekig. Gyerekkorban azonban nem is ez foglalkoztatott, hanem, hogy megtaláljam a saját hangomat.

És a szülei ebben segítették?

Egyrészt liberális, nyitott családban nőttem fel, nem volt probléma, hogy azt csináljam, amit szeretek. Inkább csak nehezen találtam meg azt a saját hangot, ami én vagyok.  Ez aztán a színház lett, ami fönt a padláson működött, saját szervezésű és igazgatású színház, gyerekekkel.

Mivel apám társasága elég hangos és ismert emberekből állt Örkénytől Devecseriig, Zelktől Somlyóig, ezért ott nem nagyon rúghattam labdába. Tulajdonképpen én abba a nemzedékbe szerettem volna beletartozni. Apámnak ugyanis volt ez a híres, nagy baráti társasága, én gyerekként ültem közöttük, és hallgattam őket, hogy micsoda jó, okos, szellemes, tehetséges, sikeres emberek. És hát azért egy idő után kiderült, hogy ott én mindig csak egy kisfiú maradhatok. Kellett tehát egy saját hely. A sors aztán valahogy úgy hozta, hogy megpróbáltam a színházat. Ott már saját társulatom volt, ott én voltam a főnök, oda apámék is csak akkor jöhettek be, ha meghívtam őket, és ennek azután természetes folyománya lett, hogy a főiskolára jelentkeztem, hova máshova?, hiszen nyolcéves korom óta csak a színház érdekelt. Pechemre fel is vettek, ami akkor nagy sikernek számított, hiszen nem kellett katonának menni akkor még. A pechet persze idézőjelben értem. De egy az egyben is, hiszen még nagyon gyerek voltam.

A főiskolai évek arról szóltak, hogy gyerekből sikerül-e felnőtt, önálló, alkotó művésszé válni, és ez csak részben sikerült. Egyébként a második könyvem, A vihar kapuja pont erről szól, az osztálytársammal való emlékezés folytán.

Tulajdonképpen a Marci című novellában az apa ugyanezt a kérdést teszi föl, nevezetesen, hogy mi lesz ebből a gyerekből?

Igen, sőt, még súlyosabbat – hogy életképes-e ez a gyerek? Hiszen az a bizonyos Petényi doktor bácsi, aki a magánhangzókat elnyelte, és azt mondta, hogy „egzsségs csecsmő”, az már apámat is vizsgálta, hiszen nagyapámék ugyanúgy elvitték a kis örökmozgó Cinit azzal, hogy lesz-e ebből életképes gyerek? Hogy művész, arról nem is volt szó… Tehát gyakorlatilag ez is ismétlődött. Azután persze a főiskolán is megkaptam, hogy te csak a neved miatt vagy itt, hogy apád biztosan elrendezte, satöbbi. Így életprogrammá vált, hogy saját nevet kell szereznem.

karinthy márton-00417.jpg

És úgy gondolja, hogy az Ördöggörccsel ez sikerült?

Először a színházammal, úgy gondolom, hiszen az már húszéves volt, amikor a könyvet elkezdtem írni. A Karinthy Színház sikeres volt, és kénytelenek voltak elfogadni, mert létezett és működött. Hozzáteszem: a művészi része az utolsó tíz évben lett az, ami, tehát az a bizonyos fontos műhely, aminek tartom, és aminek most már talán a szakma is elismeri. De akkor jött rám az újabb nyugtalanság, mikor már húszéves volt a színház, úgy 2000 körül. Úgy éreztem, hogy ez kevés, ez elmúlik az aznappal, ide kell valami maradandó. És akkor jött a könyv, és akkor jött az a bizonyos sérelem, amiről beszéltem. Egy gyerekkori sérelem, az apámmal való hadakozás, ami azért nem ennyire drámaian zajlott, hiszen a felszínen, tulajdonképpen nagyon jó kapcsolatunk volt. És hát persze óriási hozadéka is volt annak, hogy a családi asztalnál ülhettem, és hallhattam rajta keresztül régi korokról, a Hadik-kávéházas időkről. De azért ott az még nem egy önálló ember volt, hanem egy kisgyerek. Egy nagy hold körül egy kis bolygócska.

