Olvass!

KönyvesBlog

George Szirtes: A valóság zenéje

2013. május 28. .konyvesblog.

szirtes-01155.jpgFotó: Valuska Gábor

George Szirtest, több nagy irodalmi díj (T.S.Eliot-díj, fordítói PEN) nyertesét, nemrégiben a legrangosabb angol nyelvű fordítói díjjal, a Best Translated Book Awarddal jutalmazták, Krasznahorkai László Sátántangó című művének angol verziójáért. A Hay Festival keretein belül volt szerencsénk belehallgatni Váradi Júliával folytatott pódiumbeszélgetésébe, és aztán mi is feltehettünk neki pár kérdést. George Szirtes Budapesten. 

George Szirtes költészetében kiemelt fontosságú a tér, a filmszerűség, a vizuális történetmesélés. Váradi Júlia az 1956-os emigrálásról faggatja a költőt, és ennek meghatározó jelentőségéről. „Magyarországon töltöttem életem első 8 évét, épp a 8. születésnapomon léptük át a határt, ez egy nagyon meghatározó momentum volt számomra. Mindig is rengeteget írtam Magyarországról." 1984-ben tért vissza újra először. „Jött egy adott pont, a harmadik könyvem írása közben, amikor úgy éreztem, vissza kell térnem. Muszáj volt újra feltöltődnöm Budapest zajaival, szagaival, a tér sajátosságaival. Ez lehet, hogy nagyon absztraktnak hangzik, de valójában nem az: mondhatjuk, hogy ezek együttese teszi ki a létezés alapjait."

Arra a sokak által feltett kérdésre, hogy Szirtes angol-e vagy magyar, a szerző kedélyes kételkedéssel felel: „Nos, ezt az angolok se tudják eldönteni! De kedvesek velem, időnként díjakat adnak..." Váradi megjegyzi, hogy valóban bármibe fogjon is Szirtes, díjakkal halmozzák el. Hogyan állnak az angolok az ő „különlegességhez"? „1991-ben volt a nagy áttörés: ekkor jelent meg az a New Poetry antológia, melyben elismert, nem angliai születésű angol költők szerepeltek. Persze főképp az egykori birodalom terültéről származókról van szó, de azért én is bekerültem. Ez egy fontos pillanat volt." Szirtes költészetében nagyon fontos szerepet játszanak gyermekkorának budapesti helyszínei, egy-egy földrajzi élménye olykor közvetlenül kihat írása mikéntjére is. „A Kertész utcában nőttem fel. Ott játszódik az At the Dressing Table Mirror c. versem is, melyet hosszan írtam, édesanyám 1975-ben bekövetkezett halála után, és melyet neki is ajánlottam. Ez a vers fordulópont volt: azóta máshogy írok." Tükörben a múlt? „Tükörben az egész világ! Kicsit olyan ez az élmény, mint amikor a buszon ülve magadat látod visszatükröződni az üvegben, nem a kinti világot. Tekintetetek a szemben ülő idegennel az ablak tükrében fog találkozni."

„A Jókai utcában születtem. Emlékeim, mint mindenkié, hézagosak, fragmentumok. Amikor 1984-ben idejöttem, az nem csupán személyes zarándoklat volt. Életemben először pályáztam az Angol Művészeti Tanácshoz, majd a családommal 3 hétre ideutaztunk. Nem tudtam, pontosan mit is keresek, de azonnal rátaláltam. A verseim ismét változtak, hosszabbak lettek, ha addig szobák voltak, akkor most budapesti épületekké nőttek. Budapesti épületekké, melyek valahol az angol tájképben állnak." Váradi Júlia megjegyzi, hogy előző nap Nicole Krauss is hasonló párhuzamot vont: szerinte a versek szobák, míg a regények házak. Szirtes, aki Krauss nagy rajongója, megjegyzi, az írónő valószínűleg nem a narratív versekre értette, amit mondott.

szirtes-01168.jpg

George Szirtes Budapesten született, és 8 éves volt, amikor 1956-ban – menekültként – a szüleivel megérkezett Angliába. Tanulmányait Londonban és Leedsben végezte (festészetet tanult), és 25 éves volt, amikor különböző magazinokban megjelentek az első költeményei. Az első kötetre se kellett nagyon sokat várni: 1979-ben jelent meg The Slant Door című verseskötete, amelyért megkapta a Faber-emlékdíjat.

Azóta megszámlálhatatlan kötet és elismerés fűződik a nevéhez, köztük a rangos T. S. Eliot-díj, melyet 2005-ben ítéltek neki. Magyarországon elsősorban műfordítóként ismert, hiszen ő ültette át angolra mások mellett Madách Imre, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Márai Sándor, Karinthy Ferenc, Orbán Ottó, Rakovszky Zsuzsa és Krasznahorkai László munkáit.

