Olvass!

KönyvesBlog

Pörögni, zuhanni a zenével

2013. december 20. .konyvesblog.

James Ellroy: Fehér jazz

Jaffa Kiadó, 340 oldal, 2013, 2520 Ft

Végre! Így lehetne egy szóban összefoglalni, hogy több mint 20 év után magyarul is megjelent James Ellroy krimisorozatának záróepizódja, a zseniális, mocskos és felkavaró Fehér jazz. Az LA Quartet darabjai (sorrendben: Fekete Dália, A nagy sehol, Szigorúan Bizalmas, Fehér jazz) még 87 és 92 között jelentek meg, Ellroy ezekkel szerezte meg az első komolyabb kritikai elismeréseket, és itt kezdett el először igazán formát ölteni a mára jellegzetes, szókimondó és bárdolatlan stílusa. Bár sokan olcsó blöffnek, mások írói stílusbravúrnak tartják, az biztos, kevés olyan szerző van, akinek olyan saját, kiforrott hangja lenne, mint Ellroynak. És kevés műveiben van annyi erőszak, homoszexualitás, bokszolók és jazz zenészek együtt. Legalábbis ami az LA Quartetet illeti.

A széria részei egytől-egyig az 1940-es és 1950-es évek Amerikájában játszódnak, a pontos helyszín Los Angeles bűzös és brutális világa. A főszereplők a velejéig romlott zsaruk, politikusok, hírességek, narkósok, prostik és minden elképzelhető, és főleg elképzelhetetlen emberi söpredék. Ez adja az alapmiliőt, melyhez Ellroy különböző, többnyire rendkívül sűrű, kaotikus és finoman összefűzött történeteket írt, mindegyik egy adott regény. Műveinek világát számomra a legérzékletesebben a szintén ezekben az évtizedekben tevékeny Arthur "Wegee" Fellig, híres bűnügyi-helyszíni fotós képeivel lehetne vizualizálni. A nagyvárosi élet, közelről lekapva, erőteljes vakufényben, kendőzetlen, dokumentarista ábrázolásban. És a Fehér jazz felépítésére az "összefűzött pillanatképek" hasonlat különösen találó.

Los Angeles, 1957, ősz. Ed Exley főnyomozó és Welles Noonan államügyész egymásnak feszül egy hatalmi játszmában, utóbbi fejébe vette, hogy leszámol a korrupt zsarukkal, a szervezett bűnözéssel, bár nehéz megmondani, hogy a jóhiszeműsége, vagy a hatalomvágya motiválja jobban. A történet középpontjában viszont nem ők, hanem egy David Klein nevű, hírhedten hidegvérű, aljas rendőr (és mellékesen jogász) áll, akiről az alvilágban is az a hír járja, hogy 5000 dollár vérdíjért bárkit kicsinál. Klein a kemény ököl és éles ész remek kombinációjával rendelkezik, kérdés, mikor melyikre van nagyobb szükség.

Exley rábízza Kleinre az egyik aktuális, és meglehetősen aberrált betörési esetet, amely a rendőrséggel titkos megállapodásban álló drogkartell-család, a Kafesjianék házában történt. Bár Klein érez valami érthetetlen mögöttes szándékot, az Exleyben megbújó személyes bosszú és rosszakarás bűzét, és hogy éppen valami nagyon mocskos játszmába sodródik bele, mégis óriási hévvel vág bele a nyomozásba. Közben Howard Hughes (igen, az a Howard Hughes!) is megbízza Kleint egy kis melóval: követnie kell egy prostiból lett színésznőcskét, Glenda Bledsoe-t, akibe Klein nyilván csúnyán belehabarodik. Közben minél messzebbre jut a nyomozásban, annál magasabbra csapnak fölötte a szarhullámok, halnak meg emberek és kerülnek elő piszkos kis titkok és érdekek.

Ellroy irtózatos lendülettel visz végig a történeten, jó érzékkel számos ponton kisebb gyújtóbombákat elhelyezve, hogy a végén óriási kataklizmaként mind egyszerre robbanjon. Stílusa mostanra annyira elkopott, hogy minden szépírói eszközt nélkülöz, nincsenek leírások, hangulatképek, viszont a dialógusok újfent bombajók. A mű nyelvezetileg olyan, mintha Klein lázálomszerű, benyomásokkal, érzésekkel, megjegyzésekkel teli jegyzeteit olvasnánk. Az egész az automatikus írásra emlékeztet, Klein minden egyes gondolatát megismerjük, és mondanom sem kell, Klein agyában lenni baromi zavarba ejtő. A könyv ettől eleinte kicsit nehéz olvasmány, a lendület miatt észrevétlenül át lehet siklani bizonyos részeken, de idővel rááll az ember a ritmusra. Ráadásul a szokásos delíriumos hangulatot Ellroy újfent az 50-es évek Amerikájának atmoszférájával, zeneiségével sűríti. És a háttérben hol halkan duruzsol, hol fülsüketítően sikít a bebop jazz.

A könyv a széria többi darabját ismerve megint politikailag teljesen inkorrekt a zsidókkal, feketékkel, homoszexuálisokkal, tocsog az erőszaktól, rengeteg ember hal meg benne, a nőknek a prosti és narkós szerepnél több nemigen jut (kivéve az angyali Glendát). De Ellroy nem pusztán sokkolni akar, vagy a deviáns viselkedés szélsőséges formáiból tablót állítani, hanem alig észrevehetően (a mondanivaló cseppet sem direkt vagy szándékolt) a társadalmi és individuális rendre felhívni a figyelmet. Hogy milyen pokoli egy erkölcsi normák, szabályok nélküli, előítéletes világ, ahol egy bizonyos kivételes réteg bármit, bármikor megtehet, felelősség és következmények nélkül. Egyébként Ellroy közismert előéletét ismerve (anyját gyerekkorában megölik, majd az apja is meghal, sokáig narkós, csavargó, betörő, majd összeszedi magát, mára absztinens és rendszerető) tudjuk, hogy ez a megszállottság honnan ered nála.

Végül Kleint nem is igazán az igazságérzete viszi el az egyébként piszok jól felépített, fojtogató, labirintusszerű nyomozás végére, inkább a zavaros megszállottság, a kíváncsiság, hogy csakazértis kibogozza a szálakat. Ám amire bukkan, attól még neki is annyira felkavarodik a gyomra, hogy inkább menekülni próbál. Menekülni, találni valamilyen feloldozást, emlékezni a jóra, és általa újra alámerülni a zenében, pörögni, forogni vele. A Fehér jazz kivételes bűnügyi (és egész picit talán pszichológiai) regény, ha rossz passzban olvassa az ember, rendesen kikészít, de bőven megéri bevállalni. Következőnek jöhetne magyarul a teljes Underworld USA trilógia.

Szerző: Andok Tamás

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr185699390

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.