Olvass!

KönyvesBlog

A nyomozó sem tudja helyrebillenteni a világ rendjét

2014. február 13. Kiss Orsi

Babiczky Tibor: Magas tenger - Egy nyomozó küzdelme a bűnnel és a bűntudattal

Magvető, 2014, 180 oldal, 2490 Ft

babiczky3.jpgFotó: Valuska Gábor

Nem akart krimit írni, de nem zavarja, ha valaki krimiként olvassa a könyvét. Bátran tegye, teszi még hozzá. Babiczky Tibor Magas tenger című regényében (mely néhány hete a hét könyve lett nálunk) a nyomozó az ideje nagy részében a legkevésbé sem nyomoz. Csak van, szemlélődik, szorong, és bolyong, keresi a helyét egy olyan töredezett és jövő nélküli világban, amely a bűnösök lekapcsolásával nem lesz jobb, igaz, sokkal rosszabb sem. Babiczky Tibor egy krízis regényeként jellemezte a Magas tengert, a Könyvesblognak adott interjújában pedig elmesélte, hogy a fentiek ellenére mégis miért éppen egy nyomozót választott hősének, kiderült, hogy melyik a kedvenc skandináv szerzője, és elárulta azt is, hogy vajon írna-e regényt valamelyik híres ikonikus detektívhősről.

A Hrabal sörözőben találkozunk, déli tizenkettőkor. Kicsit szorongok, a könyvedben ugyanis pont ebben az időpontban robbantották fel ezt a helyet...

Nézd ezt a táskát… (Fekete hátitáskájára mutat) Akkor én most kimegyek rágyújtani. (Nevet) De nem, nem kell szorongani, legalábbis én biztosan nem fogok most robbantani. Nem is tudom, honnan jött az ötlet. A hely esetleges lett, azt hiszem, a fejszobor miatt jutott eszembe (a bejáratnál található fejszobor a névadó Hrabalt ábrázolja – a szerk.). A robbantás ötlete pedig onnan jött, hogy iszonyatosan dühös vagyok a nem dohányzók védelmében hozott magyar törvényre, és valahogy ki kellett élnem ezt a dühömet.

A dohányosokat befogadó Skanzen Club akkor ezért kapott olyan nagy szerepet a történetben?

Persze. (Nevet) Az az utolsó végvár gyakorlatilag.

Visszatérve a szorongásra, az volt az érzésem, hogy ez az egyik legerősebb alapélménye a regénynek – de milyen nyomozó az, aki állandóan szorong, befelé fordul, magát analizálja?

Az egész nyomozó-mivolt, a bűnesetek, a nyomozás – már ha létezik egyáltalán benne nyomozás, mert szerintem nem nagyon van –, tehát mindez leginkább csak díszlet annak a bemutatásához, hogy hogyan is működik ez a faszi. Mindez kellett ahhoz, hogy meg tudjam jeleníteni, mi zajlik a lelkében, ehhez pedig egy olyan világot kellett felépítenem köré, amelyben az a szorongás, amit mondasz, hitelesen meg tud jelenni. Ha most a főhős marketing szakemberként dolgozna, akkor is meg lehetne, nyilván, de ez jobban passzolt hozzá.

Maga a bűn, a bűncselekmény az a közeg, amelyben ezt jobban ki lehet domborítani?

Pontosan. Itt van egy ürge, aki mindennap hullákkal találkozik, meg az emberi életnek a szánalmasan sötét oldalával, egy ösztönvilággal. És már hozzászokik: már nem is annyira érdekli, már nem annyira hatja meg. És ebben a közegben talán hangsúlyosabb, hogy hogyan halad befelé magában.