Szirtes Norwich környékén él festőművész feleségével, Clarissa Upchurch-csel, akivel közös kötete Budapest: Kép, vers, film címmel 2006-ban itthon is megjelent. Magyarul azonban alig elérhetőek a könyvei: az Európa 1987-ben adott ki egy George Szirtes versei címet viselő kötetet, 2008-ban pedig hatvanadik születésnapjára jelent meg egy kétnyelvű kötet (English Words - Angol szavak) a Corvina Kiadó gondozásában.

Kiss Orsi

A visszatérés sok mai költő munkásságának fontos motívuma. „A szüleim holokauszt-túlélők voltak, édesanyám két tábort is megjárt, ám én, bár sejtettem az igazságot, úgy tudtam, evangélikus. Apám az ő halála (öngyilkossága) után mondta csak el, hogy zsidó volt.Az eredeti nevünk pedig Schwartz volt. A túlélés és a trauma különös dolgokat követel. Anyám akart aztán emigrálni, apám szerintem maradt volna. Angliába érve engem angolnak neveltek, otthon angolul beszéltek hozzám, bár anyám egyáltalán nem tudott angolul. 1984-ben újra kellett tanulnom az anyanyelvemet. Addig a magyar költőket angol fordításban olvastam csak. Ideérve 10%-ot tudtam beszélni, de 70%-ot értettem. De a tónust, a hangsúlyokat nem tudták velem elfeledtetni, értettem például az iróniát. Ez nagy segítségemre volt első fordításaimnál, Kosztolányi Hajnali részegségével és Szeptemberi áhítatával kezdtem. Eleinte persze kaptam segítséget, átiratokat. Később rájöttem, hogy valamiért Kosztolányi jobban működik franciául. De fordítottam sok mást is, összebarátkoztam a nehéz embernek tartott Nemes Nagy Ágnessel, akinek egyes verseit, melyeknek nem tetszett az angol verziója, újrafordítottam. Én 1984 óta folyamatosan fordítok, sajnos egyesekre, például Karinthy Frigyes, egyszerűen még nem volt időm. Egy fordítónak amúgy mindig mernie kell hasznosnak lenni."

szirtes-01215.jpg

A versek után Szirtes regények fordításába kezdett, kimagasló sikereket érve el e téren. Visszagondolva most ezt egy összefüggő folyamatnak látja. „Az átmenet Az ember tragédiája volt. Azután jött az Édes Anna és Krúdy Szindbád-történetei. A kilencvenes évek végén pedig úgy mondtam igent Az ellenállás melankóliájára, hogy még nem olvastam. Valószínűleg inkább bolond vagyok, mint bátor! Amikor aztán megjelent a könyv, Krasznahorkai egyszer csak felhívott. Zavarban voltam. Mondtam neki, hogy 4 évig fordítottam. Azt mondta, ő pedig 6 évig írta. Aztán következett a Háború és háború fordítása, a maga 8 oldalas mondataival, ami szintén 4 évembe telt. A Sátántangót és a többi adaptációt Krasznahorkai kérésére csak a fordítás befejeztével néztem meg."

Váradi érdeklődik, Szirtes szerint érthető-e angolul, az angolok számára Krasznahorkai? „Azok számára, akik olvasnak nem-angol irodalmat, igen. Az Egyesült Államokban is hatalmas siker volt a könyv, már a megjelenése előtt magasztaló cikkek születtek, aztán pedig minden fontos kritikus írt róla. Angliában is szeretik,ott egyes kivételektől eltekintve a kortárs irodalom nem ennyire experimentális. Krasznahorkai kis kultuszából mára nagy lett. Ebbe persze Tarr Béla népszerűsége is belejátszik." Mi magyarok egzotikusak vagyunk az angolok szemében? Szirtes mosolyog: „Az angoloknak mindenki egzotikus, aki külföldi! De növekszik az igény, ha lassan is. Az ügynökök olvassák a német fordításokat és ajánlatokat tesznek írókra. Így volt ez Krasznahorkaival is. Márait egyenesen németből fordították angolra, amiből kisebb botrány lett. Ezután újrafordíttatták magyarról, bár addigra sajnos már kisebb volt az érdeklődés iránta."

