Olvass!

KönyvesBlog

Félelemből nem szívesen kötök kompromisszumot

2013. december 14. Kiss Orsi

Búvópatakok - A jobboldal és az állambiztonság 1945-1989 (szerk. Ungváry Krisztián)

Jaffa Kiadó, 2013, 400 oldal, 2618 HUF

ungváry1.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Nem véletlenül foglalkoztam mindig olyan ügyekkel, amelyekben nem volt konszenzuális álláspont. Ezek érdekeltek igazán – hangsúlyozta a Könyvesblognak adott interjújában Ungváry Krisztián, akinek a szerkesztésében a napokban jelent meg egy új tanulmánykötet, amely azt vizsgálta, miként élték túl a jobboldali eszmék és mozgalmak a kommunista évtizedeket. A beszélgetés ugyanakkor jó alkalmat kínált arra is, hogy kifaggassuk a történészt a pályakezdéséről, arról, hogy miket olvas, amikor nem a szakmai anyagokat bújja, vagy hogy mit szól ahhoz, hogy újra beperelték. Közben kiderült, hogy mi a véleménye az irodalom és a történelem kapcsolatáról, elmondta, melyik film volt rá nagy hatással, és megtudtuk azt is, hogy sikerült-e megvásárolnia Horthy kitüntetéseit.

A beszélgetésünk apropóját a Búvópatakok című új kötet adta, viszont nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága a múlt hét elején ítéletet hozott abban a perben, melyet még Magyarországon Kiss László kezdeményezett ön ellen, és amelynek szálai végül azután egészen Strasbourgig vezettek. A dolog azonban ezzel még nem ért véget, Kiss László ugyanis szombaton jelezte, hogy újra beperli önt. Utólag nem bánja, hogy újra és újra beleáll az ilyen és ehhez hasonló ügyekbe?

Nem nagyon volt más választásom. A magyar állam nagyon sok pénzért kiképzett engem mint történészt. Futamodjak meg? Köpjem szembe magamat, és ijedjek meg egy volt kommunista párttitkártól, amikor a családomból majdnem mindenki volt börtönben? Ezt nem tehetem meg. Nem bánom ezt az egészet, nagyon sok meghurcolást szenvedtem ugyan el emiatt, meg sok pénzembe került – de szerencsére nem annyiba, amennyibe kerülhetett volna, ha nem segítenek. De bennem meg is bízott egy csomó ember, és a bizalmat a megfutamodással nem lenne szép meghálálni. Örülök annak, hogy ezen az úton végigmehettem; sokkal rosszabb helyzetben lennék, ha harminc évvel korábban születtem volna.

Mit gondol, a hasonló perek mennyiben befolyásolhatják a közelmúlt feltárásának folyamatát?

Nagyon nagy mértékben. Ezek a perek Kiss László részéről arra is szolgáltak, hogy engem megfélemlítsenek, illetve elnémítsák azokat a hangokat, melyek az ő kétes szerepét szóvá teszik. Jellemző, hogy nem csak engem perelt be, hanem az Élet és Irodalmat is. Ha csak velem lenne vitája, akkor elég lett volna Ungváry Krisztiánt perelnie. Ő azonban totális elhallgattatást kívánt. Jellemző, hogy Strasbourg az ÉS-sel szemben hét nullában döntötte el, hogy megsértette a magyar állam az Élet és Irodalomnak a jogait akkor, amikor kártérítésre kötelezte. Az tehát teljesen egyértelmű történet volt. Az enyémnél a sok kis részlet miatt a sztori nem annyira egyértelmű, elsősorban formai okok miatt.

Az Index korábbi cikkei a témában:

Ungváry pert nyert Strasbourgban

Újra beperlik Ungváryt az ügynökvád miatt

Kádár miatt van ilyen jobboldalunk

Az életrajzában olvastam, hogy a gimnázium után egy évig a Hadtörténeti Levéltárban dolgozott, majd már egyetemistaként egy 1956-os témájú pályaművel történelmi pályázatot nyert. Tulajdonképpen mikor döntötte el, hogy kimondottan a huszadik századi magyar történelemmel akar foglalkozni?