Na, és akkor jött a főiskola, utána a színház, majd az írás. És mivel én már előtte, 1981-től elkezdtem gyűjtögetni a családról, az utolsó pillanatban még elkaphattam rengeteg olyan izgalmas embert, aki azután folyamatosan távozott, Karinthy titkárától kezdve Weöres Sándoron át egészen Déry Tiborig. Ebből pedig azután hatalmas anyag gyűlt össze, a magnóimon, a jegyzeteimen, a cetlijeimen. Ráadásul anyám is nagy gyűjtögető volt, tehát otthon a sifonérban meg az aktatáskákban meg a fiókokban sok mindent megőrzött. Akkor állt össze ez a dolog, hogy itt van ez a nagy anyag, amit csak én dolgozhatok föl, illetve amit nekem kell földolgoznom. És ehhez még hozzájött, hogy a családban meg kéne vizsgálni az alkotói energiákat. Ott volt például a családban Karinthy Gábor, aki a szakmán belül ismert, nagy tehetségként számon tartott, de végtelenül kiszolgáltatott, majd teljesen elhallgató költő volt. Tehát nem a fényben, hanem az árnyékban élt, én pedig némi analógiát éreztem a saját helyzetemmel.

Ezért választotta őt főalaknak?

Igen. Meg azért is, hogy mennyire meg kell felelni, milyen nehéz az embernek a saját sorsát irányítania. És ehhez még felmerült a zsenik szerepe a családban, meg a komplett őrültek a családban… Ezzel összefüggésben pedig két út is feldereng: vagy elapadnak ezek a tehetségek, vagy megjárja az ember a saját lehetőségeinek az útját. Erre nagyon jó sorvezető volt Karinthy Gábor személyisége, aki egy mitikus figura volt, egy fontos szereplő, a Fájdalomherceg, akit Benedek István Aranyketrecéből is ismerhetünk. Mindehhez pedig hozzájöttek az én személyes emlékeim.

Karinthy Gábornak a fiktív életrajzában merül fel az ördöggörcs fogalma is. Ez a fogalom a kreativitásra vagy inkább egyfajta pszichikai állapotra utal?

Mindezekre együtt. Az ördöggörcs fogalmát Karinthy Gábor találta ki, ez egy nagy tehetségű ember önmeghatározása, amikor az ördög őt görcsbe, az alkotási kényszer állapotába rántja. De átvitt értelemben az egész életére is vonatkozik, és alapvetően minden nagy művészre igaz, aki görcsölve, nem szabadon alkot, vagy szövetséget köt az ördöggel…

És úgy látja, hogy a családban másoknak is meg kellett küzdeniük ezzel a görccsel?

Igen. Ez végigvonult nemzedékről nemzedékre, és ahogy a kutatásaim bizonyítják, Karinthy Frigyes is megkötötte ezt a sajátos ördöggörcsöt, apám meg különösen, hiszen neki Karinthy Frigyes fiaként kellett ugyanezt az utat végigjárnia. Tehát ez a minta többszörösen ismétlődik. Érdekes analógia volt, egy játék is, és azon túl, hogy személyes megmérettetés vagy elszámoltatás, szembesülés az ősökkel, még egy metaforikus dolog, amely nem csak a mi családunkra, hanem minden huszadik századi értelmiségire érvényes.

karinthy márton-00407.jpg

Magyarországon tulajdonképpen mindenkinek van valamilyen története a Karinthyakról, mindenki ismer legalább egy anekdotát, az Ördöggörcsben pedig ön is azt írta, hogy a kortársak már mindent megírtak a családról. Manapság azonban igazából ön lehet az egyetlen, akinek valódi rálátása lehet az anekdotákon túli mindennapokra. Testközelből milyen volt ez a világ?

Pont ez a kísérlet tárgya, hogy van-e még valóság. És mivel én minden nap, azóta is újabb és újabb legendatömeggel szembesülök, az emlékeknek, a sztoriknak, a legendáknak a szövevényével, ezért én tényleg megpróbáltam ezek alá merülni. Ugyanakkor nincs egyetlen Karinthy-olvasat, a családnak nem létezik egyetlen története. Én is csak a magamét próbáltam meg összeszedni, és mivel ennek a helyzetnek én vagyok egyben az áldozata is (nevet), talán igaz és őszinte is lett ez az olvasat, hiszen az ember kénytelen ezekkel a dolgokkal szembenézni. Kicsit ön-élveboncolás is. Gyerekként ez persze kettős érzéseket keltett bennem, hiszen egyrészt nagyon jó volt, hogy mindenki ismert, másrészt nagyon nagy teher is, hiszen mindenki azt mondta, ebből a gyerekből biztosan ez lesz vagy az lesz. Mindez ránehezedett a gyerekkoromra, de nem olyan tragikusan. De aztán amikor már önálló művészként kellett volna megélni, akkor…

Bosszantotta?

