Olvass!

KönyvesBlog

A gyermekkor varázsa - Neil Gaiman: Óceán az út végén

2013. június 18. Rusznyák Csaba

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Agave Könyvek, 2013, 192 oldal, 2880 HUF

A+


Az első szó, ami eszembe jut, az a varázslat. Nem elsősorban a könyvbeli eseményekkel, hanem magával a könyvvel kapcsolatban. Neil Gaiman első felnőtteknek szóló regénye a 2005-ös Anansi fiúk óta az a fajta mű, amit olvasva újra felfedezzük magunkban a gyereket, újra kitágult szemekkel bámuljuk a csodákat, amikre a világ és az ember képes, meghatódunk, szörnyülködünk, félünk, elámulunk, és örömmel hagyjuk, hogy átjárjon minket a meglepő erejű katarzis. Az Óceán az út végén kicsit olyan hatással van az emberre, mint egy, az olvasással ismerkedő kis lurkóra A kincses sziget vagy a Pán Péter. Az Óceán az út végén varázslat.

Egy középkori férfi visszatér vidéki szülővárosába egy temetés alkalmából, és feltóduló emlékeit követve eljut egy házig, ami sok-sok évvel korábban valamiért fontos volt neki. Ott aztán felidézi gyermekkorának egy 40 évvel korábbi nyarát, amikor megismerkedett az erdőben élő furcsa Hempstock családdal: három nő, három generációból. A legfiatalabb, a kis Lettie, váltig állítja, hogy a házuk mögött lévő kacsaúsztató egy óceán, a legidősebb, a nagyi azt mondja, ott volt az univerzum keletkezésekor. És ez még csak a kezdet, egy opálbányász öngyilkossága felkavarja a világ rendjét, és elszabadít valamit, aminek nem kellene emberek közt járnia – a fiú pedig természetesen az események sűrűjébe kerül.

A sztori ismertetésével nem lehet jól megragadni Gaiman könyvének lényegét. A cselekmény nyílegyenes, egyszerű, pár percben elmesélhető, és ez esetben egy átlagos szörnyes fantasy/horror benyomását kelti. Az Óceán az út végén érzésekről szól és hangulatokról. Gyermekkorról, ártatlanságról, a világ felfedezéséről, megértéséről illetve megértésének illúziójáról, majd annak elvesztéséről, a felnövésről, áldozathozatalról, emlékekről és történetekről, arról, hogy a világ mindig több és nagyobb annál, amit az értelmünkkel képesek vagyunk befogadni.

Gaiman már eddig is figyelemreméltó életművének egyik, ha nem a legjobb darabja ez az eredetileg novellának készült könyv. Személyesebb hangvételű, mint bármelyik korábbi munkája, ha konkrét eseményeket és szereplőket nem is, az említett érzések és hangulatok egy tekintélyes részét érezhetően a saját életéből hozta a történetbe. Az egyes szám első személyű mesélés a gyermekkornak azt a világát tárja fel, ami a későbbiekhez képest sokkal gazdagabbnak tűnik: az ízek, illatok, színek intenzívebbek, az események fontosabbak, különlegesebbek, a világ érdekesebb, és minden felfedezésre vár benne. Ennek a hangvételnek az intimitása, őszintesége már-már megrendítő, de mivel ez egy felnőtt visszaemlékezése, a gyermeki természet tiszta reakciói egy, a csodákból már réges-rég kiöregedett, és azokról megfeledkezett férfi szűrőjén át csapódnak le, édeskeserű nosztalgiával töltve meg a könyvet. 

Nem ez az egyetlen sajátos és rendkívül erőteljes, hatásos tematikus-stilisztikai kontraszt. A regény oda-vissza ingázik a már-már naiv és idillikus gyermekmesétől a felnőtt témákat felvető, helyenként kifejezetten félelmetes, sőt, horrorisztikus, érett fantasyig. De ahelyett, hogy az egész szétesne a tonális és (al)műfaji skála túlságosan szabad igénybevételétől, valami nehezen megfogható történetmesélési eleganciának és könnyedségnek köszönhetően összeáll egy csodálatos egésszé, valahogy úgy, ahogy a gyermekkor, és egyáltalán, az élet maga: mert az sem passzírozható be szigorúan csak egy-két kategóriába.

Gaiman őrületesen nagy, kozmikus léptékű eseményeket, koncepciókat és karaktereket rajzol a háttérbe, a világmindenség szerkezete, titka sejlik fel, jó és gonosz csap össze soha véget nem érő, ősi küzdelemben, de ez a hatalmas konfliktus hihetetlenül piciben játszódik le, egy kacsaúsztatóval megtoldott, rozoga, vöröstéglás, tehéntrágyától szagló házikó környékén, a vidéki Angliában, és soha senki nem fog tudni róla a maroknyi résztvevőn kívül. Gaiman bensőségessé, líraivá formál valamit, ami természetéből adódóan eposzi lenne, és ezt olyan mesélési bravúrral, olyan emocionális intenzitással viszi véghez, hogy a szívnek szanaszét kell szakadnia.

Ha nem bírnék magammal, és valamibe mindenképpen bele akarnék kötni, akkor a főszereplő viszonylagos passzivitását pécézném ki magamnak. A narrátor ereje, leleményessége, kitartása egyetlen jelenetben tétetik csak igazán próbára (cserébe ez az egy annál szebb tanúbizonysága a barátságnak, hitnek és hűségnek), egyébként elszenvedője, vagy szimplán csak szemlélője az eseményeknek, ami ritkán tesz jót egy fantasy/kalandregénynek. A kerettörténettel, a „nagyobb világba való belecsöppenés” átlagnál jóval érettebben kezelt motívumával azonban nagyjából ez is értelmet nyer.

Az Óceán az út végén egy már sokat bizonyított, nagyszerű író lenyűgöző, dupla katarzisba kulminálódó, egyszerre nagyon szép és nagyon szomorú munkája. Varázslat.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr635357016

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2013.06.18. 14:51:58

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.