Jó kérdés, szerintem olyan 14 éves koromban lehetett, de az is lehet, hogy korábban. Az biztos, hogy 14 éves koromban már tudtam, hogy ez engem érdekel. Hogy történész leszek, azt nem biztos, hogy így végiggondoltam, de azt eldöntöttem, hogy ha nem vesznek fel, akkor fagylaltos leszek. 14 évesen azonban már csináltam interjúkat első világháborús katonákkal, tehát ez egy meglehetősen korai pályakezdés volt a részemről, azt gondolom.

ungváry4.jpg

Valahol azt olvastam, hogy azt nyilatkozta: „Leginkább az érdekelt, hogy milyen az emberek viszonya a saját történelmükhöz”. Elsőre azért ez elég idealistának hangzik…

Lehet, de amikor ott ül a 85 éves öreg bácsi, és mutatja a géppuska által okozott sebet a saját karján, és elmondja, hogyan fagyott meg majdnem a Kárpátokban 1915 telén, akkor az már egyáltalán nem idealista. Hanem inkább arról szól, hogy itt vagyok én, a kései születés kegyelmével megáldott utód, és itt van ő, aki végigcsinálta azt, amit mondjuk a dédapám. És akkor ez az egész már kicsit más perspektívába kerül. Tehát engem az érdekelt, hogy tényleg hogy csinálta ezt végig?

Olvastam, hogy falerisztikával is foglalkozik, ez micsoda?

Ez egy segédtudománya a történelemnek, rendjel- és kitüntetéstan. Nagyon hasznos dolog, egyrészt esztétikai szempontból, másrészt a fényképeken a beazonosítást hihetetlen mértékben tudja segíteni. Látom, hogy milyen kitüntetései vannak, és ebből ki tudom következtetni magát a személyt, aki mögötte áll. Az akkor egy nagyon hierarchikus kor volt, a kitüntetéseket nagyon kiérlelt szabályrendszer alapján adták, és önmagában életsorsok tárulhatnak fel egy-egy ilyen adományozás kapcsán.

Ön is gyűjti ezeket?

Persze, több mint háromszáz darabom van. Két típusú kitüntetésem van: az egyik, amikor tudom, hogy azt eredetileg ki kapta, a másik, amikor nem. Az eredetileg kapottak valamilyen szempontból sokkal izgalmasabbak, de aztán persze akadnak olyanok, amelyeknél nem tudom, ki kapta, de a megszerzés körülményei voltak annyira szórakoztatóak, hogy ezért legyenek emlékezetesek számomra. De létezik olyan kitüntetés, ami nem nálam van, de majdnem megvettem. Konkrétan Horthy Miklós komplett kitüntetéssoráról beszélek, ami egy nagyon neves magángyűjtőnél van, és amikor felbukkant, igazából senki nem tudta, hogy az mi. Egy kitüntetésbörzén ugyanis nem valószínű, hogy egy államfő komplett kitüntetéssora előkerül. Azt látta mindenki, hogy ez egy érdekes összeállítás, volt benne több aranyból készült darab is, kértek érte egy viszonylag magas összeget, nálam azonban pont akkor nem volt annyi. De nagyon elgondolkodtam, hogy kié lehetett ez. Volt körülbelül másfél-két percem, hogy rájöjjek erre, és én marha nem jöttem rá. Mert ha rájöttem volna, odaadom az útlevelemet, vagy a személyi igazolványomat, és valahonnan összeszedtem volna a pénzt. És akkor nálam lenne. De volt egy kollegám, aki viszont nagyon is jól tudta, hogy mi ez. Ő körülbelül két másodperc alatt jött rá arra, amire nekem a másfél perc kevés volt. És azóta is tulajdonképpen csóválom a fejemet, hogy miért nem tudtam én erre hamarabb rájönni? De mindegy, jobb is így, mert igazából nem lett volna annyi pénzem reálisan, hogy ezt én birtokoljam.

ungváry5.jpg

A Budapest ostroma című kötete 1998-ban jelent meg először, ennek idén már a hetedik, felújított kiadása került a könyvesboltokba. Az azóta megjelent művei szinte kivétel nélkül nagy visszhangot váltottak ki, gondolok itt akár a Horthy-rendszer mérlegét megvonó kötetére vagy a Budapest a diktatúrák árnyékában című könyvére. Ezeket a történelmi korszakokat illetően azonban még nagyon távoliak az álláspontok, ön szerint mi kell ahhoz, hogy egyszer konszenzuális megközelítés szülessen ezekben az ügyekben?

