Olvass!

KönyvesBlog

Ki kell írni a fájdalmat magamból

2014. április 07. .konyvesblog.

85eves palyakezdo-7220.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Mészáros Sámuel az ország legidősebb pályakezdő költője. Honnan tudjuk? Hivatalos rekorder lett, ráadásul az unokája vagyok. Nagyapám idén ünnepli 85. születésnapját, három éve kezdett verseket írni, hamarosan valószínűleg egy önálló kötete is megjelenik. Érdekelt, miért kezdett verseket írni, így kiléptünk a megszokott nagyapa-unoka viszonyból egy órára, hogy egy új helyzetben beszélgessünk. Ez neki és nekem is különleges érzés. Diósgyőrben született, most Budapesten él. Felesége, vagyis nagymamám halála után kezdett el írni,  a vers szívből jön neki, mert  mint mondja  fel kellett dolgoznia egy ötvenhárom évig tartó házasság tragikus végét.

Miért kezdtél verset írni 81 évesen?

Több mint ötvenévnyi házasság után 2011-ben elhunyt a feleségem. Ez a tragédia nagyon megviselt, a gyász jegyében kezdtem el verseket írni. Korábban sohasem foglalkoztam írással, egészen más munkakörben dolgoztam. A Diósgyőri Gépgyár (DIGÉP) diszpécsere voltam, később egyfajta osztályvezetői funkcióban dolgoztam. Aztán jöttek a nyugdíjas évek, de a feleségem betegsége és halála mélyen megérintett, ezért úgy éreztem, ki kell írnom a fájdalmat magamból.

Milyen körülmények között született az első versed?

Az igazat megvallva, már akkor gondolkoztam azon, hogy valamit írnom kellene, amikor a feleségem bekerült a kórházba. Korábban egy félévszázadnál is több ideig minden napot együtt töltöttünk, most pedig ott maradtam egyedül a miskolci házunkban, csupán a két hűséges kutyám volt támaszom a családtagokon kívül. Ezen a nyomasztó érzésen úgy enyhítettem, hogy magamban elkezdtem rímeket faragni, aztán tollat fogtam, amikor magányomban már mással nem tudtam elütni az időt. Kénytelen voltam megpróbálni pótolni a feleségem elvesztése utáni rést. Lehetetlen volt!

Ház

A ház, melyben laktunk,
kietlen, nem maradt más:
csak a falak, amiket elhagytunk,
és keservesen vonyító két kutyánk.

Rexi, Alfi, vártok-e még rám?
Engem felemésztett a hiány:
álmomban hangotokat hallom,
öreg koromra be kell vallanom,
hiányoztok nekem.

Mi van most a házzal?
Vajon, szól-e még a gyászdal?
Már mindennek hiába,
kutyáim, házam és drágám,
a ti neveiteket
minden áldott nap elrebegem
így alkonytájékán.

Budapest, 2012. február 4.

 

Háború

Riadó, riadó – hangzik a rádióból,
zavaró berepülés, Bácska, Baja, Pécs,
szemem előtt csak egy cél lebeg:
kijutva a borzalomból,
egészben maradva megbújni
a háború szilánkjaitól.

Fénylő csillag jelenik meg az égen,
hősi halottjainak vérével írva
az ezüst-kék égboltra:
Ember! Készíts magadnak fejfát,
ha csak készen nem állsz a csatára.

Tudd, ez nagyurak viadala,
világméretű öldöklés,
melynek célja nem más,
mint az emberiség
föld színéről való eltörlése.

Dúl a földrészek háborúja,
gyere régi pajtás velem,
életünket értelmetlenül eldobva,
induljunk együtt a messzi távolba.

Budapest, 2012. április 9.

Miért pont a versírás mellett döntöttél?

Nem lett volna hozzá erőm, hogy regényben írjam meg a szerelmünket, életünket, versben könnyebben ki tudtam fejteni az érzéseimet. Elemzéseket, mély filozófiai dolgokat pedig nem tudnék írni, a vers viszont szívből jön.

Hogyan fedeztek fel?

A feleségem halálára írt első művemet, a Valóság című realisztikus verset megmutattam neked. Kezdetben csak te, az unokám biztattál, az ajánlásoddal lettem tag egy irodalmi társaságban, ahol hozzám hasonló – bár nálam évtizedekkel fiatalabb – költőpalántákkal találkoztam. A legidősebb voltam közülük, de meglepődtem, amikor kiderült, hogy van egy nálam csupán másfél évvel fiatalabb bácsi a csoportban. Mivel már elég nehézkes velem a közlekedés, már nem járok el az ülésekre. De válaszolva a kérdésre, 2012-ben Sebestyén István magyarországi rekord-koordinátortól vehettem át a Magyar Rekordok oklevelet, amellyel elismertek Magyarország legidősebb pályakezdő költőjének egy ünnepségen.

85eves palyakezdo-7214.jpg

Hol jelentek meg a költeményeid?

2012-ban egy irodalmi antológiában, majd rákövetkező évben egy másik kötetben jelentek meg a verseim. Azóta már kerestek március 15-i iskolai ünnepség kapcsán is, ahol az én versemet olvasták fel, és több újságban is benne voltak a verseim.