… akkor már nehezebb volt, hiszen akkor már szerettem volna, ha nem kérdeznek mindig az őseimről. Tulajdonképpen erről szól ez az egész történet. Az, hogy létezik a Karinthy Színház, már ez is azért van, mert ez már én vagyok.

Előfordul egyébként még, hogy az utcán odalép valaki, és valamilyen Karinthy-sztorival traktálja?

Sok ilyen van, nem csak a nagyapámról, hanem apámról is…

Nem egy unja egy kicsit?

De, unom, persze, közben pedig örülök is neki. Mit lehet ezzel csinálni? Örülök, hogy mindez benne van a levegőben, különösen itt, Újbudán, és annak is örülök, hogy jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeumban van egy Karinthy-kiállítás, a Hadik-kávéházban pedig van a nagyanyámról egy kiállítás. Mondtam, már csak a Zsiga kutyáról kéne, és akkor teljes lenne a család (nevet). Emellett örülök, hogy újra megjelent az Ördöggörcs, és beszélnek a színházról, ezek mind jó dolgok, ezek összefüggnek. Nincs mit tenni, el kell fogadni, hogy van egy ilyen család, és abban most már nekem is helyem van.

Ha már a Karinthy Frigyes-emlékkiállítást említette, érdekelne, hogy amikor végigmegy a tárlaton, akkor van még, ami még meglepi vagy felkavarja?

Egyrészt mindig örül az ember, ha újabb dokumentumokat talál az őseiről, és örömmel látom, hogy az Ördöggörcs tulajdonképpen beépült a köztudatba, mondhatni a mitológiába, sokszor idézik. Ebből a szempontból tehát egyfajta összefoglalója az eddig tudottaknak. Sokszor kérdezik az író-olvasó találkozókon, hogy sikerült-e az ördöggörcsből kigyógyulni. Azt szoktam erre mondani, hogy a tíz évvel ezelőtti állapotokig természetesen, de az ördög az olyan, hogy a hét fejét levágja, akkor hét újabb nő. De azért ezek a görcsök most már oldódnak, és ebben az Ördöggörcs nagyon sokat segített, valamint abban is, hogy a színházi tevékenységem is magasabb szintre kerüljön. Szerencse egy alkotó életében, ha két területen is párhuzamosan működhet, egy rendező ugyanis az általában csak rendező, egy író az csak író, de ezek itt most egymásba folynak.

Az ön szavaiból is kiderül, hogy a családban nagyon ellentmondásos volt az apák és a fiúk viszonya. A gyerekkorban tapasztaltak ugyanakkor erősen hatnak arra, hogy később milyen szülőkké válunk. Önnek ez hogyan sikerült?

Nehezen. A Karinthyaknak azon túl, hogy mindig nagy családot akartak, azért elég sok problémájuk adódott a családfenntartói szereppel. Apám legalábbis úgy emlékezett a szüleire, hogy állandóan jöttek-mentek, nem voltak otthon, a Hadik-kávéházban éltek, ott zajlott a családi élet. Talán épp ennek ellentéteként apám mindig egy komoly családot akart, ahol családi ebédek vannak, összetartás, ahol családi megbeszéléseket tartanak, de azért nem olyan komolyan, hanem félig viccbe és hülyéskedésbe oltva. Apám ezenkívül még arra is ügyelt, hogy elkerülje azt az állandó pénzügyi összeomlást, ami Friciéket mindig fenyegette, tehát ő mindig vigyázott, hogy legyen valami pénzügyi tartaléka. Én pedig megpróbáltam mind a kettejükből kiszedni azt, ami jó. És hát aztán sok rosszat is sikerült, mert én se voltam nagyon türelmes apa, hiszen a pályámmal voltam kezdetben elfoglalva, önmegvalósítottam, mint minden fiatal rendező. A lányom kiskorában nem nagyon voltam figyelmes, bár nagy szeretet vette körül, de most utólag úgy látom, hogy többet is lehetett volna tenni. Most viszont ezt az unokámmal visszamenőleg kiélem. Azt hiszem, hogy jó nagypapa vagyok.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr635304231

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.