Olvass!

KönyvesBlog

A részeg postás egyszer sem csenget

2013. november 01. Kiss Orsi

Charles Bukowski: Posta, ford.: Pritz Péter és Bajtai Zoltán

Trubadúr Kiadó, 2013, 285 oldal, 2542 Ft

het_konyve1_1.JPG

Első regényét Charles Bukowski állítólag alig néhány hét alatt vetette papírra. Permanens alkoholizálás, nők, nők, nők, na és a posta, melyet talpig becsülettel gyűlöl hosszú éveken át. Szókimondó, helyenként trágár, összességében mégis könnyed hangvételű könyv egy férfiról, aki saját módszereivel küzdött a nagy állami gépezet ostobaságai és saját démonai ellen. Bukowski Postája a hét könyve.

„Mert ahogy vannak, akik nem tudnak például taxizni, kurvákat futtatni vagy drogot árulni, mások ugyanúgy nem tudnak a postánál maradni. Nem hibáztatom őket.”

Don’t try, azaz ne próbáld, áll Charles Bukowski sírján. Rajongói utóbb komplett elméleteket gyártottak, vajon mi lehetett az, amitől bálványuk óva intette őket. A megfejtés kulcsát özvegye, Linda Bukowski egy 2005-ös interjúban adta meg, amiből aztán kiderült, hogy szerteágazó és mélyenszántó filozófia helyett az író-költő-novellista viszonylag jól körülhatárolható vezérelv mentén élte az életét. Üzenete nagyjából így hangzana: ne próbáld – csináld.

Bukowski világéletében úgy csinálta, hogy közben nagyjából nem csinált semmit, aztán mégis remekül elvolt. A szex-pia-lovi szentháromság jegyében teltek rendszerint a napjai, miután azonban a felfutó szerencséjű napokat törvényszerű mélypontok követték, egy idő után kénytelen volt munkába állni. Így került a postára, jóformán véletlenül. „Egy nagy tévedés volt az egész”, írja erről az 1971-es megjelenésű Postában, melyről hiába szögezi le rögtön az elején, hogy puszta fikció, hasonlósága Bukowski életútjával egészen bizonyosan nem lehet a véletlen műve.

A regényben alteregója, egy Henry ’Hank’ Chinaski nevű pasas, helyettesítőként kezd dolgozni egy Los Angeles-i postahivatalban. Amikor mindenki beteget jelent, mert éppen az évszázad vihara tombol a városban, vagy az ünnepek alatt feltorlódott levéltömeg vált ki heveny munkaundort a kollégákban, a helyettesítő akkor sem válogathat. Szortíroz, rendezget, pakol, majd sapkáját a fejébe húzva nyakába veszi a várost. Cipőjébe befolyik a víz, az utcán kutyák dugják az orrukat a fenekébe, vagy éppen a postájukat várók vegzálják, de Chinaski akkor is rendületlenül megy előre.

Pedig szívből gyűlöli a munkáját, és egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy ennek hangot is adjon. Utálja a főnökét, aki állandóan keresztbe tesz neki, utálja a melóját, mégis becsülettel elvégzi mindig, munkatársai között pedig évekig igazi outsiderként tengeti mindennapjait. Az utcákat róva csak az a gondolat tartja életben, hogy hazaérve Betty meleg testéhez bújhat (ő Bukowski szívszerelme, Jane Cooney Baker regénybeli megfelelője), akivel aztán persze minden műszak után tajtrészegre isszák magukat.

Pia, pia, pia, szex, pia…

Mert Chinaski csak úgy tudja elviselni ezt az életet, ha állandóan vedel. Eleve másnaposan megy munkába, és amint hazaér, már tekeri is le az üvegről a kupakot. Whiskeyt és sört izzad napközben, az éjszakái pedig permanens alkoholmámorban telnek. Egy nagyobb megszakítástól eltekintve mégis tizenegy évet húz le a postánál. Közben állandósítják, és akkortól kezdve már főállásban utálhatja a postai életet. Mégis helytáll, jobban, mint mások. Az alkalmassági vizsgán, melyre körzete úthálózatát és főbb kapcsolódási pontjait kell bemagolnia, például 100 százalékosan teljesít. Igaz, ehhez kellett Bukowski sajátos tanulási módszere is:

„(…) megpróbáltam benne mindent szexuális szokásokhoz és életkorhoz kötni. Például volt egy csávó, aki három nővel élt egy házban. Egyiküket kicsit megkorbácsolta (a nő neve volt az utca neve, kora meg a házszám, ahol a másik utca becsatlakozik), a másikat kinyalta (mint fentebb), a harmadikat meg csak szimplán, hagyományos módon megkefélte (mint fentebb). (…) Soha többé be nem engedtek volna abba az üvegkalitkába, ha sejtésük lett volna róla, mi járt a fejemben, amikor a kártyákra néztem. Úgy tekintettem rájuk, mint régi cimborákra.”