Tekintettel arra, hogy a honfoglalás kérdésében sincs konszenzuális álláspont a magyar lakosság bizonyos részében, nem mernék ígéreteket tenni arra, hogy mondjuk ezer év múlva ez helyreáll. A kérdés jogos, mert nem véletlenül foglalkoztam mindig olyan ügyekkel, amelyekben nem volt konszenzuális álláspont. Ezek érdekeltek igazán. Részben azért is, mert azt gondolom, hogy a másik fél álláspontjának elítélését feltételeznie kellene a megértésnek. Tehát addig, amíg nem kíséreltem meg a másik álláspontját megérteni, addig elítélni se tudom, illetve el lehet ítélni úgymond vallási alapon, azaz amikor az egyik szekta hittételei nem esnek egybe a másik szektáéval, és ezért utasítja el azokat. De tudományos álláspontként ez meglehetősen gyenge. A történelem nem fekete-fehér, tehát ez nem úgy van, hogy van egy igazság, és mindenki más hülye. Interpretációk vannak, ugyanazt a dolgot meg lehet írni így is, meg úgy is. Van, aki megélhette a diktatúrát diktatúrának, van, aki pedig megélhette felszabadulásnak. Ettől persze természetesen a diktatúra diktatúra volt, de másképp élte meg, és ezen érdemes elgondolkodni, hogy miért élhette meg másként. A két fél között egyébként, és ezzel visszakanyarodok az eredeti kérdésre, akkor lenne igazából kiegyezés vagy megegyezés, ha ezt a típusú szemléletmódot el tudnák sajátítani. Részsikereket elértem, mert amikor a kurucinfón volt egy hosszas vita arról, hogy volt-e holokauszt, én felvállaltam azt, hogy ott névvel, arccal megválaszolok minden kérdést, amit feltesznek. És voltak jobbikos vagy még attól jobbra álló emberek is, akik utóbb nekem megírták, hogy bár politikai nézeteikben nem változtak semmit, de meggyőztem őket arról, hogy márpedig volt holokauszt. Ennél többet egyébként egy történész bizonyos szempontból kevéssé tud elérni, hiszen nekem nem egy egyszerű közeget kellett ott meggyőznöm.

Kimondható, hogy ön valamilyen szinten egy konfliktuskereső történész?

Én ezt nem mondanám így, mert béketűrő embernek tartom magamat. Inkább azt mondanám, hogy ebben a világban, amelyben élünk, nem kívánok mások felé kompromisszumokat tenni félelemből. Az nem ugyanaz, mint amikor az ember konfliktusokat keres. Ha konfliktusokat keresnék, akkor pereskednék. Én soha senkit nem pereltem be. Engem mindig csak pereltek, persze lehet mondani, hogy ez is konfliktuskeresés, de nem úgy, mint aki perel. Különösen azért nem, mert a legfontosabb attitűdnek a másik fél megértését tartom, vagy legalábbis én felvállalom, hogy szeretném megérteni a másikat, és ez meglehetősen távol áll attól, amikor valaki csak a saját igazát szajkózva belegyalogol mások életébe.

Az ön által szerkesztett legújabb kötet, a Búvópatakok azt vizsgálja sok más mellett, hogy a jobboldaliság, a jobboldali gondolkodás miként volt jelen a Rákosi- és a Kádár-rendszer évei alatt. A kutatás tárgya első olvasatra meglepetésként hathat, hiszen az első, ami az eszünkbe juthat, hogy voltak, lehettek-e egyáltalán jobboldaliak a kommunista évtizedek alatt?

Jobboldaliság nyíltan artikulálva nem lehetett, de egyébként nagyon is létezhetett. A kötet szerzői, hat kiváló történész, azt kutatta, hogy a jobboldali értékek, illetve a jobboldali emberek hogyan élték meg vagy élték túl a Rákosi- és a Kádár-rendszert. Ezek a jobboldaliak nyilván nem változtak meg, legalábbis a többség. Érdekes amúgy, hogy bizonyos szövegek ma is olyanok, mintha hetven évvel ezelőtt születtek volna. Tormay Cécile és Wass Albert igazából köztünk él. De nem csak ők, mondhatnék a baloldalról is példát adott esetben, csak az kevéssé van talán jelen a köztudatban. Az egy más kérdés, hogy a jobboldaliság a nyilvánosság fórumain akkor nem jelent meg. Kisebb baráti társaságokban azonban nagyon is jelen volt: az emberek számon tartották egymást, jobboldaliként összejártak. Búvópatak jelleggel mindez a társadalmat átszőtte, és ezért volt olyan furcsa, hogy a rendszerváltásnál ezek a dolgok úgy hirtelen előjöttek – azt hitték, hogy nincsenek, közben pedig végig voltak.

ungváry3.jpg

Van markáns különbség abban, ahogyan a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer a jobboldaliakat kezelte?