Amit most elmondasz, az csak megerősíti, amit olvasás közben is éreztem, mégpedig, hogy elég nagy a hasonlóság a Magas tenger és Csabai Szindbád-könyvei között. Nem csak a kötet szerkezete miatt, hanem ahogy ő látta a hősét. A Könyvesblognak adott tavalyi interjújában azt mondta, hogy ő nem krimiíró, „hanem egy író, aki krimit is ír, pontosabban detektívtörténetet. Még inkább egy detektívről szóló történetet”. Mi a véleményed erről?

Egészen hasonló módon képzelem el én is azt, amit csinálok. Ha megnézzük, hogyan működik egy jó krimi, akár egy szépirodalmi igényű krimi is, akkor is könnyen belátható, hogy a Magas tenger nem krimi.

De azt te is látod, hogy könnyen beletuszkolhatnak majd ebbe a kategóriába…

Persze. A Bookline-on például a krimi kategóriába került, és nem az irodaloméba.

Zavar egyébként, ha ide sorolják?

Nem. Miután megjelent a könyv, már hogyan is lehetne beleszólásom, hogy ki hogyan értelmezi, vagy hova helyezi azt? És talán az a jó, ha minél többféle értelmezése van. Ha engem kérdeznek, én mindig elmondom, hogy hogyan gondolkodom róla, de ez senkit ne zavarjon abban, hogy azt gondolja a könyvről, amit ő akar. Ha valaki ezt krimiként akarja olvasni, akkor tegye bátran.

babiczky4.jpg

A regényben a nyomozónak nagyon szoros, élő kapcsolata van a várossal, azok a helyek, ahol rendszeresen megfordul, a Skanzen Club, a Frici papa, a Gyöngy presszó, mind olyan helyek, ahová bárki betérhet. Feltűnő, hogy miközben a szereplők mind névtelenek, beleértve a főszereplőt is, addig a helyszínek nagyon pontosan behatároltak, miért volt erre szükség?

Ez a könyv egy komoly krízisnek a regénye. A krízis következményeit, előzményeit, hatását próbálja kifejteni. Nekem személyesen az a tapasztalatom, hogy egy ekkora krízis kapcsán az ember, hogy úgy mondjam, elveszti a nevét, elveszti az identitását. És ehhez kapcsolódóan a világ is elarctalanodik. Ezt próbáltam meg gyakorlatilag érzékeltetni, hogy nincs neve se a főhősnek, sem azoknak a szereplőknek, akikkel interakcióba kerül. Akik pedig néven vannak nevezve, azok mind a verbalitás túloldalán vannak. Hangok. Hangsúlyozottan hangokról beszélek, mert a Slayer teljesen másképpen szólal meg, mint mondjuk Pergolesi. (Nevet)

És, mondjuk, ezért van az is, hogy a nyomozó ideje nagy részében csak bolyong a városban, mintha a helyét keresné…

Ezt jól látod. Mindenhol a helyét keresi, gyakorlatilag az egyes nyomozásokban, az egyes eseteknél, és otthon sem találja a helyét. Kvázi a Skanzen az egyetlen otthona, de ez egy erősen ironikus, a nyomozó szempontjából meg önironikus feltételezés vagy megállapítás.

A Magas tengerről korábban megjelent cikkeink:

A bűn a megszokásból építi fel önmagát

Babiczky Tibor: Magas tenger (részlet)

Magas tenger (trailer)

A nyomozó és a város a leginkább talán Kondor könyveiben fonódott össze, a Budapest-könyvekben nagyon szoros volt a kapocs a kettő között. A Budapest noir 2008-ban nagy áttörés hozott a krimi műfajában, újra érdemes volt a magyar krimiről beszélni, ráadásul új szerzők, Kolozsi László, Baráth Kati, törtek be utána a piacra. Hogy látod az azóta eltelt időszakban a magyar krimi helyzetét, önmagához és a nemzetközi trendekhez képest is?