A hét könyvei voltak:

Timur Vermes: Nézd ki van itt

Roberto Bolaño: Vad nyomozók 

Iceberg Slim: Strici voltam

Kubiszyn Viktor: Foglaltház

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? 

Bereményi Géza: Vadnai Bébi

Borbély Szilárd: Nincstelenek

Chinaski szexista, és ezt vállalja. A nők nem igazán hagynak mély nyomot az életében. A közös piálások jobban összekötik őket, mint a közös gyerek. Egyik barátnőjétől (eredeti megfelelője: Frances Smith) ugyanis lánya születik, de Chinaski a regényben több szót pazarol a kutyájára (hogyan pátyolgatta, simogatta, kergette el a legyeket róla), mint a gyerekére. Mégsem lehet azt mondani, hogy nőgyűlölő lenne: szereti a nőket, még ha nem is kötődik hozzájuk; egyik delíriumos rohamában is csak az mentette meg az öngyilkosságtól, hogy eszébe jutott a lánya. A kötet egyik legvisszataszítóbb jelenete (Chinaski levélkihordás közben lényegében megerőszakol egy félőrült nőt), illetve a legviccesebb is a nőkhöz kötődik (a „309-es szoba”).

Bukowski/Chinaski mégsem kelti egy érzéketlen tuskó benyomását. A szeretett nőket, tartson ez a szerelem néhány órát vagy évet akár, rendszerint elegánsan bocsátja útjukra, a munkahelyén pedig bizonyos határig megadóan tolerálja a bomlott agyú kollégák szeszélyeit – van abban például valami egészen vicces, ahogy Bukowski ebben az első regényében egy dilettáns regényíró kolléga első próbálkozásait vesézi ki. A Posta prózája mindent összevetve annyira önazonosnak tűnik (sehol semmi manír vagy rossz értelemben vett irodalmiaskodás), hogy olvasóként nagyon nehéz eldönteni, hol ér véget Chinaski figurája és kezdődik Bukowskié. Helyenként trágár és durva, összességében mégis könnyed és vicces a szöveg. Regényíróként Bukowski nem bonyolít, nem cizellál. Bár nagyon nincs is mit.

Lehet, hogy írok egy regényt

Chinaski végül soha nem lett a postások gyöngye, a rendszerrel, az emberi oldalt teljesen kirekesztő állami mechanizmussal szembeni hozzáállása azonban kicsit sem új. Az amerikai irodalomban ennek a fajta szembenállásnak vagy ellenérzésnek ugyanis komoly hagyománya van: elég csak Ralph Waldo Emersonra gondolni (aki már az Önállóságban megmondta, hogy aki ember akar lenni, „annak nonkonformistának kell lennie”), vagy Henry David Thoreau-ra, aki a 19. század közepén egy komplett esszét szentelt a polgári engedetlenség témakörének. Chinaski azonban mégsem lázad, a munkás hétköznapoktól csak annyit vár el, hogy a lehető legkevesebbet macerálják a postán, amúgy meg legyen meg az elegendő lovira és italra való.

A hivatal azonban fizikailag és idegileg is felőrli, a pályáról végül mégis (és kizárólag) csak az írás tudja letaszítani. „’Lehet, hogy írok egy regényt’ – gondoltam. És aztán írtam.” Ugye, milyen egyszerű? Bukowski életébe egy független, kis kiadó vezetője, John Martin hozta el a sorsdöntő változást, aki szerény, de állandó jövedelmet ígért neki, ha csak az írásnak szenteli magát. Bukowski túl sokat nem bukhatott a dolgon, elfogadta tehát az ajánlatot, és alig egy hónap alatt papírra vetette a Postát, amely 1971-ben jelent meg nyomtatásban.

Nem próbálta, csinálta. Így kell ezt.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr315605935

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.