Csak annyiban kezelték másként, mint ahogy a Rákosi- és a Kádár-rendszer alatt mindenkit másképp kezeltek. A Rákosi-rendszer rémuralom volt. Egy olyan rémuralom, ahol a lakosság teljes egészét folyamatosan terrorizálták. Azt hiszem, ennél gyengébb szavakat nem lehet használni arra, ami ott történt. Érdekes módon a nyilasokat viszont külön azért, mert nyilasok voltak, nem bántották. De alapvetően mindenki mást. A Kádár-rendszerben nem terrorizálták folyamatosan az egész társadalmat, mert az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jegyében kevésbé várták el az ideológiai azonosulást. Ennyiben tehát másként kezelték természetesen a jobboldaliakat is. De például ugyanazok a rendőrtisztek voltak, akik foglalkoztak velük: az ő személyük nem változott, legfeljebb nem vertek annyit, illetve nem az volt a cél, hogy a jobboldaliakat felakasszák. A cél az volt, hogy ha valaki jobboldali volt, akkor felbomlasszák a társaságát, tönkretegyék a magánszféráját, izolálják, háttérbe szorítsák, de nem az, hogy fizikailag likvidálják.

A könyv szerint már az is problematikus, hogy kit tekintünk egyáltalán jobboldalinak: aki magát annak nevezte, vagy akit a rendszer annak nevezett, stb. Ennek fényében, ha nem beszélhetünk egyetlen homogén csoportról, akkor a rendszer hogyan tudott fellépni ellenük?

A rendszer ezt a homogenitást könnyen meg tudta teremteni, amennyiben azt mondta, hogy én vagyok középen, és mindenki, aki nem az én elveimet követi, az szélsőséges.

De akkor ezt tulajdonképpen bárkire rá lehetett húzni…

Bárkire rá is húzták. Az az érdekes, hogy eleinte Kádár János azt mondta, hogy nálunk proletárdiktatúra van, tehát a rendszert akkor még nem középre helyezte, hanem balra. Majd ebből a balból folyamatosan tolódik középre, és a proletárdiktatúra mint kifejezés már nem lesz annyira divatos – a nyolcvanas években erről már szó sem volt. És akkor már markánsan megjelent ugye az, hogy van egy baloldali és egy jobboldali ellenzéke is a Kádár-rendszernek.

Búvópatakok. A kommunista rendszer minden jobboldali gondolatot eredendően üldözött, de vajon hogyan élték túl a jobboldali vagy annak tekintett eszmék a Rákosi és Kádár nevével fémjelzett évtizedeket? Ezeket a kérdéseket kutatja az Ungváry Krisztián által szerkesztett Búvópatakok című tanulmánykötet. Ungváry Krisztián az itt megjelent írásaiban egyebek között azt vizsgálja, hogy kik voltak az állambiztonság „jobboldali” ellenségei a kommunista időszakban, valamint a kisgazda vezetők állambiztonsági megfigyeléseit ismerteti az 1956 utáni bő másfél évtizedben. Molnár János több példát is hozva ugyancsak a volt kisgazda politikusok megfigyelésével foglalkozik, a hatvanas évektől egészen a rendszerváltásig. Tabajdi Gábor arról ír, hogyan vette célba a politikai rendőrség a kereszténydemokratákat, illetve egy másik tanulmányban a Demokrata Néppárt egykori képviselője, Matheovits Ferenc elleni koncepciós eljárásokat ismerteti. Szécsényi András annak nézett utána, hogy két fajvédő szervezet képviselői, a turulisták és a rongyos gárdisták miként illeszkedtek be a háború utáni Magyarország életébe, Kerepeszki Róbert pedig az 1945 és 1956 közötti, jobboldalinak minősített egyetemi szervezkedésekkel foglalkozik. Lénárt András és Paksa Rudolf azt vizsgálta, miként szerepeltek a nyilasok a BM aktáiban, a kötet utolsó tanulmányában pedig Lénárt András a zuglói nyilaspert mutatja be részletesen.

Említette ön is, hogy a jobboldaliak az üldöztetés dacára azért össze-összejártak, holott sokszor ezeknek a társaságoknak a tagjai is tisztában voltak azzal, hogy figyelik őket. Az állambiztonság hogyan tudott befurakodni ezekbe a társaságokba?