Nagyon nehezen kategorizálom így a dolgokat. Én tök őszintén azt gondolom, hogy jó könyvek vannak, meg rossz könyvek vannak. Teljesen mindegy, hogy műfajilag hova próbálják besorolni őket. A hazai krimiszerzők között is rettentő nagy a szórás minőség tekintetében. A krimi most baromi divatos lett, főleg a skandinávok miatt, ezért most itthon is próbálják erőltetni ezt a krimivonalat, például a Csabaival is ez történt. Egészen egyszerűen regényekről van szó, és bizonyos könyveknek az a háttere, az a zsánere, az a környezete, hogy történik bennük egy főbenjáró bűn, és ekörül fordul ki a világ az egyensúlyából. De pusztán az alapján, hogy bűnöket követnek el benne, nagyon sok regényt besorolhatnánk a krimi kategóriájába. Itt nagyon fontos, hogyan van megformálva, milyen a főalak, egyáltalán maga az író hova helyezi a hangsúlyt a saját történetén belül. Nemzetközi szinten Kondor azért elég nagy siker, és azt gondolom, hogy jó is.

A skandinávokról korábban te is írtál egy nagy cikket a Könyvesblogra, és azért ebből a könyvből is kiderül, hogy van egy-két olyan skandináv szerző, például Nesbo, aki közel áll a szívedhez. Szerinted mit tudnak a skandinávok, amit mi nem?

Talán semmi olyasmit nem tudnak, amit mi nem. Nesbo kapcsán tényleg azt gondolom, minden túlzás nélkül, hogy a tízkötetes Harry Hole-sorozat egy olyan igényű társadalmi tabló a mostanról, mint amilyen a Háború és béke volt a napóleoni háborúkról. Mind nyelvi megformálásban, mind irodalmilag. Valahogy a krimi virágzásának is az lehet az oka, hogy a bűn van a középpontjában. A bűn, a bűnelkövetés, annak feldolgozása. És abban, hogy ennyire sikeres újra a krimi, valószínűleg az is benne van, hogy az emberek nagyon szeretik azt olvasni, hogy a világrend valahogy helyreáll. A valóságban a világrend valószínűsíthetően most éppen nincs a helyén (nevet), és nagyon jó arról olvasni, hogy ez helyrehozható.

Helyrehozható? Agatha Christie-nél még valóban az volt, hogy igenis helyrebillenthető a világrend, és megnyugodhattunk, hogy a gyilkos elfogásával minden visszaállt a régi kerékvágásba, de például a hard-boiled krimiknél ugyanolyan gonosz marad a világ, miután elkapták az elkövetőt. Hasonlót éreztem a te könyvednél is, hiszen nem lesz kerek a világ attól még, mert felgöngyölít a nyomozó egy bűnesetet…

Ez tény. A hard-boiled krimik világa óta leginkább mintha a klasszikus héroszok elevenednének meg, valószínűleg ettől vonzó az olvasók számára is ez a fajta irodalom.

Mit értesz pontosan ez alatt?

Ők egyfajta végvári harcosok, akik pontosan tudják, hogy háborút nem lehet nyerni, csak csatákat, de ettől függetlenül megpróbálják ezeket a csatákat megnyerni. Vagy levonják a következtetést, hogy a háború folytatódik, és megnyerhetetlen.

Ugyanakkor a könyvedben a nyomozó néha még a csatát sem nyeri meg – bűn van, az elkövető azonban nem lesz meg…

(Nevet) Így van. Hát, valamikor csatát sem lehet nyerni! De a nyomozóm nem is egy klasszikus hérosz, hogy úgy mondjam. Se nem egy nagyon agyas Sherlock Holmes, se nem egy hérosz.

Mégis, ha híres nyomozók egy-egy tulajdonságát kellene alapul venned, akkor kik lennének azok, akikből összegyúrnád a te nyomozódat?

