Olvass!

KönyvesBlog

Nem akarom megmondani, mi a jó az olvasónak

2013. szeptember 03. .:wendy:.

miéville-2.jpg

Az író, aki kijelentette, hogy minden egyes regényét más műfajban szeretné megírni, elkerülve az önismétlést, ezért szerzett már epikus fantasyt, bizarr tengeri kalandregényt, westernt, noir detektívregényt és sci-fit is. Az egyébként szociálantropológus és aktívan politizáló China Miéville könyveit hatalmas nemzetközi várakozás előzi meg már jóval a megjelenés előtt. Szokták Neil Gaimanhez hasonlítani, munkásságára szereti a "weird fiction" jelzőt alkalmazni és nem fél a digitális kor kihívásaitól. Miéville szerint a kalózkodás ellen nem küzdeni kell, hanem egy olyan újfajta író-olvasó kapcsolatot kell felépíteni, amelyben közvetlenül támogathatjuk a nekünk tetsző szerzőket. Interjú.

Mit gondol, találkozhat valaha az a két igény, hogy az olvasók mit várnak el egy-egy könyvtől, és hogy maga a könyv szerzője milyen célkitűzéssel írta meg az adott művet?

Nem tudom – nem vagyok biztos abban, hogy nekem kéne megmondanom, mi a jó az olvasóknak. Az írók gyakran rosszul gondolkodnak a saját könyveikről, és nem szabadna elfeledniük, hogy nem rendelkezhetnek teljes mértékben a műveik felett. Az olvasóknak (és ebbe magamat mint olvasót is beleértem) pedig az a feladatuk, hogy kalandvágyóbbak és nyitottabbak legyenek: meg kell próbálkozniuk olyan könyvekkel is, amelyek lehet, kicsit nagyobb befogadói munkát igényelnek. Mert az olvasó akár jobban is érthet egy könyvet, mint az írója.

Egyszer egy interjúban azt mondta, hogy az ön dolga nem az, hogy azt adja az olvasóknak, amire vágynak, hanem hogy az olvasók arra vágyjanak, amit ön nyújtani tud. Az is következhet ebből a hozzáállásból, hogy nem is nagyon érdeklik a kritikák vagy az olvasói reakciók.

Nem, ez egyáltalán nincs így, épp ellenkezőleg: nagyon is érdekelnek az olvasói reakciók. Ez alatt azt értettem, hogy nem tartom túl hasznosnak, hogy az alapján dolgozzak, hogy mit akarnak az olvasók és azt adjam meg nekik. Mert nem fog sikerülni, akármennyire próbálom, annál kevésbé fogom elérni őket.
Érdekelnek a reakciók és a kritikák, de a leginkább inspiráló vélemények mindig azok voltak számomra, amelyekben azt mondták, hogy annak ellenére tetszett nekik a könyvem, hogy nem szeretik azt a fajta irodalmat, amit csinálok, vagy hogy meglepve tapasztalták, hogy bár egyáltalán nem olyan volt a könyv, mint amilyet vártak, mégis érdekes volt.

Mit gondol, mennyire változtatta meg az írók viszonyát a kézirataikkal kapcsolatban a digitális kor? Sok író egyáltalán nem menti el a művei különböző szövegváltozatait, miközben ír, a kutatóknak teljesen új módszereket kell kifejleszteniük, ha egy számítógépen írt szöveg keletkezéstörténetét akarják vizsgálni. Esetleg mindez csak a tudósok gondja, egy írónak nem is kell foglalkoznia ezekkel a kérdésekkel?

Értem, hogy ez miért érdekli a kutatókat, és vannak is írók, akik úgy dolgoznak, mintha maguk is tudósok lennének, és precízen lementenek mindent. Nekem ez inkább csak valami érdekesség, én mindig is magára a kész műre koncentráltam, és se a magam, se más műveinél nem érdekelnek az előzetes dokumentumok. A filológiai munka nagyon értékes dolog, de hogy a jövő kutatóinak majd egy szinte teljesen hiányzó alapanyagból kell majd dolgozniuk, az inkább érdekes kihívásnak tűnik számomra, mint riasztó jövőképnek.

Egyszer azt mondta, hogy a kalózkodás ellen küzdeni "álnok, álszent és hatástalan" dolog. De mégis, hogyan lehetne megoldani a problémát? Vannak akik egyfajta új lehetőségként tekintenek a kalózkodásra és a benne rejlő veszélyekre – számukra a csak digitálisan letölthető és létező műveket megváltoztatni, átírni, "remixelni" egy inspiráló dolog. Vannak szerzők, akik tényleg ilyen közösségi élményként gondolnak az írásra, vagy azért az irodalom, és maga az alkotás megmarad magányos tevékenységnek?

