Olvass!

KönyvesBlog

Hitler él és élvezi

2013. szeptember 06. Rostás Eni

Timur Vermes: Nézd ki van itt, fordította: Nádori Lídia

Libri Könyvkiadó, 2013, 341 oldal, 3990 HUF

B

het_konyve1.JPG

Az elsőkönyves Timur Vermes olyat tett, amivel Moldova György már a hetvenes évek elején megpróbálkozott. Feltámasztotta Adolf Hitlert. De mennyi köze van A titkos záradéknak Németország legújabb bestselleréhez? Van-e különbség az emelvényről fröcsögött rasszizmus, és a paródiaműsorban mutogatott között? Meddig vicces egy férfi, aki  2011-ben foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy ő a legfőbb hadúr, a német birodalom Führere? A Nézd ki van itt szerint bármeddig. Mostantól hetente bemutatjuk, szerintünk mi a hét könyve.

Itt van, pedig senki se hívta

Katonai egyenruhát viselő férfi ébred Csipkerózsika-álmából egy üres telken, valahol Berlin központjában. Se bunker, se Bormann, csak összegraffitizett házfalak, és focizó kölykök. Valószínűleg a Hitlerjugend tagjai (mi másé lehetnének, a Volkssturmhoz még túl fiatalok), de a „Hitlerjugend Ronaldo” felszólításra nem reagálnak, pedig biztos, hogy ez a nevük, rá van írva a sporttrikójuk hátára. Útbaigazítás híján hősünknek egyedül kell felderítenie környezetét, ami tiszta és rendezett, bár a biciklisták sisakján éktelenkedő golyónyomok szerint még mindig erősen háborús. (Közben a török is bevonult, hogy segítő jobbot nyújtson, még újsága is van a kioszk kirakatában!)  A nép kicsit értetlenül fogadja ugyan rég nem látott vezérét, de információ híján elhamarkodottság lenne találgatni ennek okait. Az információ a Frankfurter Allgemeine Zeitung borítóján érkezik, és sokkal mellbevágóbb, mint egy katonakabátban masírozó, bajuszos öregúr a berlini főutcán. Egészen pontosan 66 évvel.

Kapcsolódó anyagok

Részlet a regényből

A könyv előzetese Scherer Péterrel

Slágerlistás lett a Hitler-szatíra Németországban

Mit tesz egy néhai diktátor, ha hirtelen szeretett, bár jelentősen megcsonkított és demokráciába kormányzott hazájában találja magát, az utolsó emlékétől fényévnyi távolságra? Megpróbálja újra maga mögé állítani a népet. Jobb híján egy saját tévéshow-ban. És egy demagógnak még akkor is jelentős esélye van erre, ha néha Charlie Chaplin-imitátornak nézik, szenzációhajhász újságírók tudakolják az igazi nevét, és hirtelen senki nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen rajta. Végül nevet, a történelem úgyis csak a filmekben ismétli önmagának különösen kegyetlen részeit. Ő is csak ember, ráadásul milyen rendes ember. Alkoholt nem iszik, húst nem fogyaszt, igaz hogy sportolni nem szokott, mert „a sportoló politikus képe egyenesen merénylet az egyszerű lakosság ellen” (167.o.), de senki sem tökéletes. Kicsit furcsa ugyan, hogy ennyire hasonlít arra a másikra, de aki ilyen jó színész, annak még azt is elnézzük, hogy nem viccel a zsidótémával. Pedig milyen jókat lehet nevetni azon, hogy hányan vagytok? zwanzig! Ráadásul a szélsőjobboldali erőszak ellen lép fel a műsorával. (sic!) Nem csinál semmi rosszat, hiszen a tévében is mutogatják!

