Olvass!

KönyvesBlog

Ljudmila Ulickaja: „Nem akarok többnek mutatkozni, de kevesebbnek sem”

2013. november 29. Rostás Eni

Ljudmila Ulickaja: Örökbecsű limlom, fordította: Goretity József

Magvető, 2012, 468 oldal, 3990 HUF

A

ulickaja_K-4.jpgFotó: Valuska Gábor

Ljudmila Ulickaja új könyve, az Örökbecsű limlom olyan, mint egy padláson talált, poros doboz, amelyből egymás után bújnak elő a másoknak talán lényegtelen, de nekünk nagyon is fontos emlékek. Ulickaja néha megváltja a világot, néha méltatlankodik egy nagyot azon, hogy mivé lett, de közben sosem feledkezik meg humorról és emberségről. Dobozában akadnak esszék, interjúk (köztük egyetlen, nem orosz anyanyelvű kérdezőként a kötet fordítójának, Goretity Józsefnek kérdései), személyes kincsek, és egy sor hihetetlen történet kis-nagy emberekről. Előkerül belőle Isten, haza, család, nehéz idők és boldog pillanatok, felvonulnak ősök, barátok, rászorulók és segítőik. Vagyis minden, ami hetven év alatt belezsúfolható a feneketlen dobozkába. A szerző nyitott könyv ugyan, de még az utolsó oldalon sem gondolhatjuk, hogy ismerjük ezt a könyvet. Kimeríthetetlen, mint a padlás kincsei. A kötet bemutatójára Budapestre érkezett írónőt festészetről és gyűjtőszenvedélyről faggattuk, és feltettük neki saját kérdését, amit egy orosz oligarchához intézett. De vajon mi köze a filozófiának egy kislány könnyeihez? Interjú.

Könyve első oldalain azt írja, hogy a tárgyak, amiket őrizgetünk, anyagi dolgokkal is kapcsolatban állnak, és általában pozitív emlékeket sugároznak. Hisz abban, hogy a tárgyaknak negatív energiájuk is lehet, ami valamilyen módon hatással van arra, aki őrizgeti őket? Ön minden kidobott tárgyra emlékszik - a fogaskerekektől az összetört teáskészletig - , de vajon csak azért, mert jó élményekhez köthetők? 

A tárgyakkal való kapcsolatom nagyon-nagyon messze áll valamilyen sámántevékenységtől vagy sámánjellegtől. Nem gondolom, hogy léteznek pozitív vagy negatív, rossz vagy jó szellemek. Hogy nekem egy-egy tárgy mit jelent, az nem annyira magával a tárggyal van összefüggésben, hanem azzal az emberrel, akire emlékezni tudok általa. Egyszer egy ismerősömtől kaptam ajándékba egy fekete-afrikai szobrot, egy vudufigurát. Amikor az egyik hívő pravoszláv barátnőm eljött hozzám látogatóba, és meglátta ezt a szobrot, felkiáltott. Jaj, mit csinálsz, hát magadra hozod a bajt! Erre megkérdeztem tőle, hogy csak nem gondolja, hogy ha kidobom, akkor már soha életemben nem történik velem semmi rossz? A szobor természetesen most is ott van a polcomon.

ulickaja_K-6.jpgA könyvéből árad valami, amit én úgy fogalmaztam meg, hogy a gyűjtögetők bölcsessége. Szerintem minden mesemondó gyűjtögető is, de ön annak tartja magát?

Inkább antigyűjtő vagyok. Egyetlen dolog volt, amit komolyan elkezdtem gyűjteni, egy szakácskönyv-kollekció. Aztán ahogy gyűltek a szakácskönyvek, előbb a legjobbat, aztán a második legjobbat, majd a harmadik legjobbat odaajándékoztam olyan barátnőimnek, akik tényleg nagyon komoly gyűjtők voltak. Mára gyakorlatilag nem maradt benne semmi értékes. Ilyen módon én nem tudom magam gyűjtőnek nevezni.

