Olvass!

KönyvesBlog

Trianoni keringő

2014. január 31. Rostás Eni

Tompa Andrea: Fejtől s lábtól - Kettő orvos Erdélyben

Kalligram, 2013, 488 oldal, 3200 HUF

A+

het_konyve1_5.JPGAz első Békés Pál-díj tulajdonosa, a friss Aegon-jelölt Tompa Andrea az erdélyi századelőre, a magyarság legfájdalmasabb esztendeibe időutazott, hogy megírjon egy klinikai pontosságú szerelmet, melynek beteljesedését sem végtag- , sem országcsonkolás nem akadályozhatta meg. Egy öntudatos zsidó lány és egy kissé határozatlan, de hamar a saját lábára álló székely fiú párhuzamos élettörténetét követhetjük az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó éveitől a trianoni szerződést követő időszakig, az individuumtól a teljes egybeolvadásig. Egészen addig, mikor már „Kettő felnőtt s szabad ember.” (477. o.) fekszik egymás mellett, Fejtől s lábtól.

A tavalyi év két legjobb könyvében a prímszámoké a főszerep. Míg Borbély Szilárd munkájában, a Nincstelenekben (méltató kritikánk erre) válogatás nélkül szegődnek a paraszti nihilben vergődő gyerekhős társaságul, Tompa Andrea regényét a kettősségek könyvévé teszik. Mindkettő kötelező olvasmány.

Azonosság

Nemcsak a monarchia, de a könyv párhuzamos életútjainak sorsát is a kettősségek alakítják, melyek sokszor összebékíthetetlen ellentéteket takarnak. Az életutak tulajdonosai anonimek, nevük egyetlen egyszer kap fontos szerepet – a könyv címadó fejezetében. Máskor csak arra jó, hogy a származásról tanúskodjon. A névtelenség ugyanakkor nem jelent általánosítást, személyiségük árnyalt és gondosan megformált. Közös múltjuk darabjait naplóbejegyzéseikből pakolhatjuk egymás mellé, és mire a könyv végén a kolozsvári vonat befut a megcsonkított ország pályaudvarára, minden kirakós a helyére kerül.

Az elbeszélő személye fejezetenként rendszertelenül váltakozik, néha oldalaknak kell eltelniük ahhoz, hogy kiderüljön, kinek a titkaiba, tudományos fejtegetéseibe vagy épp vélt vagy valós rossz szokásaiba látunk bele. (Különösen szórakoztató, és tabudöntögető az Istenem, már megint O. N. című fejezet, melyben az erdélyi polgárlány küzd a csak rövidítve a nevén nevezhető onanizáció ellen.) Ez az éles el nem különítettség, a szereplők életének szándékolt egybemosása már a történet elején megerősíti a gyanút, hogy a szigorú Ént egyszer majd felváltja a Mi. Az embert máskülönben elsorvasztja a prímszámok magányossága, hiszen nem csak eggyel és önmagával, hanem leginkább egy Másikkal lehet teljes. Tompa a végletekig nyújtja az egybeolvadást, és tesz róla, hogy a könyv egy bizonyos pontján elveszítsünk minden reményt.

Ismeretlen ismerősök

A Nő életét már születése előtt is a kettősség határozta meg, az anyaméhen ikerbátyjával kellett osztoznia. Később szülei érdekházasságba kényszerítenék, ám ő az eleve elrendelt hitvesi ágy helyett inkább az orvosi pályát választja. Döntése következményeként kiűzetik a szülői házból, hogy Kolozsváron észrevétlenül belekapcsolódjon a ’Másik Én’ életébe. A Férfi párhuzamosát édesapja taszítja közelebb a teljes élethez. A Brassó közeli aljegyző fia Wienről és Budapestről kénytelen lemondani a családi szigor miatt, sorsa pedig szó szerint megpecsételődik, mikor atyja levélben tájékoztatja jövőjéről. „Jelen levelemmel szemben fellebbezésnek helye nincs, adott szavamat pedig tekintsd szerződésnek, melyet aláírással hitelesítek és véle bíróságra mehetsz pörölni, ha nem úgy tennék, ahogy ígérve itten lett.” (16. o.)

Az ellentétek a kolozsvári egyetemi évek alatt is Tompa hőseivel maradnak. Örökös harcban állva apjával, a Férfi próbálja függetleníteni döntéseit, majd nem meginogni, mikor kettejük akarata egyre hasonlatosabbá válik egymáshoz. Csak a szándékaik és a miértjeik maradnak végig eltérők. A Nőben a test és az agy viaskodik, saját nőiessége áll (és kezdetben marad alul) a legszentebb dologgal, a tudománnyal szemben, amit egy medikusi értekezésben még az önálló gondolat sem sérthet. „Magamtól semmit nem veszek, mert az nem tudomány énszerintem.” (100.o.) Csak a feje fölött átrobogó történelem bírja rá, hogy lazítson kicsit elvein és erkölcsein, hiszen háborúba vonulni úgy, hogy az embert még meg sem csókolták, igencsak kockázatos cselekedet. A tiszta, hideg ész viszont még a szívügyekben sem hagyja magát, és újabb érveket keres a változás ellen. „Lehet, szükséges volna levágjam a fejemet, hogy ne gondolkozzak többé ezeken a dolgokon, hanem mint az emberek, tegyek a testemmel s szívemmel. Holott a szív tudvalevőleg orvosi szempont szerint gondolkozásra alkalmatlan testrész, s érzésre is, az semmit a világon nem csinál, csak pumpál.” (249. o.)

