Olvass!

KönyvesBlog

A 20. század utolsó nagy írónője

2013. november 29. .konyvesblog.

December 10-én Stockholmban adják át a Nobel-díjakat, Alice Munro azonban már korábban jelezte, hogy egészségi állapota miatt nem tud személyesen részt venni a ceremónián. Sokat és sokfélét írtunk már az irodalmi Nobel-díj idei kitüntetettjéről, életútjának és pályafutásának legemlékezetesebb állomásaira most azonban a kanadai írónő munkásságának egyik legavatottabb hazai ismerője, a Park Könyvkiadó főszerkesztője, Tönkő Vera emlékezik.

 

„Két dolgot akartam: olyan férfihoz feleségül menni, akit szeretek, és írni. Ebben az sem akadályozott meg, hogy később kiderült, a két dolog nem egyeztethető össze.”

Nyolcéves kora óta ír. Miközben otthon a házimunkában segített Parkinson-kóros édesanyjának, az ezüstrókafarmon pedig az édesapjának, jambikus pentametereket, később rövid meséket, történeteket írt. Mindig fejben, akkor is, amikor már csak az írásnak szentelte minden idejét, mielőtt leült volna az írógép elé, többé-kevésbé kész volt a szöveg. Írt, miközben kilométereket gyalogolt sokszor térdig érő hóban a farmról az iskolába, és vissza, írt éhesen az egyetemi könyvtárban, és kislányai mellett az éjszakázástól fáradtan a konyhában, a hálószobában. Az egyetlen regényeként emlegetett Asszonyok, lányok életét a mosókonyhában írta, az írógépet a földre tette, a száradó ruhák közé, a vasalódeszka alá, és írt. Skót protestáns ősei szívósságával küzdött meg minden egyes szóért.

Négy lányt szült, a másodikat még aznap elvesztette, hogy megszületett. Miközben a legidősebbet szoptatta, Simone de Beauvoir A második nem című feminista manifesztumát olvasta, de nem dühösen vagy kétségbeesetten. Saját bevallása szerint nem feminista. A női sors érdekli, a hétköznapok ügyes-bajos gondjai, a nők előbbre jutása egy férfiak által uralt világban, de ő maga nem érezte magát se megalázottnak, se elnyomottnak. „Semmi okom nem volt rá, mindenki tiszteletben tartotta azt, aki vagyok, azt, hogy írok. Mindenekelőtt a férjem. Amikor úgy látta, hogy nem haladok, amikor a legsötétebb depresszió kínzott, lakást bérelt nekem, ahova visszavonulhattam írni.”

Már az első, magazinokban megjelent novelláira felfigyeltek, de nehezen talált kiadót, nyolc évet kellett várnia, mire A boldog árnyak tánca (1968) megjelenhetett. És mi volt a Vancouver Sun szalagcíme? „Egy háziasszony, akinek sikerült időt szakítania arra, hogy novellákat írjon.” Hiába nyerte meg vele Kanada legrangosabb irodalmi díját, szűk környezetében szinte senki nem tudta, hogy ír. A hetvenes években, amikor huszonkét év házasság után elhagyta férjét, és Vancouverből hazaköltözött Ontarióba, mindez megváltozott. Csak az írásnak élt, és a világ irodalomértői megismerték Alice Munro nevét. Az idő őt igazolta, ezek a harminc oldalas, néha hosszabb, néha rövidebb novellák a műfaj iskolapéldáivá lettek.

Munro teljes életeket, bonyolult sorsokat sűrít a szövegeibe. Egy-egy történeten fél évig dolgozik. Egy költő precizitásával választja ki a szavakat, nyelvi világa sejtelmesen sűrített, kopár, mégsem száraz. Leggyakrabban használt szavai: burden, load, knot és home. Vagyis nehézség, teher, bonyodalom, otthon. Címadási szokása is nagyon sajátos, az egyszavas címek nagymestere ő: Szökevény, Esély, Hamarosan,Csend, Szenvedély, Vétkek, Átverések, Erők – a már-már banális, minden pátoszt nélkülöző címek mintha mindent elárulnának arról, amit olvasni fogunk, mintha könnyed női irodalmat ígérnének, de az a világ, amely „a konyhaasztalon” megszületett, a legkevésbé sem kedélyes világ. Munro ugyanazokat az embereket ismeri, mint mi. Sőt, személyesen minket ismer. Az ember már-már szeretne elmenekülni a tekintete elől, túlságosan sokat tud gyarlóságainkról, bűntudatunkról, megbánásainkról, lelkünk elágazásairól, az álmainkról, és arról, hogyan cselekszünk válságos helyzetekben. Mert számára a legérdekesebb az a pillanat, amikor a hőse eldönti, hogy mit akar tenni, aztán rájön, hogy mégsem képes megtenni, és ez meglepi. És ez a mégsem a Munro-történet lényege.

Tucatnevű hősei élik tucatsorsukat, megházasodnak, gyerekeket szülnek, abortuszon esnek át, házasságtörők lesznek, majd elválnak, betegek lesznek, meghalnak, még az is előfordul, hogy megerőszakolják és meggyilkolják őket. Nagy ritkán szerelmesek is lesznek, és akkor olyan boldogok, mint senki más a világirodalomban. De a Munro-szereplők nem a nagy regényekből ismert drámai fordulatokat élik át, ők mintha csak sodródnának valami nagy dráma felé, de közben ellankadnak, és a mindent eldöntő nagy konfliktus helyett csak valami átható, mély beletörődés és szomorúság marad nekik.

Kezdő kora óta Csehovhoz hasonlítják. Talán, mert neki is megvan az a képessége, hogy értékes dolgokat talál ott, ahol senki más. Talán, mert Alice Munro kissé „ódivatú szerző”, nem érdekli a jelen. Az ő történeteiben az emlékeké a főszerep. Maga az emlékezés a történés a novelláiban. Vissza kell mennie a múltba, hogy rá tudjon világítani bizonyos életeseményekre, a visszatekintésből eredő, a múltbeli eseményekre vonatkozó utólagos értelmező gesztusok is részét képezik a történetmondásának. A 20. század utolsó nagy írónője ő.


Szerző: Tönkő Vera


(A cikkért köszönet a Park Könyvkiadónak!)

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr535667205

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.