 Timur Vermes 1967-ben született Nürnbergben, magyar apától és német anyától. Édesapja az 1956-os események után menekült Németországba. Vermes történelmet és politikatudományt hallgatott az erlangeni egyetemen, majd újságíróként dolgozott. Szellemírói pályafutását 2007-ben kezdte,  köze volt például Peter Anders Was vom Tode übrig bleibt (Ami a halálból maradt) című online bestselleréhez is. Első saját regénye, a Nézd ki van itt 2011-ben jelent meg. Hitler 21. századi kalandjai hamar meghódították a bestseller-listákat, kijött a hangoskönyv változat (Hitler “magyarhangja” a német színész, komikus, Christoph Maria Herbst volt), és a pletykák már egy közelgő filmváltozatról beszélnek.

Rajta vagy vele?

A színes, szélesvásznú tévéhitler a legérzékenyebb pontjukon találja el a nézőket. A humoruknál. Humorba csavarva még a nacionalizmust is könnyebb megemészteni. Pedig nem viccnek szánja, ő az egyetlen, aki végig halálosan komoly marad. (Ha nevetünk rajta, akkor nem is vesszük olyan komolyan, ugye?)  A társadalomkritikát maga a Führer fogalmazza meg. „Az elmúlt évtizedekben azonban elindult egy áramlat, amelynek fő tézise az volt, hogy szinte bármi tartozhat a kultúra fogalmába, vagy ha nem oda tartozik, be lehet oda emelni.” (251.o.) Bármi, még ő is.

„A buta, aki butaságot művel, nem mulatságos. A jó vicchez kell a meglepetés, hogy kibontakozhassék belőle a tanulság.” (129. o.) Se vicc, se meglepetés, tanulság annál inkább. Pedig Vermes nagyon igyekszik, hogy bohócot csináljon hőséből. Mindenféle hétköznapi, de egy negyvenes évekből a mába katapultált diktátor számára életidegen szituációkba keveri. Hitler kenyérpótléknak nézi a müzliszeletet, Hitler ismerkedik az „interneccel”, Hitler emailcímet választ, Hitler híradót néz, Hitler borotvapengét vásárol Herr Rossmann üzletében, Hitler ellátogat az Oktoberfestté eufemizált erkölcsi fertőbe, Hitler rácsodálkozik a saját kutyájuk végtermékét szedegető asszonyokra. És akkor még egy szó sem esett az Igazi Führert egy cosplayer színészzsenivel összetévesztő helyzetkomikumról. Csakhogy ez körülbelül annyira vicces, mint egy különösen fájdalmasra sikerült Hírcsárda-bejegyzés. (Egy műlábüzem talán segítene kicsit a dolgon.) Egyetlen ponton nevettem fel hangosan, mégpedig akkor, amikor Sawatzki, a produkciós cég ifjú titánja címet javasolt a szerelmi tanácsokat osztogató Dolfi harmadik könyvének. (153. o.)  

Szélsőjobb nélkül nincs Hitler-sztori. A kérdés már csak az, hogy a felajzott tömeg mikor áll egy emberként a saját magává reinkarnálódott vezére mögé, és kezdi nem csak a múltat, de a jövőt is harsogva bezúzni a nemzetidegen életformák fejét. Ettől talán az elvarázsolt nézőközönség is feleszmél végre, és bedugja régi-új bálványát egy türingiai elmegyógyintézetbe. A szélsőjobb az NPD, az Adj adj gázt! szórólapok, és a Vér és becsület nicknév mögé rejtőző anonim kommentelők képében érkezik, de egyáltalán nem úgy, ahogy számítunk rá. Nem menetel, és a 321. oldalig vért sem ont. Ennek a szélsőjobbnak a tévéhitler csak egy „zsidó disznó”, aki hátba támadja Németországot, és a nemzeti ügyet. (Idézzük csak fel, hogy mit mondott Moldova fagyasztott Führerének hűséges Smideliusa: „(…) ki gondolta volna, hogy itt még önt is túlságosan liberálisnak és lágy szívűnek tartják majd?!”)

