Olvass!

KönyvesBlog

Kadhafi árnyékában

2014. január 01. barraban

Hisham Matar: Férfiak földjén

Animus Kiadó, 2013, 288 oldal, 2235 Ft

Első mondat: „AZ UTOLSÓ NYARAT idézem most fel, az utolsót, mielőtt elküldtek.”

Gyerekek a diktatúra árnyékában, társadalmi elnyomás gyerekszemmel. A téma nem új, a libiai származású szerzőnek mégis izgalmas könyvet sikerült letennie az asztalra. Hisham Matar 2006-ban megjelent regénye a Kadhafi-rezsim tombolásának kellős közepébe, a hetvenes évek legvégére helyezi az önéletrajzi elemekkel bőven átszőtt cselekményt. A történet mesélője, az Egyiptomban élő magányos emlékező utolsó Tripoliban töltött nyarára tekint vissza, amikor mindent látott és semmit nem értett, a felnőttek pedig igyekeztek elzárni előle titkaikat.

Szulejmán a mindennapi fenyegetettség fojtogató légkörében éli kilenc éves zsenge életét: számára a racionizálhatatlan félelem, a katasztrófa előérzete a tapintható jelen. Apja időnként eltűnik „üzleti ügyeit” intézni, nála jóval fiatalabb feleségét magánya „beteggé” teszi, és csak orrfacsaróan bűzös gyógyszerei elfogyasztásával képes tartani magában a lelket (valójában a tiltott alkohol mámorának áldoz). A tikkasztó afrikai hőségben a dunyha alá rejtőzik kisfiával, és Seherezádéként rémisztő titkokat sugdos korai kényszerházasságának traumájáról, a társadalomról, ahol a nők egy kávét sem ihatnak meg egy fiúval, mert rossz hírbe keverik a családjukat. A „betegség” elmúltával mindent letagad, és férje hazatértekor úgy folytatja közös életüket, mintha minden rendben lenne. Illatosan, üdén, az ép lélek látszatával.

Aztán felgyorsulnak és összekuszálódnak az események. Apa nem jön haza. Az édesanya minden követ megmozgat, hogy visszaszerezze: a krízis váratlanul határozottá, bátorrá teszi. Egy nagy, fekete autó elviszi a szomszédban lakó tanárt, Usztáz Rasídot, akivel Szulejmán pár nappal azelőtt együtt csodálta a diadalíveket, a barlangrajzokat és szobrokat a híres ókori romvárosban, Leptis Magnában. A kisfiú a tévében látja viszont nyilvános kivégzés megtört áldozataként, ahol a rezsim által fanatizált tömeg őrjöng és vért követel. Anyja és a család egyik barátja szinte higgadtan tárgyalják meg a történteket, majd gigantikus méretű Kadhafi-festményt aggatnak a falra. Barátságos emberek ülnek Szulejmánék háza előtt a kocsijukban, integetnek, megszólítják a gyereket, családi titkokról faggatóznak. A szomszédasszony negédességbe és közhelyekbe burkolt fenyegető célzásokat ejt el. A telefonvonal zúg, kattog, időnként egy harmadik hang is beleszól, sőt belekacag a beszélgetésekbe. Anya és a családi barát elégetik apa könyveit, Szulejmán az egyiket (fejlécén a „demokrácia” szó díszeleg) megmenti a tűzhaláltól, hadd örüljön apa, ha majd hazatér. Aztán kis híján odaadja a könyvet a házuk előtt táborozó barátságos embernek: az szerencsére nem figyel rá kellőképpen. Akár a legtöbb felnőtt.

A Férfiak földjén egyik nagy tanulsága, hogy a diktatúra könyörtelen mechanizmusa elől a gyerekek sem térhetnek ki. A regény legerősebb pillanatai Szulejmán kapkodó, kusza, néha kegyetlen válaszai az őt körülvevő irracionális világ működésére. A gyerek zavarodottsága, érthetetlennek tűnő cselekedetei (kővel dobál hajléktalant, porig alázza a legjobb barátját) bizonyítják, hogy a terror gépezete a kicsiket sem hagyja érintetlenül. Pedig a kisfiú csak szeretetre vágyik, a faeper ízében, alkoholista anyja karjai között, vagy a családot megfigyelő, atyáskodó tiszt szavaiban rendre biztonságot, kedvességet keres. Nem kérdőjelezi meg a tévében hallottak igazságtartalmát, és a többséghez szeretne igazodni, de sokszor akaratlanul is érzi, hogy ami történik, nem lehet normális. Az elhallgatott-elfedett dolgok általában véletlenül jutnak a tudomására: belép egy szobába, ahova nem lenne szabad, elcsíp egy beszélgetésfoszlányt, amit nem hallhatna, anyja elárul valamit, ha ivott, vagy ha az események viharában elfeledkezik róla, hogy kisfia ott áll mellette. Összefoglaló, racionális magyarázatot azonban Szulejmán soha senkitől nem kap, cserébe a bőrén érzi az állandó fenyegetettség összes rezdülését. Ami teljesen összezavarja. Ha felnő, ugyanúgy lehet belőle ellenálló, mint „társutas”, vagy a rendszer hajbókoló, agymosott kiszolgálója. Talán azért, hogy lelke ne mérgeződjön meg végleg, szülei döntő lépésre szánják el magukat.

A Férfiak földjén egy diktatúrában élő kisgyerek személyes drámája. A kilencéves libiai fiú története Matar tolla nyomán megrendítővé, átélhetővé válik távol Líbiától is. A csengőfrász, a fizikai és lelki agresszió, a rettegés a szomszédoktól, a börtön, a halál, az ellenállás és az árulás – mindezeket a magyar olvasó a több évtizedes távolság és a személyes tapasztalat hiányának ellenére is a génjeiben hordozza.

Ugyanakkor a regény az anya alakján keresztül a nők drámájává is válik. A férfiak földjén az asszonyok mozgástere rendkívül szűk, férjhez mennek, ha a család úgy akarja, utána pedig végleg körbezárja őket a lakás négy fala titkaikkal, fájdalmaikkal együtt. Szulejmán anyja férje szabadságáért cselekszik önállóan első ízben, a társadalmi tettektől azonban retteg, a családi tűzhely lángjának megőrzéséért a gerinc megroppanása sem nagy áldozat.

Az izgalmas regény utolsó lapjain a feszültség nagyban csökken. Szulejmán távozása az országból, majd rövid beszámolója későbbi életéről nem ér fel a líbiai terror leírásával, ahol minden másodperc, átvillanó gondolat, félbeszakadt mozdulat hosszú oldalakat érdemel. A Férfiak földjén megrendítő mementója egy kornak: megmutatja, mit tehet az egyénekkel és családokkal egy olyan világ, ahol a legnagyobb ellenség a szabad akarat, és az ember maga.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr875670997

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.