Olvass!

KönyvesBlog

Nincs kütyüje az új James Bondnak (interjú+részlet)

2014. április 25. .konyvesblog.

William Boyd: Solo - Az új James Bond-regény

XXI. Század kiadó, 2014, 320 oldal, 3490 Ft

000 ARP3666754

Az új James Bond-regény írója szabad kezet kapott a Fleming-családtól, hogy újabb történettel gazdagítsa a 007-es ügynök legendáriumát. A szerző klasszikus kémsztoriban hozta vissza Bondot, akinek a kezében nem csörög mobiltelefon.

Hogyan keresték meg az új James Bond-regény ötletével?

Teljesen váratlanul jött. Soha nem is gondoltam rá, nem is terveztem vele. Egyszer csak felhívott az ügynököm és megkérdezte: lenne kedved megírni az új James Bond-regényt? Gyorsan végiggondoltam magamban és szinte azonnal rávágtam, hogy igen. Innentől vált a dolog némileg komplikáltabbá. Találkoznom kellett a Fleming-családdal, kérdéseim voltak feléjük és ők is alaposan kifaggattak engem. Praktikusan egy állásinterjún kellett részt vennem, de végül megkaptam a munkát. Szóval minden ennyire gyorsan történt, igencsak meglepődtem rajta. Ajándék volt. Nagyon komolyan vettem, de igazán jól szórakoztam a munka közben. És nagyon megtisztelő volt a felkérés.

Nehezítő körülmény volt, hogy egy olyan ikonikus figurával kellett dolgoznia, mint James Bond?

Talán sokaknak az lett volna, de én annyi kémregényt írtam már, hogy pontosan ismertem a műfaji elvárásokat. Írtam egy forgatókönyvet Charlie Chaplinről és a hatórás minisorozatot Hitlerről; ezek után James Bondról írni, aki szintén sok millió ember tudatában él benne, számomra nem tűnt olyan különleges feladatnak, mint amilyen más írók számára lehetett volna.

Kihívás volt, és nem kevés fejtörést okozott. Ebben a szellemben kezdtem neki a feladatnak. A Fleming-család teljesen szabad kezet adott, ha egy az egyben egy utánzatot kellett volna megírnom, nem vállaltam volna. Tényleg megengedték, hogy a saját hangomon írjak, a saját történetívemet dolgozhattam ki csendben és jóindulatú megközelítéssel. Szóval nem ijesztő, inkább csábító feladat volt.

Korábban írt már Flemingről. Rajongója?

Az inkább egyfajta kíváncsiság volt. Egyre jobban foglalkoztatott Fleming mint ember, mint egy angol férfi. Közeli ismerőse volt Evelyi Waugh írónak, akinek minden sorát olvastam. Épp ennyire foglalkoztat Waugh is, de ők ketten nem nagyon viselték egymást. Utána akartam járni annak, hogy mi az oka ennek és nyomozni kezdtem Fleming személyiségével, természetével kapcsolatban, amelyről azt gondolom, bizonyos értelemben nagyon is angol természet. Azt hiszem, meg akart halni, ez igencsak különös. Embergyűlölő volt és depressziós. Végül 56 évet élt, de ahogy ő maga is fogalmazott, sietett, hogy odaérjen a sírba. Szóval már csak esettanulmányként is érdekelt a személyisége. Több szempontból is hasonló karakterek voltak Evelyn Waugh-val, és furcsa, hogy nem kedvelték egymást.

Miért helyezte az 1969-ben játszódó cselekmény javát Afrikába?