Korábban miért nem írtál soha?

Nem voltak meg a lehetőségeim hozzá. Tízéves koromban tört ki a második világháború, amely meghatározta a gyermekkoromat. „A gázálarc mindentől megvéd, nem szabad megijedni” – erre a kis mondókára a mai napig emlékszem, de csak később fogtam fel, milyen borzasztó is az, amiről szól. Órákon keresztül álltam sorba alapvető élelmiszerekért, állandóan az óvóhelyre szaladtunk, fegyvert fogtak a nővéremre és édesanyámra a katonák, kis híján pedig én is aknára léptem. Aztán jöttek az iskolás évek, ahol szerettem az irodalmat is, de akkor nem foglalkoztam vele. A katonaéveim után egyből elérkezett a nagy szerelem, gyerekem született, dolgoztam megállás nélkül évtizedeken át, aztán már nyugdíjas voltam. Azt mondani, hogy nyolcvanöt év, soknak hangzik, pedig nagyon hamar eltelik.

Múló emlék

Meglátván élettől duzzadó arcodat,
első pillanatra elkapott a szerelmi láz,
csillogó szemmel figyeltem
mámorító mosolyodat.

Szíved dobogása mostantól
vasbéklyóként nehezedik rám,
éltem e bódító rabigában,
míg vallomást nem tettem, angyalkám.

Szerelmem örök, mint a világegyetem,
jelzi a karikagyűrű kezemen,
amit viselni fogok akkor is,
ha egyszer kihűl tetemem.

Budapest, 2012. május 11.

Önvallomás

Tegnap bevittek a kórházba.
Három éve élek a fővárosban,
orvosok keze között négyszer,
és egyéb alkalommal sokszor
voltam. Talán hatszáz tizenkétszer.

Anyám öreg volt és azt hitte,
terhére van a világnak.
Most a fia, én érzek így,
ez hát a sorsa az embernek,
a madarak is együtt vannak,
majd halkan szétrebbennek.
Így bontogatom már szárnyaimat,
temetem messzi volt álmaimat.

Nem tanultam, hogyan kell
szavat, mondatot, rímet formálni,
ritka, már ősz hajjal fogtam tollat,
s gondoltam, ha más nem maradt,
írok majd, még testem el nem porlad.

Pislogtam titkon, hogyan élhetek,
ha éltem értelme többén nincsen,
ha szívem-lelkem odaveszett,
nehéz volt bármiben is hinnem,
de elfogadtam mindent, mint a gyermek,
aki mindig is ott élt bennem.

Nyolcvanöt évesen már nem tervezek,
mint a beteg fa, egyre inkább elhalok,
még ezzel-azzal kedélyesen elvagyok,
de tollat már nem fogok többé:
akinek fájdalma van, az ne írjon,
az ő helye már megvan az égbolton.

Budapest, 2014. január 18.

Honnan származik az irodalomhoz való kötődésed?

Minden kötelező olvasmányt elolvastam iskolás koromban. Jókait, Mikszáthot, Gárdonyit nagyon szerettem, elvarázsoltak azok a történetek! Szerettem verseket tanulni: Petőfit, Vörösmartyt, Aranyt, Adyt a mai napig tudok fejből idézni. Tőlünk megkövetelték, hogy egy életre jegyezzük meg mindent, nem mertük megtenni, hogy ne tanuljuk meg úgy. Ma is így kellene számon kérni a memoritereket!

Ma miért, és miről írsz elsősorban?

Öreg voltam, amikor elkezdtem írni, és ahogy még öregebb leszek, akárcsak a fát a róla lehulló levelek, az ihlet úgy hagy el engem is. Most egy kicsit pihenek, de szó sincs arról, hogy három év után beleuntam volna a verselésbe. Hagyni kell a dolgokat leülepedni, hiszen eddig már több mint hetven verset írtam! Nagy rádióhallgató vagyok, hajnalban fent szoktam lenni, ilyenkor végighallgatok beszélgetéseket, amelyekből ihletet meríthetek. Sok fontos témát kiveséztem már, írtam a szerelemről, a halálról, az időskorról, a családról, a háborúról, a tájról és a természet védelméről is. De alapvetően szinte minden versem a leélt életemből adódik, abból táplálkozom.

Olvasol kortárs költőket?

Azt nem mondhatnám. Ismerem őket, némelyikük verseit szeretem is, de a fiatalabbakat már kevésbé olvasom. A biztató szavak ellenére úgy érzem, nem biztos, hogy megállnám a helyemet a mai magyar irodalomban, mert nekem más a gondolatmenetem, és a műfaji megkötéseket sem mindig tartom be. Leginkább a szabadvers adta szabadságot élvezem!

Komolyan veszi korunk a költőket?

Nem tudom, mennyire vagyok illetékes a kérdésben, de azt gondolom, egyáltalán nem. Van néhány elismert, sikeres költőnk, de régi nagy koszorús költőink dicsőségével nem vetekszenek. Sajnos egyre kevesebben olvasnak és tanulnak verseket, ami nagyon elkeserít.

Szerző: Mészáros Márton

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr705878277

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.