Nem tudom, mi lehetne a megoldás, de attól még máig tartom, amit mondtam. Fontos, hogy az írók és az olvasók közösen találjanak egy olyan módszert, amelyben a digitálisan publikáló szerzők igazságosan ki vannak fizetve, az olvasók pedig tényleg támogatni tudnak olyan szerzőket, akiknek kedvelik a munkáit. Nem kérdés, hogy a digitális szövegek megváltoztatják, ahogyan írunk és ez egy megállíthatatlan folyamat. De egyetértek azzal, hogy ami a narratíva megszerkesztését illeti, az interaktív fikció és a rizomatikus történetmesélés nem annyira ragadja meg a legtöbb író fantáziáját. Biztos van, akinek tetszik a lehetőség, hogy közösségi élményként tekintsen az írásra, de a szabályos, egyenes vonalú narratíva, a klasszikus történetmesélés mindig a legelterjedtebb írói módszer lesz. És én ennek személyesen is örülök.

A szerzőről:

China Miéville az angliai Norwich-ben született 1972-ben, szociálantropológus diplomát szerzett a cambridge-i Clare College-ban, később pedig a London School Of Economicsot végezte el nemzetközi tanulmányok szakon. A Harvard Egyetem Frank Knox-ösztöndíját is elnyerte. Aktívan politizál, több mint egy évtizede tagja a brit szocialista munkáspártnak.

Mindezek ellenére Miéville mégis fantasy íróként vált igazán híressé, sokan őt tekintik a 2000-es évek legfontosabb és legnagyobb hatású alakjának a műfajban. Számos elismeréssel tüntették ki: három regényéért kapta meg az Arthur C. Clarke-díjat (Perdido pályaudvar, végállomás, Iron Council, The City & the City), ugyancsak háromszor vihette haza a Locus-díjat (Armada, Un Lun Dun, Konzulváros), kétszeres British Fantasy Society-díj nyertes (Perdido pályaudvar, végállomás, Armada), illetve a The City & the Cityért egy Hugo-díjjal is jutalmazták. Minden egyes új művét hatalmas nemzetközi várakozás előzi meg már jóval a megjelenés előtt, ezek irodalmi jelentőségét pedig Neil Gaiman életművéhez hasonlítják.

Saját elmondása szerint Miéville-t számos szerző ihlette és ihleti mindmáig. Legfontosabb útmutatóinak M. John Harrisont, Michael Moorcockot, Tim Powerst, H. P. Lovecraftet, Mervyn Peake-et és Ursula K. Le Guint tartja, valamint nagy hatással voltak rá a Dungeons & Dragons szerepjátékok. Céljául tűzte ki a fantasy J. R. R. Tolkien-i örökségen való túllépését – akinek egyébként nagy kritikusa –, illetve többször kijelentette, hogy minden egyes regényét más műfajban szeretné megírni, elkerülve az önismétlést. Szerzett már epikus fantasyt (Perdido pályaudvar, végállomás), bizarr tengeri kalandregényt (Armada), westernt (Iron Council), noir detektívregényt (The City & the City) és sci-fit is (Konzulváros). A munkásságára előszeretettel aggatja a "weird fiction" jelzőt, H. P. Lovecraft előtt tisztelegve.

Mennyire változott meg a sci-fi megítélése az utóbbi években Angliában? Vannak országok – például Oroszország –, ahol a sci-fi mindig is a kánon által is elismert műfaj volt, máshol nem tartják annyira értékes műfajnak.

Nagy-Britanniában és Amerikában mindig is sznobság övezte a zsánerműfajokat, de nem kérdés, hogy az elmúlt években ez kezd elapadni, és sokkal többen fordulnak a sci-fi felé, mint korábban. Ez pedig nagyszerű. Lehet, hogy egyszer csak megint elkezd csökkenni a sci-fi népszerűsége, de ameddig ez nem következik be, én csak örülök.

Mennyire hat arra, ahogy ír, hogy ma a közösségi csatornákon azonnal véleményt lehet mondani bármiről? Ez ugye egyrészt nagyon hasznos, hiszen sokkal gyorsabban terjed az információ, másrészt ez a forma nem nagyon enged teret az átgondolt, értő olvasással és érvekkel alátámasztott kritikának.

Ez engem nem béklyóz meg, mert szinte nincs is online jelenlétem. Nem használom a Facebookot vagy a Twittert és nem is igazán blogolok, nem vagyok valami közösségi médiás ember. Nem vonz ez a fajta interakció. De nem vagyok remete, szeretek beszélgetni az emberekkel mindenféle eseményeken, de nem érzem, hogy élénk online jelenlétre is szükségem lenne. Nem hiszem, hogy íróként ez lenne a dolgom, ahhoz, hogy sikeres legyek, akkor inkább tűnjek el a süllyesztőben.