Vermes könyve kapcsán úton-útfélen előkerül Moldova György Titkos záradéka. Moldova 1973-ban támasztotta fel a Führert, és kanyarított köré a kelleténél hosszabb Örkény-egypercest.  Könyvében Hitler Magyarországra látogat, és minden mozdulatával a magyar nép, és a magyar bürokrácia sajátosságait figurázza ki. Saját maga paródiájává is válik - alkoholt iszik, húst eszik, inkább bele sem folyik a vidéki világmegváltásba, sőt még egy tüzes magyar menyecske iránt is szerelemre lobban. Moldova Hitlere igazi tutyimutyi alak, birodalma újáépítéséhez is csak addig van kedve, míg puskaporossá nem válik a hangulat a faluban, ahová új Évája miatt érkezett.

Vermes nem gúnyolódik a nácikon, helyette inkább a nép arcába tolja a tükröt. A népébe, amely kész lenne újra megválasztani a politikusi pálya felé kacsingató „komikust”, annak ellenére, hogy a fizimiskája kísértetiesen emlékeztet valakire, a nevét meg a kelleténél több helyről visszhangozza a sötét múlt és/vagy a kollektív felelősségtudat. „A Führer a népe nélkül semmi. Pontosabban, a népe nélkül is valami, csak éppen nem látszik, hogy mi.” (176. o.)  Elsőre sem egy csapat véresszájú náci választotta meg, hanem maga a tisztes állampolgár.

Vissza a jövőbe

Hitler saját irodát kap, majd saját weblapot, végül saját tévéműsort, ahol ismert politikusokat próbál meggyőzni arról, hogy pártprogramjuk nem is áll olyan távol a náci eszméktől. A háttérben pedig pont az a nép Mein Führerezik, és karlendít kacsintva, és csak így, magunk között, viccből, amelyik biztos benne, hogy ő nem lesz olyan hülye, mint ősei, vagy mint az egyszeri vásárló, aki jó messzire elkerüli a Media Marktot. És pont ez a nép ítéli neki a német televíziózás legrangosabb kitüntetését - az egy másik Adolf által alapított - Grimme-díjat is. Van ugyan némi remény, hogy egy zsidó nagymama felnyithatja a zajos közönségsikertől elhomályosuló szemeket, de eljön a pillanat, amikor már ő is csak azt hallja meg, amit meg akar hallani. Jobb, ha ki sem mondjuk, abból már megvolt a baj egyszer.

Vermes nem csak a néppel, de a jelenlegi német politikával sem bánik kesztyűs kézzel. Nevetségessé teszi a Zöldeket (nem kíméli sem Renate Künastot, sem Claudia Roth-ot), és kifigurázza az összes létező pártot, akik szerinte még akkor is a saját oldalukra próbálnák állítani Németország legújabb celebét, ha történetesen ő a legnagyobb náci az univerzumban. Hitlerének nagymonológjai a Mein Kampfot idézik, azonban a hátborzongató kutya-metafora, a patkány-párhuzam, vagy a „mentális önárjásítás” egy idő után végtelenül unalmassá válik. Csak mondja és mondja, mint a mindenkori politikus az igazát a választások előtt, mindig ugyanazt, csak mindig egy kicsit hangosabban. A nép nem hülye, a nép bólogat.

Timur Vermes Hitlerének semmi köze Moldováéhoz. Agresszívabb, és sokkal komolyabban vehető, mint a Bánegresen diszkoszpörköltet falatozó, kiolvasztott zsebdiktátor. Éppen azért lehet sikeres a tévében, amiért Vermes könyve is ekkora siker lett Németországban. Az emberek még mindig kíváncsiak rá. Főleg, ha egy róla szóló könyvet olyan marketingfogásokkal tesznek izgalmasabbá, mint a megválasztásának évére utaló, 19.33 eurós ár. Nincs itt kérem semmi látnivaló, csak egy kis szenzációhajhászás, jobb esetben azért, hogy végre kiálljunk a birkanyájból. Meg néhány jó érzékkel egymás mögé biggyesztett demagóg gondolat, hogy nagyobbat szóljon. Csak egyvalamit ne felejtsünk el. „Szavaktól is be lehet rúgni, és vadállattá lenni; így működik a nacionalizmus például.”

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr745495349