Ez nem volt azért nagyon nehéz, mert azokat, akik tényleg jobboldaliak voltak, de nem szélsőjobboldaliak, hanem a keresztény középosztály tagjai, tehát ezeket az embereket figyelték meg a leginkább. És mivel ennek a társaságnak nagyon sok tagja került korábban börtönbe, ott meg lehetett próbálkozni a beszervezésükkel. Ha nem is a börtönben, de valamilyen más ügyben – útlevél, kiutazás, felvételi – meg lehetett zsarolni ezeket az embereket. A Kádár-rendszer kegygazdálkodásából következően szinte mindent meg lehetett szerezni kapcsolatokon keresztül. De ez fordítva is működött: mindenki kerülhetett olyan helyzetbe, hogy kiszolgáltatottá vált az állam felé, hiszen nem volt egyértelmű, hogy neki tényleg jár az építőanyag, a tanács tényleg jóváhagyja, hogy legyen víz-gáz-villany a lakásában, vagy kapjon telefont. Ez nagyon széles felületet teremtett arra, hogy valakit meg lehessen zsarolni. És nagyon sok ember ügynökként bele is került ebbe a történetbe, akik aztán hamar abba is hagyták. Így azonban az a paradox helyzet adódott, hogy egy jobboldali társaságban valamikor mindenki ügynök volt, a megfigyelés időpontjában azonban már nem, de mindegyikük tisztában volt azzal, hogy vannak ügynökök, és azokat hogyan szervezik be, és hogy mire számíthatnak.

A kötet külön fejezetben foglalkozik a zuglói nyilasperrel (a tanulmányt Lénárt András jegyzi). Ön is említette, hogy a nyilasok felelősségre vonása a háború után egyáltalán nem volt teljes körű – miért hagyta futni őket a rendszer?

Ez egy nagyon érdekes, és a könyvön is túlmutató kérdés. A nyilasokat természetesen nem hagyták futni annyiból, hogy akiket 1945 és 1948 között népbírósági perekben el tudtak ítélni, azokat elítélték. De a népbírósági perek is már nagyon szelektívek voltak, tehát azokkal a nyilasokkal foglalkoztak, akiknek az esetében volt olyan terhelő tanú, aki látta, hogy az adott személy a Dunába lőtt valakit, stb. De hogy ki az, aki mondjuk nyilas politikus volt, és 1939-ben indult a választáson, az nem érdekelt senkit. Ebből adódóan, akik 1939-ben nyilas országgyűlési jelöltek voltak, azoknak a 70 százalékát meg se kérdezték 1945-ben, hogy mégis mi van veled, fiam, már csak azért sem, mert akik 1939-ben nyilasok voltak, azok nagy része 1944-ben már nem volt nyilas. Lehet, hogy jobboldali volt, de nem volt nyilas. És a kommunista rendszer antifasizmusa igazából csak hazugságokból állt – ezt az is mutatja, hogy 1939 és 1941 között pompásan együtt tudott működni a Szovjetunió a náci Németországgal. És ennek volt ideológiai oka is. A nyilas párt alapvetően proletár párt volt: egyszerű, kétkezi dolgozókból, nagyon szegény emberekből állt a tömege. Vezetőik között sok értelmiségi volt, de a tömeg proletárokból állt. Ezek osztályszempontból sem minősültek ellenségnek, ezzel szemben egy őrmester mint az elnyomó fegyveres testületek tagja úgy meg volt bélyegezve, hogy a gyereke nem mehetett egyetemre. Ez a diszkrepancia egészen a rendszerváltásig valahogy fennmaradt. Ha valaki ludovikás tiszt volt, azt állandóan csesztették, ha valaki nyilas országgyűlési képviselő vagy képviselőjelölt volt, de 1944-ben nem csinált semmit, akkor nagy eséllyel megúszta.

A napokban jelent meg Kondor Vilmos A másik szárnysegéd című könyve, amelynek cselekménye a kiugrási kísérlet idején kezdődik, és a Szent Korona kimenekítésének történetére koncentrál. A szerző utószavában leírta, hogy a kor történelmét kutatva sokat forgatta az ön könyveit, olvasta cikkeit. Ha ideje engedi, szokott hasonló, történelmi jellegű regényeket olvasni?

Az utóbbi időben olvastam egy hasonló történelmi regényt – az a baj, hogy szépirodalmat eleve nagyon keveset tudok olvasni a történelmi feladataim mellett, ráadásul a szépirodalomnak töredékrészét teszik ki az ilyen típusú könyvek. De az egy fikciós krimi volt a pécsi püspökség szennyes ügyeiről, ami Magyarországon is komoly botrányt okozott.

ungváry2.jpg

Ki tudja ilyenkor kapcsolni a történész énjét?