Amikor először olvastam a könyvében a hitről, nagyon kíváncsi lettem, hogy milyen az ön saját, személyes istene. Úgy gondolom, hogy nincs egyféle Isten (vagy nevezzük, ahogy akarjuk), hanem mindenkinek saját variációja van rá. Aztán pár oldallal később olvastam, hogy ön is hasonlóan vélekedik erről. Mit gondol, az ember a saját képére formálja az istenét (vagy olyasvalakiére, akivé válni szeretne), vagy legalább az istenkép kialakításban tudunk teljesen őszinték lenni magunkhoz?

Ezt a bizonyos problémát, amire ön is rákérdez, Voltaire fejezte ki először - a háromszögeknek háromszögletű az istenük. Ami, hogyha továbbvisszük a dolgot a kérdésfeltevés logikája szerint, úgy nézne ki, hogy nem az Isten teremtette az embert saját képére és hasonlatosságára, hanem az ember teremti őt a saját képére. Ez azt jelentené, hogy a saját hibáit, vagy akár a saját bűneit is belehelyezné ebbe az istenteremtésbe, miközben hát az Isten mégiscsak ideális alak. Tehát ellentmondás van a problémában.

ulickaja_K-3.jpgKülön kis esszét-emlékfoszlányt szánt a könyvben kedvenc festményének, férje, Andrej Kraszulin Napfelkelte Szokolnyikban című munkájának. Azt írja, a képen történik valami a festő és a külvilág között, amit nem mindig sikerül dekódolni, de a festmény élőn ábrázolja a köztük lévő kapcsolatot. Mit gondol, az írás statikusabb, kevésbé élőbb kifejezési forma a festészetnél, vagy ilyen szempontból hasonlítanak egymásra?

Ez alapvetően nyelvi kérdés. Ha a festészet és az irodalom közötti kapcsolatról próbálunk beszélni, az olyan, mint az idegen nyelvből anyanyelvre fordítás kérdése. Bármit le lehet fordítani, de pontosan tudnunk kell, hogy van veszteség a fordítás közben. Ebben az értelemben a festészet, a zene, az irodalom, habár mindegyik emberi nyelv, de különféle nyelvek. Az összes ilyesfajta művészeti nyelvnek megvan a maga kiterjedtségi zónája. Ha a látást vesszük alapul, akkor egy bizonyos látószöget tudunk csak bezárni, ha a hallást, akkor csak egy bizonyos frekvenciasávon belül tudunk hallani, mindegyiknek megvan a maga kifejezési korláta, területe. Ezek a területek csak nagyon pici hányadban fedik le egymást, és az is előfordulhat, hogy sosem kerülnek fedésbe. Az irodalmi nyelvnek megvan az a sajátossága, hogy képes leírni valamennyit abból, ami a festészetben vagy a zenében történik, de egészen biztos, hogy ez csak a leírása lesz valaminek, és nem ő maga. Sosem lesz zene és sosem lesz festészet. Például az, amit Bach a zenében kigondolt, szavakkal, irodalmi vagy más művészeti ággal soha nem fejezhető ki.

Kimarad valami fontosból, illetve kevésbé érti a műveit az az olvasó, aki nem tudja, hogy önnek természettudományos végzettsége van? Nagyon filozofikus írónak tűnik, ezek szerint a filozófia és a természettudomány nem is áll olyan távol egymástól?