 China Miéville magyarul olvasható könyvei: 

 china-perdido.jpgPerdido pályaudvar, végállomás I-II. (Ulpius-Ház)


Új-Crobuzon városa gigászi folt a világ közepén, emberek, mutánsok és idegen kultúrák lakóhelye. A szennyezett folyók partján, a nyomornegyedek, gyárak és paloták felett több mint ezer éve a diktatórikus parlament és a milícia uralkodik vasmarokkal, de most történik valami, ami a feje tetejére állítja a megszokott rendet. Isaac Dan der Grimnebulin, a renegát tudós és törvényen kívüli fantaszta különös megbízatást kap: Yagharek, a nomád madáremberek kitaszítottja ismét repülni akar. Kérése azonban olyan eseményláncolatot indít el, amely egyre nagyobb örvénnyé duzzadva elnyeli Isaacet, a barátait, a férfi khepri szeretőjét, Lint, sőt az egész várost pusztulással fenyegeti. A helyzetet ráadásul bonyolítja egy embernek nehezen nevezhető maffiafőnök, egy öntudatra ébredő számító-gépezet, illetve a polgármester túlvilági ügynöke. Idegen hatalom szabadul el a városban, és milliók élete egy csapatnyi szedett-vedett renegáttól függ. A lidérces kőrengetegben, a gőzmasinák, tudósok, titkosrendőrök és bűbájosok világában kirobbanó küzdelemben bárki áldozattá válhat, és a végső győzelemhez kegyetlen döntések és személyes áldozatok árán vezet az út.

 china-armada.jpgArmada I-II. (Metropolis Media)

Az Armada ugyanabban a világban játszódik, mint a magyarul korábban megjelent Perdido pályaudvar, végállomás, de ahhoz csupán csak lazán kapcsolódik, önmagában is teljes értékű élményt nyújt mind az SF, mind a fantasy szerelmeseinek, de akik egyszerűen irodalomra vágynak, azoknak sem kell csalódniuk.

China_Mieville_Konzulvaros_b1_72dpi.jpgKonzulváros (Agave)

Az ismert univerzum peremén, az Arieka nevű bolygón áll Konzulváros, ahol az emberek nemzedékek óta békésen élnek légburokba zárt diaszpórájukban. Az őshonos faj élő, szerves metropolisza az univerzum legkülönösebb teremtményeinek ad otthont, akikkel kizárólag a különleges adottságokkal rendelkező emberek, a konzulok képesek kommunikálni. Ariekán emberöltők óta minden a legnagyobb rendben zajlik, és Konzulváros éli a világtól elzárt gyarmatok békés, unalmas életét. Egészen addig, amíg egy újonnan érkező hajó és furcsa utasai fel nem borítják a megszokott egyensúlyt...

Avice kislányként azt hitte, Konzulváros maga az egész a világ – aztán egyike lett azoknak a keveseknek, akik kijutottak a gyarmatosított űrbe, ahol különös hajók siklanak a mindennapi világ alatti térben. Mire visszatér egykori otthonába, már teljesen más szemmel nézi a valaha természetesnek vett furcsaságokat, és bármennyire is tiltakozik ellene, mégis központi szerepet játszik a bolygót megrengető eseményekben.

Kritikánk a könyvről itt.

china-mieville-kraken-b1-final.jpgKraken (előkészületben, Agave)

A londoni Természettudományi Múzeumból eltűnik a világ egyik legnagyobb preparált polipja, az Architeuthis dux. A megmagyarázhatatlan bűncselekmény – miként kerülhetett ki a gigászi üvegtartály a bezárt teremből? – azonban csak a kezdet, amely még ennél is bizarrabb események láncolatát indítja el.

A fejlemények szökőárként sodorják el a rendkívüli példány preparátorát és egyben a bűntény felfedezőjét, Billy Harrow-t. A racionális tudóst elnyeli a modern London mágikus birodalma, ahol szekták vívják vallásos bandaháborúikat, a kultuszrendőrség az apokalipszis elhárításán fáradozik, és groteszk orgyilkosok dolgoznak az embernek már semmilyen értelemben nem nevezhető maffiafőnököknek.

Billy helyzetét nehezíti, hogy az Architeuthis dux teremtőjeként hirtelen túlságosan is fontos személlyé válik abban a másik nagyvárosban, ahol a lényt valódi istennek tartják. A kérdés pedig innentől már nem egyszerűen az, hogy ki tervelte ki a páratlan bűntényt – hanem az, hogy vajon melyik szekta akarja egy halott isten segítségével elhozni a nagy, végső apokalipszist?

A Konzulváros szerzőjének urban fantasyje sötéten humoros és közben mégis véresen komoly regény; rendkívüli ötletekkel teli utazás egy őrült és titokzatos London szívébe.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr465480625

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.