Átmeneti jelen

A két Én pezsgő kolozsvári diákéveibe a háború rondít bele, ami hasson bármilyen végzetesen is, még csak a zivataros évtizedek bevezetője. Ők ezt szerencsére nem tudják, lehet, hogy el sem bírnák viselni, a szerző annyi megoldandó problémát, átgondolandó eszmét és átértékelendő nézetet zúdít a nyakukba. „Én úgy vagyok a történelemmel, hogy inkább a mostani időt tekintem, mert nekem azzal kell törődnöm, hogy mostan itt milyen körülmény s fejlettség alakult ki, e távoli s elhagyott vidéken. Ha az ember bele merül a múltba, mi meg kell hagyni, igen érdekes s hasznos tevékenység, nem tudhat a jelenére tekinteni, s annak küzdelmeiért harcolni” (219. o.)

Tompa Andrea pszichológiai érzékenységgel, de a legkevésbé sem pátoszosan, elfogultságot és értékítéletet mellőzve világít rá a századelő Erdélyének társadalmi és szociális kérdéseire. Az általa teremtett csodás archaizáló nyelv, legyünk bárhol is, egyenesen Kolozsvárra repít, hogy néha saját Énünket is feladva együtt sodródhassunk a történettel és tévedhessünk el az egyetem, vagy a szegénynegyed sáros-kanyargós utcáin. A szerző hősein próbálgatja a haladónak bélyegzett eszméket, ők pedig - orvosok lévén - hagyják magukat, sőt próbálnak minél többet megtapasztalni a saját bőrükön, legyen szó akár a koffein hatásáról, akár a nemi vágy leküzdésére tett erőfeszítésekről.

Előtérbe kerülnek női kérdések, az abortusz problematikája, az éledező feminizmus, sőt még a gender-téma is, hiszen a Nő azokban az időkben próbálja megvetni a lábát egy férfiak uralta pályán, mikor még csak nagyon kevés érettségizett társa választja az iskolapadot. Lehetősége lenne rá, ám a műtőasztaltól messzebbre még így sem juthat, a katedrához vaskalapos professzorok és hivatali rendeletek állják el az utat. Megtárgyalódik a kisebbségek kérdése, a nemzettudat, a szocializmus, az orvosi és magánemberi etika, a komoly értekezések közé pedig megannyi apró tudománytörténeti epizód, és valós vagy fiktív személyekkel megesett anekdota ékelődik be. És a „legnagyobb megcsonkítás, mi csak a magyarság testén eshet.”

Ahol megszakad

„(…) itten minden le lett vágva, mondhatni. Amit csonkolni lehetett, az le lett amputálva, s helyére pótlás ugyan biza nem került. Fogták szépen a kést, egy hatalmas országnyi fejszét, s úgy kanyarítottak egy grandiózusat ezen a mi életünkön, s aztán máshová varrták, hová nem tartozik ez a testrész.” (319.o.) Talán csak véletlen, talán keserű szándékosság, hogy ez a pár sor épp a Bolondok háza című fejezetben kapott helyet. A két Én ellentétesen reagál a változásokra, a Férfi ebben is apja eszméit követi, bár kevésbé drasztikusan, míg a Nő azt teszi, amit az egyetemi felvételi óta folyamatosan gyakorol, próbál alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.

Tompa biztos kézzel fogja a szikét, mellyel belemetsz a Trianont elszenvedő erdélyiek húsába, feltárja szívüket, hogy lemerészkedhessen egészen a legmélyéig. A Hulla póz s a Fogarasi messiás fejezet kutya-metaforája a gazda nélkül maradt országrész mély fájdalmáról és nyughatatlanságáról tanúskodik, a Pest felé, kérdemben pedig a poszt-Trianon szindróma diagnosztizálódik. Talán nem kapunk választ minden kérdésünkre, de a Fejtől s lábtól végére egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz, hogy tisztába tegyük a dolgokat. Vagy legalább az elvakult nacionalizmust, vagy a hideg távolságtartást félretéve elkezdjünk gondolkodni egy kicsit.

„S akkor nekünk mostan ki volna a Gazdánk, kérdem. Az ember itten úgy érzi, oly kutya lett, ki nem kell senkinek se, csak járja az erdőt s a falu szélét, mert onnét is elugatják a kutyák, kiknek helyük van, s házuk, s csak le s fel kóborolgat. Mert vajjon kellünk mi itten ebben a hazában. S a másikban, az Anyahazában. S a harmadikban, a nagy hazában, a mi Európánkban, ki minket is szült, s mi is oly hűséggel követtük és hittünk benne s álmodoztunk őróla, hogy mi ugyanoly kis lakói volnánk, mint mindenki más. kellünk-e mi itten valakinek, kérdem. S nem az, hogy éhen halunk, mint a kivert s gazda nélküli állatok, mert persze oly eset is akad. S enni még kerül mit, van elhullott dögféle, s maga is vadászhat. Hanem hogy ő csak egy kóbor állat, nincsen meg a Gazda.” (397.o.)

Az országon végrehajtott amputáció, és az ezzel járó kaotikus állapotok azonban csak díszletül szolgálnak a szokásosnál élesebb kanyarokkal próbára tett szerelemhez, a szerző ugyanis nem hősei helyét szabja meg a világégésben, hanem az egyéni sorsokban jeleníti meg a történelmet. Körülöttük minden szétbomlik, de ők épp ebben a nagy elválasztottságban olvadnak teljesen egymásba. A könyv utolsó fejezetében már azt sem tudjuk, melyikük beszél hozzánk, a testek eggyé váltak, csak a radikálisabb, vagy megengedőbb gondolatok árulkodnak néha az Én kilétéről. Óhatatlanul is eszünkbe jut, hogy azokban az időkben vajon hány, hozzájuk hasonlóan magányos életút futott párhuzamosan, akik nem a Pestre tartó vonaton, hanem talán csak a végtelenben találkoztak. És vajon hány fut manapság.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr975791304

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.