A fordítás külön szakma. Mit tekint Szirtes benne a legnagyobb kihívásnak? „Minél egyszerűbb egy szöveg, annál nehezebb lefordítani. A legnagyobb kihívás talán egy népdal – nyelvileg végtelenül egyszerű, ám hemzseg az áthallásoktól, minden szónak rejtett jelentései vannak, történelme. Kraszhnahorkait, Márait az ember technikával fordít. Talán ezeket a bonyolultabb dolgokat jobban szeretem." A fordítás egyben idegenvezetés is. „Amikor valahol élsz, minden, ami máshol van, egy nagy masszának tűnik. Ám egy jó fordítás segítségével ez a máshol hirtelen karaktert nyer, és elválik a többi ismeretlen területtől. George Steiner mondta egyszer, hogy fordítás nélkül tudatlanságban élnénk egymással kapcsolatban!"

szirtes-01161.jpg

Növekszik-e, talán az Ön munkásságának eredményeként is, az érdeklődés a magyar irodalom irányában külföldön?

Remélem! Fontos, hogy a magyar remekműveket fordítsák. Jelenleg 9-10 ember van a világon, aki ezt jó minőségben meg tudja tenni. Folyton bátorítom a fiatalokat, itt a CEU-n is. De van egy pozitív tendencia, Németországban a megjelent könyvek 50%-a fordítás. Angliában 4,5 (!) %-ra emelkedett, az USA-ban viszont még mindig csak 3%.

Mik a jövőbeli tervei?

Krasznahorkai miatt jó időre hanyagoltam a versfordítást, szeretnék visszatérni hozzá. Illetve Vajda Miklóst is szeretnék végre fordítani.

Változott-e a jelenlegi belpolitikai viszályok miatt a magyar irodalom nemzetközi megítélése?

Alig. Ezt csak a magyarok érzik így. Az irodalom szempontjából egyelőre nem számít.

Bevallom, először diákként, egy Gabriel Fitzmaurice vers ajánlásában találkoztam az ön nevével. A vers a második világháborúról szólt, és annak zsidó túlélőiről. Hogy áll ön ahhoz, hogy Angliában esetleg beskatulyázzák emiatt? Előny-e kint, hogy magyar, segít-e ez kitűnni a többi író közül?

Előny és hátrány is egyszerre. Az emberek szeretnek kategorizálni, talán számomra a legeklatánsabb példa az volt, amikor 1998-ban a kiadó két csoportba szedte a verseimet,a Budapest-témájúakat külön. Akkor belementem ebbe. Nem tudom, jól tettem-e. Ha felülről, egy másik bolygóról szemlélném magam, azt gondolnám, kint előny az én egzotikus magyar származásom. Ez egy identitás, és mint minden identitás, ez is komplexebb belülről, mint amilyennek kívülről látszik. Rendben, mondjuk rá, hogy előny, de én nem szeretem, hogy az. Magyarországon kívülálló vagyok, de ez is egy nagyon heterogén társadalom, messziről jöttként nekem azonnal feltűnt, mennyi embert hívnak itt Töröknek, Némethnek, Tóthnak, Horváthnak.

Ezzel kapcsolatban volt meghatározó élménye?

1995-ben idejöttem a BBC-vel, hogy Budapestről forgassak. Belebotlottunk egy tömegbe, akiknek épp Csurka tartott beszédet. Nem fogadtak minket kitörő örömmel. De főleg helyi járókelőkre mutogattak: „Nem magyar", mondták. Nyilván mert zsidónak látták őket. Nagyon meglepett, hogy ne lenne magyar a másik magyar? Itt ez a gyönyörű nyelv. Nem ismerik fel ennek az összekötő erejét? Nagyon gyanakvó vagyok mindenkivel szemben, aki tudja, kicsoda Megijeszt. Egyszerűen nem lehet igaza, ez mindig egy bonyolult kérdés. Nem lehet úgy hozzáállni, mint ahogy focicsapatot választ magának az ember. Londonban szétnézek a metrón, mennyi különböző arc, egymás mellett. Még én vagyok a legangolabb! (nevet)

Tibor Fischer például ezt a vonalat képviseli. Ön a Guardianben válaszolt neki.

Sajnos most az 1930-as évek képei idéződnek fel a nyugati sajtóban Magyarországról, pedig az nem biztos, hogy a legjobb időszak, ami rivaldafénybe kerülhet. Fischert egyébként kedvelem, még akkor is, ha nagyon elfogult. Gyakran jár haza, jóban van a vezetőséggel, a volt felesége Orbán Viktor titkárnője.