Miért kéne kikapcsolnom? A történelem és az irodalom egymással rokon szakma. Ugyanaz az eszközrendszere. Nincs elkülönült szókincse, és nincs elkülönült módszertana sem. A kettő folyamatosan egymásba tud folyni, így egy jó történeti munkának irodalmi értékekkel is kell bírnia, és fordítva. Tehát nekem a történelem és az irodalom közötti különbségtétel ilyen szempontból fel sem merül.

Ugyanakkor sokszor előfordul, hogy a történelmi regények íróin az olvasók szigorúan számon kérik egy-egy adat pontosságát, hitelességét…

Természetesen ez egy jogos felvetés, de ugyanez a filmek szempontjából is elmondható. A mások élete című film nekem például revelatív erejű volt, amikor először láttam. Pedig az egy fikciós film: egy olyan Stasi-tiszt, aki bizalmas nyomozás közben „megfordul”, és az üldözöttek védelmére kel, egyszerűen nem létezett. Ez egy teljes fikció. Ennek ellenére ez a fikciós film, az egyes elemei külön-külön a legpontosabban adták vissza annak a kornak a mocskát, ahogy a benne szereplő figurák is – például a német miniszter majdnem egy az egyben hozta elő Aczél Györgyöt. Nekem katarzis volt ezt látnom, holott egy fikciós filmről beszélünk. Nem volt elrontva, mert ügyeltek a részletekre, például, hogy az egyenruha stimmeljen, hogy az ember hitelesnek lássa az egészet. A magyar játékfilmes mezőnyben nagyon kevés olyan alkotás van, amelynél azt látnám, hogy a stáb megerőltette magát annyira, hogy rendesen vissza tudják adni a kor szellemét. Üdítő kivétel viszont a színház, ahol elsősorban Pintér Béla nevét kell megemlítenem: legutóbbi darabjuk, a Titkaink életem meghatározó színházi élménye volt. Nem véletlen, hogy egy ilyen darabnak a „hivatalos” kultúrában esélye sincsen – túlságosan zseniális, túlságosan őszinte és emellett elkeserítően aktuális is.

Említette, hogy főleg történeti munkákat olvas, de ha mégsem, akkor milyen könyveket favorizál?

Ez mindig eléggé véletlenszerű, mert az ember mindig valamelyik ismerősétől hall arról, hogy ezt vagy azt érdemes elolvasni. A legnagyobb emlékek, a legnagyobb felismerések azonban valahol mégis történeti jellegű dolgokhoz kapcsolódnak. Most akkor Kertész Imre Sorstalanságát minek tekintsük? Ez egy jó példa. Nekem az a könyv nagyon nagy élmény volt, sok mindent megmagyarázott. Egyébként a Budapest ostroma című könyvemben van egy visszaemlékezés, amit egy 14 éves fiú írt, ugyanolyan korú, mint Kertész Imre volt a koncentrációs táborban. Kicsit más a helyzet, hiszen az általam említett fiú egy keresztény középosztálybeli családban élt, és az ostromot élte át. De ugyanúgy kívül helyezi magát az eseményeken, mint Kertész Imre, és úgy tesz, mintha ő egy kamera volna: furcsának tartja, hogy már négy hulla fekszik a konyhában, és furcsa, hogy ha a hullákon ugrál, akkor a lőtt lyukak szörcsögnek, és onnan fehér hab tör elő. Ugyanazt a hatást érte el ezzel, mint a Sorstalanság, én azonban ezt történeti forrásként használtam. Ezért is céloztam az előbb arra, hogy az irodalom és a történelem között nagyon nehezen tudok különbséget tenni.

Amikor erre az interjúra készültem, elég sok mindent átnéztem, és ami engem a leginkább meglepett, hogy ön borászkodik is. Ez hogyan jött az életébe?

A jót nem nehéz megszeretni. Tokajban gazdálkodom, és hihetetlenül kreatív dolognak tartom a borászkodást. Kikapcsol és felüdít. Ennyiből nagyon jó motorja az én munkámnak. Mint egy frissen kiadott könyv, amelynek illata van, akár egy kisbabának, ugyanígy ezek a borok is, amikor készen lesznek, és le vannak töltve, hallatlan sikerélményt adnak.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr985689647

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.