Olvass!

KönyvesBlog

Hős, gyilkos vagy mindkettő?

2013. július 04. Rusznyák Csaba

Dan Wells: Szörnyeteg úr

Fumax Kiadó, 2013, 272 oldal, 2690 HUF

B+

John kiengedte Szörnyeteg urat, hogy megöljön egy démont, és most, hogy már megtapasztalta a szabadság édes, és a gyilkolás még édesebb ízét, egyre nehezebb elzárva tartani. A Nem vagyok sorozatgyilkos folytatásában Dan Wells továbbfűzi a sorozatgyilkos hajlamaival küszködő szociopata tinédzser történetét, erősítve az előzmény témáit, és feldobva a labdát a trilógia (Amerikában már 2011-ben megjelent) harmadik részének.

John Cleavert ironikus módon hősnek tartják a városka lakói az első könyv eseményei után – persze ők nem tudják, hogy a zavart lelkületű srác egyes pillanatokban csak úgy tudja elkerülni, hogy kibelezze saját édesanyját, hogy elmenekül otthonról. Most, miközben John lassan sorra szegi meg saját szabályait, melyek gyilkos hajlamait visszafogják, vagyis amelyek bezárva tartják benne Szörnyeteg urat, egyrészt randevúzni kezd egy lánnyal, akit hol megcsókolna, hol felkoncolna, másrészt izgatottabb lesz egy újabb gyilkosságsorozattól, ami mögött sejtése szerint egy másik démon áll.

Wells még annyit sem törődik a krimivel, mint az előzményben. Ott John még nyomozott, kifigyelte a szomszédját, információkat gyűjtött, itt viszont a sztorinak ezt az aspektusát teljesen kipurgálta. Ami azért nem baj, mert már a Nem vagyok sorozatgyilkosnak is ez volt az egyik legkevésbé érdekes szála, és mert Wells ezért cserébe még jobban rágyúrt arra, ami miatt az előzmény a legjobban működött: John belső harcára önmagával, és az érzelmekre való képtelenségével, ami itt nagyon jól rezonál a mások emocionális állapotát átélő, azon élősködő, azt felhasználó, de saját érzésekre szintén nem képes démonnal. (A természetfeletti szál is erősödik, és ennek már nem örülök annyira, de ez legyen az én problémám.)

A Szörnyeteg úr szerencsére nem ismétli, hanem továbbviszi az első rész konfliktusait, magasabb tétekkel, felfokozottabb érzelmekkel, nagyobb fenyegetettséggel. Nem csak a tipikus „a folytatás legyen nagyobb” fogásról van itt szó, mert bár a makacs tény az, hogy a Nem vagyok sorozatgyilkos kerek egész volt önmagában, és nem volt égető szüksége egy újabb részre, John egyensúlyozása a szakadék szélén mégis sokkal hatásosabb, sokkal mélyebben vág a karakterbe, és ami még fontosabb, határozottan viszi előre egy olyan úton, amiről látszólag nincs visszatérés. (Avagy ha Wells következetes önmagához, a harmadik részben a főhősnek kisebb mészárlást kell rendeznie, márpedig abból a mélységből nehéz lesz őt visszahozni.)

Kifejezetten ijesztő, ahogy az egyes szám első személyű narráció belekényszeríti az olvasót a főhős fejébe, és miután hozzászoktatja, hogy nehezen, de kordában tartsa gyilkos énjét, egyszercsak ez az elnyomottnak hitt gyilkos én veszi át az irányítást, és minden figyelmeztetés nélkül már egy kínzásban és ölésben örömét lelő mészáros fejében vagyunk. Nem kell persze nagyon nyomasztó, véres és kegyetlen jelenetekre gondolni, mert ennek a sorozatnak mégiscsak a fiatalok jelentik az elsődleges célközönségét, így Wells bizonyos határokat nem léphet át. De a Szörnyeteg úr van olyan bátor és erőteljes, hogy feszegesse kicsit ennek a „young adult” kategóriának a kereteit, és próbára tegye az olvasók komfortérzetét.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr235301702

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.