Nagyon fontos Maigret, és más oldalról Nesbo Harry Hole-ja. Ezt a kettőt biztosan említeném. Esetleg még Matt Scuddert Lawrence Blocktól. De Matt Scudder és Harry Hole eléggé nagy közös halmazzal rendelkezik a személyiségjegyek tekintetében. Fontos szempont az is, hogy a nyomozónak nincs módszere. Kérdezték tőlem korábban, hogy hogyhogy érzésből csinálja a nyomozást? Hát, ha elolvassa az ember a Maigret-könyveket, akkor ott például Maigret sose gondol semmiről semmit. Csak érez. Aztán majd lesz valami. Olyan módszere van, hogy nincs módszere. (Nevet)

babiczky2.jpg

„Régi rögeszmém például az is, hogy jó krimi mindig csak a legmagasabb – társadalmi, gazdasági, civilizációs – pontról lefelé tekintve készülhet. Onnan tiszta a kép” – írtad egyszer. Itt nálad mi volt ez a pont?

Épp ezért tartom kvázi lehetetlennek, hogy egy nagyon érvényes magyar zsánerkrimi elkészüljön a jelenkorról. Mert a jelenlegi társadalmi helyzetről, vagy ahol az ország tart, nem lehet tisztán beszélni, és nem is látszik jól minden. Szinte képtelenség úgy megfesteni egy tablót krimi szempontból, hogy az érvényesen meg tudjon szólalni.

Ugyanakkor a könyvben rengeteg olyan hivatkozás van, amely aktuális eseményekre, jelenségekre utal. Számomra kérdéses, hogy pár év múlva az olvasónak mit fognak mondani a tavalyi árvízhelyzetre, aktuális bűnesetekre vagy az elhíresült HÖK-listára való hivatkozások? Ez sokat mond nekünk a mostani társadalomról, de pár év múlva mit fog mondani?

Ha konkrétan azokat a részeket olvasod újra, melyek a mostani aktualitásokról szólnak, akkor látod, hogy mindegyiket igyekeztem olyan általánosan megírni, hogy ha semmit sem tudnánk arról, hogy volt HÖK-lista, vagy mi történt az árvíz kapcsán, akkor is különálló történetekként működjenek. Azt nyilván majd az évek fogják eldönteni, hogy ez sikerült-e. De próbáltam ezeket a sztorikat úgy megfogalmazni, hogy tíz vagy húsz év múlva is működjenek, amikor már senki nem tudja, hogy mi volt a konkrétum. Azt akartam, hogy legyen bennük egy pici groteszk, egy kis abszurd, és teljesen mindegy, hogy ki a miniszterelnök, ki vezeti a HÖK-öt, vagy mi az aktuális történés éppen az újságokban, de fontosnak tartottam, hogy maga a történet önmagában is meg tudjon szólalni.

A nyomozónak nagyon fontos a zene, és nagyon sok könyvet is olvas. Sokat idéz, és jó néhány vendégszöveg is megtalálható a regényben. Én felírtam magamnak Nesbot, John le Carrét, Simenont, de a főhős idéz Ottliktól, Lénárdtól, Máraitól… Az jutott eszembe, hogy az irodalom ebben az esetben vajon egyfajta fogódzót, kapaszkodót jelent-e, vagy csak jó elbújni mögötte?

Talán egyik sem. Nem akartam elbújni senki és semmi mögött, hanem azt gondoltam, hogy ezek a szövegek jól megfestik a hangulatot bizonyos helyeken, de senki, tehát azok az írók sincsenek néven nevezve, akitől az idézetek szerepelnek. Idézőjelek természetesen vannak.

Elárulod, kiktől idéztél még azokon kívül, akiket én felsoroltam?

Javier Maríastól, akinek tavaly jelent meg magyarul a Beleszerelmesedések című könyve, a kortársak közül Simon Mártontól, aztán szerepel benne Proust, és egy torzított Sebald-idézet is A Szaturnusz gyűrűiből.

babiczky1.jpg

A napokban röppent fel a hír, hogy egy angol krimiszerző folytatja Poirot történetét, korábban pedig John Banville-ről lehetett azt hallani, hogy Philip Marlowe főszereplésével ír regényt. Ha a jogtulajdonosok, a csillagok állása, vagy bármi más lehetővé tenné, akkor belemennél abba, hogy egy híres nyomozó kalandjait így folytasd?