Váradi Júlia folytatja: Szirtes írásaiban az emlékek átadásának egyik fontos helye a család. Milyen volt a költő számára először idehozni angol családját? „A feleségem képzőművész, Kínában született. Azt akartam, hogy úgy érezze magát itthon, mint egy emigráns magyar. Megihlette, megérintette a hely, talán másképp, mint engem. Vizuális anyagokat kezdett gyűjteni, majd közösen kiadtunk egy albumot Budapest: Kép-vers-film címmel. Ebben az én verseim az ő festményeivel együtt szerepelnek. Képei filmes storyboardként hatnak. Fontos számunkra a vizualitás. Egyik kötetemnek a címe így lett, nem véletlenül, Reel (Filmszalag). Középpontjában a mozgás. A bemutatóján Krasznahorkai mondott beszédet, aminek a Speed címet adta."

szirtes-01215.jpg

„Az emlékek rétegzettek, akár maga Budapest. Számtalan arca van, gondoljanak csak bele, hány filmet forgattak itt. Hány város volt már Budapest! Nem is beszélve a városon túlról, ott forgatták például az angol Robin Hood sorozatot is." A CEU közönsége ezen jót derül. „A Reel 25 verset tartalmaz, ugyanabban a versmértékben. Ebből 20 személyes emlékeken alapul, míg az első 5 a felejtésről szól. Az emlékezés önmagában egy élmény, és semmiképp sem dokumentáció." Az emlékek állhatatlanok? „Az apám szeretett mesélni, és már egész korán megfigyeltem, ahogy a történetei minden alkalommal alakultak, változtak. Értelmet keresett a múltban, narratívát, az alapján alakította, tökéletesítette az emlékeit. Az emlék mindig egyben jelentés is. Megértés. Ehhez pedig látnod kell magad előtt." Szirtes maga is képzőművészként kezdte, de már nem foglalkozik ilyesmivel. Miért? „Amióta fordítok, nem készítek vizuális műveket. A verseimben van a vizualitás. És mivel egy képzőművésszel élek, a vizualitás otthon is körülvesz." 1989-ben is járt Budapesten. Erről milyen vizuális emlékeket őriz? „Haraszti Miklós lakásában laktunk, emlékszem a volt felesége udvariasan elhessegetett, mondván, a parlamenti közvetítést akarja nézni. Kérdeztem, miért, az olyan unalmas. Hát most nem volt az! Az emberek féltek, mi lesz odakint. Nem tudták, mennyire gyenge a szovjet hatalom, de érezték, hamarosan minden meg fog változni. Őrzöm az akkori újságokat, tényleg minden nap történt valami. Megnyílt a határ, felbolydult az egész régió. Elindult egy megállíthatatlan folyamat, amelyben Magyarország nagyon fontos szerepet játszott." Szirtesnek ambivalens érzései vannak azzal kapcsolatban, hogy alig vett részt ezekben a folyamatokban. „1989-ben történt, hogy csatlakoztam egy tüntető tömeghez a belvárosban. De valahogy furcsának találtam magam ebben a közegben, és végül nem mentem végig velük. Kívülállónak éreztem magam,mit keresek én ott, én, aki számára ez nem jelent semmi veszélyt, én, aki bármikor felpattanhatok egy repülőre, és irány haza? A magyarok általában külföldiként tekintenek rám, pedig legmélyebb élményeimben, történelmemben osztozom velük."

Szirtes ma is politizál, ha úgy érzi, szükséges. Nemrég az angol The Guardianben reagált Tibor Fischer cikkére. „Nem tudok pesszimista lenni Magyarországgal kapcsolatban, túl sok okos, jó embert ismerek itt. Nem értettem egyet azzal, hogy a magyarokat bárki is szőrös barbároknak tartaná. A magyarok megítélése nem változott, liberális, intelligens népként ismerik őket külföldön."

Zárásként Váradi Júlia felteszi a jolly joker kérdést. A terem elcsöndesedik. „Egyszer azt mondta, egy Magyar utcai belső udvarban szeretne meghalni. Fenntartja?" Szirtes bólogat. „Igen. Budapest belső udvarai nagyon fontosak! A Magyar utca létezése engem amúgy is lenyűgöz. Először nem értettem Magyar utca?,de hát Magyarországon vagyunk. Csakhogy ott ugye, a Szerb utca környékén,egykor szerb kolónia volt, melynek a Magyar utca jelezte a szélét. Van ott egy udvar, nem is különösebben szép, csöndes, tele galambokkal és graffitivel. Vajda Miklós vitt el oda. A belső udvarok minden hazatérő számára emblematikusak. Ilyen sehol máshol a világon nincs! A verseimben ezt az érzés próbálom rekonstruálni. Az ember belép, és meghallja a valóság zenéjét."

Szerző: Gát Anna

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr155320920

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.