Az, hogy én biológus képzettségű vagyok, csak és kizárólag segített nekem a dolgaim intézésében, és segít az olvasónak is abban, hogy jobban megértse a dolgot. Ebben természetesen van valamiféle filozófia jelleg. Maga a természettudomány, a biológia is arra volt jó, hogy tágabb legyen a horizont, amiből szemlélem a világot - ez filozofikusságot jelent. De nem gondolom, hogy egy írói teljesítmény attól függ, hogy kinek milyen a tudása, ez csak és kizárólag a művészi adottságoktól, a tehetségtől függ. Nekem nincsen különösebb illúzióm ebben a tekintetben, el tudom helyezni magam. Nem akarok többnek mutatkozni, de kevesebbnek sem. Hogyha valamilyen életfilozófiám van, az csak annyi, hogy azon a helyen, ahol vagyok, nem másnak, mint Ljudmila Ulickajának lenni, és ebben a pozícióban jól megvalósítani önmagam. Az elutazásom előtt éjszakán nálam aludt az unokám. Reggel ette a kis kásáját, és közben látszott, hogy nagyon szomorú, majdnem elsírja magát. Kérdeztem tőle, hogy mi a baj, mire azt válaszolta, hogy jaj, nagyon-nagyon szomorú lettem, amikor erre gondoltam. Kérdeztem, hogy mire. „Hát a végtelenre”. Ennyit a filozófiáról. Ha abban segít, hogy az életet harmonikussá, szebbé tegye, akkor nagyon-nagyon jó dolog, de hogyha oda vezet, hogy egy kislány a kásájába hullajtja a könnyeit, akkor hagyjuk a francba az egészet.

ulickaja_K-1.jpg

Könyvében írt a barátairól, a barátnőiről, a rokonairól, a férjéről (sőt férjeiről), de  a gyerekeit alig említi. Mit gondol, vajon ők is átélték a „gyermekkor egzisztenciális magányát”, csak úgy, mint ön annak idején?

Tulajdonképpen ezt minden gyereknek éreznie kell, hiszen ezen az érzésen keresztül tudja megérteni az önmaga és a környező világ közötti határt, különbséget. Egészen biztos, hogy a gyerekeim is érezték, de ez egyáltalán nem zavarta őket abban, hogy baráti viszony alakuljon ki köztük, és ez a viszony azóta is fennáll. Ön átélte ezt az állapotot?

Igen.

Nagyon élesen éli át az ember, de ez egy normális és természetes érzés.

Végzetül ugyanazt kérdezném, amit ön is megkérdezett Mihail Hodorkovszkijtól a hozzá írt levele végén. Hogyan őrizze meg az ember a méltóságát, az értékeit? Az ön értékei mennyit változtak, mióta megjelent az első könyve?

Ez egy nagyon jól feltett kérdés! Van az orosz klasszikus irodalomban egy gyöngyszem, Puskinnak A kapitány lánya című kisregénye. Ez a kisregény erről a képességről, erről az erényről, a tisztesség erényéről szól. Egy olyan országban, mint Oroszország, ahol több mint háromszáz éven keresztül merev jobbágyrendszer uralkodott, a becsület és a tisztesség erénye majdnem hogy meg volt semmisítve. Nemcsak a társadalom alsó szintjein, nemcsak a jobbágyvilágban, hanem a bojárok, a felsőnemesség körében is. Nagy Péter például a közvetlen környezetével, a munkatársaival is nagyon megalázóan bánt. Puskin a kisregényében éppen a becsülettel és a tisztességgel mint erénnyel foglalkozik. Ez egy óriási felfedezés volt a 19. század elején, bár valószínűleg Puskin sem légből kapta, hanem ő maga is nagyon komolyan megélte ezt a helyzetet, hiszen nagy megbecsülés csak a fiatalkori halála után érte. A tisztesség és a becsület hiánya mind a mai napig fönnáll Oroszországban. Ha az emberekben nem lett volna ekkora deficit a tisztességérzésből, akkor sem a fasizmus, sem a sztálinizmus nem tudott volna érvényre jutni. A mai társadalom egyik legnagyobb problémája a korrupció, nagyon sok tolvaj van a világban, mindenféle szinteken. Ha az emberekben volna önbecsülés, volna tisztesség, akkor nem következhetne be, hogy húsz perc alatt eladják magukat. Nem akarnám se taglalni, se föltárni, hogy Hodorkovszkijt miért ültették le, igazságosan-e vagy sem, de egy biztos. Már korábban is megvolt az önbecsülése, de a börtönben töltött tíz éve alatt ez egészen odáig fokozódott, hogy mostanra ragyog az az ember. Borzasztóan várja a visszatérését, a kiszabadulását, mert olyan, mintha hős lenne. És lehet, hogy tényleg az. 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr485666603

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.