Semmiképp. Ezek mögött a sztorik mögött nem nagyon tudok mást látni, mint üzletet. Én pedig azt gondolom, hogy az életműveket tisztelni kell, és azok nem válthatók aprópénzre. Ha nem Chandler ír Philip Marlowe-történetet, akkor az nem egy Chandler-féle Philip Marlowe-történet. Viszont nyilván rengeteg könyvet el lehet majd adni azzal, hogy Poirot vagy Philip Marlowe újra megjelenik. Szerintem ott kezdődik a dolog, hogy az embernek saját hangja, saját történetei és saját alakjai vannak. Ezt nem lehet megspórolni, ha az ember könyvet szeretne írni. Izgalmas játéknak esetleg elmegy, de érdekes módon mégsem olyan könyvekkel csinálnak izgalmas játékot, melyekből csak pár száz példány fogyna.

Neked mennyi időbe telt, mire a saját alakodat, a saját közeget megtaláltad, amiből aztán a Magas tengert felépítetted?

Évekbe. Hogy egy nyomozó szerepel benne, az tényleg a véletlen műve. Legalább nyolc éve próbálok prózában sztorikat elmesélni, és gyakorlatilag mind a fiókban maradtak, igaz, átalakítva, kicsit kiegészítve most bekerült közülük pár ebbe a könyvbe. Alapvetően mégis csak lírikus vagyok, és mindent próbálok sűríteni. Két-három évem tehát ráment arra, hogy megpróbáltam prózát írni. Leírtam egy oldalt, de rohadtul zavart, hogy mennyi töltelékanyag van benne. Elkezdtem meghúzni, és a végére maradt belőle egy bekezdés, összesűrítve, de olyannyira összesűrítve, amit a próza már egészen egyszerűen nem visel el. Prózai bekezdésként tehát értelmezhetetlen és érthetetlen volt, líraként pedig egészen egyszerűen nem működött. Ezzel nagyon sokat szenvedtem, meg játszadoztam. Parti Nagy Lajos volt az, aki azt tanácsolta, hogy vállaljak tárca- meg kritikaírást, ott ugyanis határidő és terjedelmi korlát is van. Emellett ki kellett alakítani azt a jófajta rutint, amely lehetővé teszi, hogy az ember bátran merjen egyszerű mondatokat írni, és ne akarjon mindenáron sűríteni. És ez tényleg bejött, úgyhogy utólag is köszönet a tanácsért. Mire ez a fajta rutin kialakult, utána megint évek kellettek, mert még mindig nem éreztem hitelesnek azt, ahogyan megszólalok. Egyszerűen nem szólaltak meg a történeteim, valami nem működött bennük. Aztán egyik napról a másikra ez az alak megjelent a fejemben, a teljes sorsával együtt. Megpróbáltam írni róla valamit, és akkor azt éreztem, hogy hoppá, tudok beszélni a nyelvén. (Nevet)

És most, hogy megvan ez az alak, és megvan ez a hang, szerinted folytatódni fog az ő története?

Még nem tudom. Lehet. A lehetőség nyilván benne van, meg látom is azokat a pontokat, ahonnan lenne mit mondani róla, de csak azért, hogy legyen folytatás, csak azért nem lesz. Most az a legbölcsebb dolog, hogy minimum fél évet várok magával a döntéssel is, mert minden egyes lezárt műnek van egy olyan húzása, hogy azon a hangon vagy abból a világból az ember még simán megírna négy-öt novellát, vagy négy-öt verset – viszont nem biztos, hogy azokat meg kell írni. Most fél évet várok, és ha akkor is úgy érzem, hogy van még mit mondanom erről az alakról, akkor nekiállok foglalkozni vele.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr605812333

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.