Olvass!

KönyvesBlog

Északi összetett

2014. február 23. Rostás Eni

Kun Árpád: Boldog észak

Magvető, 2013, 440 oldal, 3490 HUF

A-

het_konyve1_1_1.JPG

A hét könyvében ezúttal a szellemek testétől opálos, forró Benin csap össze a fjordokkal csipkézett, hideg-rideg Norvégiával. Prózában a Dél győz, a narrátor-főhős, Aimé Billion számára viszont Észak sokkal boldogabb. Számunkra viszont csak majdnem tökéletes. A Boldog Észak bekerült az Aegon Művészeti Díj tíz legjobbja közé is, itt lehet beleolvasni a regénybe.

Aimé Gbédo egy olyan világban született, ahol a saját én a legnagyobb illúzió. Hiába hisszük, hogy érzéseink, lelkünk és vágyaink teljesen hozzánk tartoznak, „azok valójában mind olyan szellemek, amelyek bennünk találkoztak össze, és hosszabb-rövidebb időre egységet alkotnak.”(152.o.) Szövetségükből formálódik az én, ám Aimének nemcsak a megfelelő szellemek szerencsés együttállása, hanem a családja halála, a teljes, tökéletes magány is kell ahhoz, hogy megtalálja önmagát. Ehhez pedig az európai szemmel legdrasztikusabb lépéstől sem retten vissza, ám ahonnan ő jön, ott tényleg van másik halál. „Sikerült. Elértem azt, amire egész életemben vágytam. Meghaltam. És rájöttem, hogy ettől nem leszek boldogabb.” (93.o.) A regényben bejárt út során a boldogságot kutatja, az „egész életnyi otthontalanságtól” tart az ismeretlenbe, amit Aimé nyugodt szívvel nevezhet hazának. Észak-fok, titok, idegenség - ez mind Norvégia.

„Szívesen lettem volna senki magam is, de, ha már megszülettem, lennem kellett valakinek.” (49.o.) Utazása során, míg saját valakijét keresi, háromszor kell átszállnia, de az átszállás nem pusztán koordinátákkal és országok váltakozásával határolható be. Benin földi- és szellemvilágot összemosó kultúrájából előbb Bordeaux-ba, apja hátrahagyott életébe, majd az ígéret fagyos földjére, Norvégiába érkezik, hogy ott még közelebb kerüljön önmagához azáltal, hogy megtanul másokat is közel engedni hozzá. „Nagyapám hite szerint minden lénynek végig kell haladnia a Teremtés Útján, hogy a Kezdetek Kezdetétől indulva elérje a saját születését. Odáig azonban különböző távolságot jár be mindegyik, attól függően, hogy kőben, fában vagy éppen egy krokodilban jön-e a világra. Azoknak az útja a leghosszabb, akikből ember lesz, ők még újszülöttként is folytatják a vándorlásukat, amíg réges-rég élt őseik tudásától eljutnak egészen szüleik rigolyáiig.” (33. o.)

Kun könyvét nem nehéz fejlődésregényként értelmezni, hiszen hőse közel negyven év alatt haldoklóként látott rá „a megállt idő összes pillanatára”, még akkor is, ha cselekvő emberként volt jelen benne. Énjét két oldalról zavaros családi viszonyai és szellemekkel társalgó nagyapja bölcsessége támasztották, de végig ott mocorgott a fejében, hogy ő más, idegen, afrikaiak közt egy európai. „Az idegenség szelleme nem azért követ, mert el akar pusztítani, hanem mert hozzám tartozik.” (189.o.) Ám erre csak választott hazájában jöhet rá. Aimé a cotonou-i bentlakásos iskolában még franciának érezte magát, Afrika forgatagában viszont már Beninben csak átutazóként megforduló európainak. Mikor az ölébe pottyan hivatalosan is létező, papírra vetett európai identitása, Aimé Billion, hirtelen még élesebben különülnek el egymástól a világok, melyek között lélekben vándorol. Norvégiában szivacsként fogadja magába az új tapasztalást, ám amint egyre biztosabb lábakkal áll a fjordok jegén, szellemei mintha lemondanának róla.

Előbb a hamuvölgyi dongatemplom idegenvezetője lesz, és válik a templom domborművéből kiemelkedő fekete alakkal való hasonlatossága miatt maga is látványossággá, majd visszatér Afrikában gyakorolt szakmájához, és házi ápolóként kezd dolgozni egy kakashalmi idősek otthonában. (Kun regénye kezdetben Kakashalom munkacímen íródott – a szerk.) Egyre szemléletesebb fejlődését hivatott érzékeltetni a regény hármas tagozódása is. Az első részben megismerjük gyökereit, szellemeit, múltját. A második teljesen új erőviszonyokat alakít ki a szellemekkel, és a kusza belső világ helyett a nagyon is kézzelfogható dolgok kerülnek előtérbe. Például a profán testiség, ami, ellentétben a Beninben ápolóként töltött évekkel, most nem marad balladai homályban. Egy teljesen új élmény hatására frissen öntudatára ébredő férfiassága áll ellentétben az öregek otthonának ammóniaszagú, aszott elmúlásával. Különösen érzékletes, és fájdalmasan valós a szupermarketekben kapható, nejlonfóliába csavart húsdarabok, és az ápoltak közé, valamint az egyik öregúr, Knut Bolond és kaktuszai közé vont párhuzam. A harmadikban részben végigkövetjük, hogy Aimé hogyan hasznosítja a gyakorlatban is azt, amire eddig rátalált. Ehhez a számára legnehezebb feladattal kell megbirkóznia - tisztába tenni magában a másik emberre vonatkozó vágyait és érzéseit, és a csak nemrég megtalált ént átformálni mi-vé.

Aimé sikerrel jár, ám a Kun által élővé tett törzsi kultúra, és a közhiedelemmel ellentétben nemcsak viaszbabák szurkálásában kiteljesedő vallás, a vudu nem éli túl a norvég hideget. Ahogy a férfi egyre inkább norvéggá lényegül, úgy válik a buja Benin mindössze egy verejtékben fürdő, távoli látomássá. A szellemek elmaradozása, legyen a narrátor-főhős számára bármennyire felszabadító is, az olvasónak túl hirtelen, és magyarázat nélküli. Kun igyekszik minél több szálat elvágni, ami hősét a múltjához köti, utolsóként az egyetlen, még Afrikával rokonítható kapcsot, a nagypapa bájitalait is kiveszi a kezéből. A kimért norvég környezetben már csak mi, olvasók áhítjuk a mítoszokat és legendákat, mi szeretnénk többet tudni az ősök mobiltelefonként” funkcionáló, kihantolt, kipingált koponyájáról, és a majomkenyérfán lógva eltöltött órákról. A szellemvilág szépen lassan belesimul a norvég hétköznapokba, majd csendben eltűnik. Pedig a regény mágikus realista mivolta csak fent északon kap hangsúlyt, lent, Afrikában kizárólag nekünk mágikus. Nekik tökéletesen realista.

„Ha új, ismeretlen nyelven beszélek – minden kudarc ellenére, amibe tudatlanságom miatt belebotlom , mindig felszabadulok. Ha kimondok egy szót, az mindig frissen cseng, mint a teremtés igéje. Mindig lebeg. Még ha van is súlya, terhe nincs.” (150.o.) Frissen és felszabadítóan csengenek Kun Árpád szavai is, a Boldog északkal megteremtett nyelv, a fanyar humorral, melyben az afrikai emigráns saját magára Koromfeketécskeként, a halálra pedig egészségügyi problémaként utal, és nemcsak sátánista black metal-dobosokkal, de mozgásérzékelőt nyelt, szemtelen plüsstrollokkal is viaskodik, kivételes egyedinek hat. Ám amint Kun kilép ebből a nyelvből, elkövet egy óriási hibát. Visszaránt a földre. Epilógusának konkrétsága megragad, és két kézzel ráncigál vissza a jelenbe, ahol Afrika szellemvilága National Geographic-ban olvasott egzotikum, ahol nem ugrálnak lazacok a tapétából, és ahol csak egyféle halál van, újrázásra nincs lehetőség. Aimé Billion valóságossága gátat szab a világok közt szárnyaló fantáziának, és utólag idegenít el a regénytől. Kár érte, közel járt a tökéleteshez.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr165826852

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.