Mindenképpen Bond saját korába akartam helyezni a cselekményt. A regények 1953 és 64 között jelentek meg, és ha Fleming egy kicsit jobban törődött volna magával, 1969-ben még simán írhatott volna újabbakat. Tehát olyan világba tettem Bondot, amit a karakter maga jól ismer, és amelyben nincsenek mobiltelefonok. Dúl a hidegháború, nincs internet, a számítástechnika gyerekcipőben jár, csak klasszikus kémkedés van. Azért vittem Afrikába, mert amikor találkoztam a Fleming-családdal, elmondtam nekik, hogy valósághű kémregényt akarok írni egy valóságos emberi lényről, egy igazi kémről, egy igazi küldetésről. Így a saját hátteremhez nyúltam, a gyerekkoromhoz, a hatvanas évek végének polgárháború sújtotta Nigériájához, amely nagy hatással volt rám. Hát elküldtem Bondot ebbe a mocskos kis háborúba, Afrikába. Ennél keményebb helyet aligha találhattam volna neki. A regény cselekményében több párhuzam is van a nigériai polgárháborúval. Annak érdekében, hogy Bondot és küldetését valósághűen ábrázoljam, elhagytam a bűvésztrükköket és a kütyüket, ahogy mellőztem a titkos összeesküvéseket is, amelyek világuralomra törnek. Egy nagyon is életszerű regényt akartam megírni.



Szívesen írna más irodalmi alakról is saját történetet?

Amikor találkozom egy olyan karakterrel, aki hatással van rám, gyakran ábrázolom a karakterét egy-egy novellában. Fikciósítom az életüket. Például a zeneszerző Brahmsról is írtam novellát, mert rajongója vagyok a muzsikájának. Hasonló okból írtam Chehovról is. Az „Any Human Heart” című regényemben a kitalált főhősöm számos valós figurával találkozik, akik valamilyen módon hatással voltak rám, akár negatív, akár pozitív értelemben.Nagyon érdekel Ernest Hemingway figurája is. Nem vagyok nagy rajongója a regényeinek, sokkal inkább érdekel a személyisége. Érdekes lenne újra „felkeresnem” őt, és olyasmit művelni vele, mint amit a többi karakterrel tettem. Épp egy Arábiai Lawrence-ről szóló minisorozaton dolgozom: egy újabb mélyen összetett, furcsa férfi. De mivel drámasorozatról van szó, és nem kell ragaszkodnom a dokumentumműfaj kötöttségeihez, saját képzeletbeli portrémat rajzolhattam meg T. E. Lawrence-ről, amely nagyon izgalmas távlatokat nyújt. Szóval minden könyvet elolvasok Hemingway-jel kapcsolatban, mivel ő is épp úgy fog meg, ahogy Fleming tette.

És akkor itt egy részlet William Boyd új Bond-regényéből. Nektek hogy tetszik?

 

James Bond álmodott. Érdekes módon pontosan tudta, mikor és hol játszódnak az események. A háború javában zajlott. Nagyon fiatal volt, Normandiában kószált egy megsüllyedt vidéki úton, amelyet sűrű, sötét sövény szegélyezett mindkét oldalon. Álmában befordult egy sarkon, és a sáros út mellett, az árokban ott feküdt három brit ejtőernyős felpüffedt hullája. A meglepetéstől ösztönösen megállt, és nem tudta levenni a szemét a testekről, amelyek szinte már teljesen beolvadtak a földbe, az élettelen testek furcsa módon már egyáltalán nem emlékeztettek emberekre, inkább a növényzet részének tűntek. A háta mögül dühös kiáltás jelezte, hogy ne bámészkodjon. Az árkon túl egy földműves tolta az ekét a felázott földben, két igásló húzta előtte a nehéz eszközt, mintha nem is háború tombolna körülöttük, és ezeknek a hulláknak és az úton óvatos léptekkel a háza felé haladó katonáknak semmi közük nem lenne…
Bond felriadt, és egyből felült az ágyban. Zavarta az álom részletessége és intenzitása, a szíve gyorsabban is vert a normálisnál, pont úgy, mint akkor, amikor azon a sáros úton lépkedett, el a halott deszantosok mellett, eltökélt lépésekkel egyre közelebb érve céljához. 1944. június 7-e volt, kora délelőtt, a normandiai partraszállás után egy nappal. Miért álmodik most a háborúról? Bond nem szívesen bolyongott emlékei sötét erdejében. Beletúrt a hajába, és nyelt egy hatalmasat. A torka kiszáradt, a nyelés nehezére esett. Sokat ivott volna tegnap este? Az éjjeliszekrényről felemelt egy pohár vizet, és ivott egy pár kortyot. Visszafeküdt, és visszagondolt 1944. június 7-re.
Komoran elmosolyodott, majd kicsusszant a takaró alól, és meztelenül kisétált a fürdőszobába. A Dorchester szálló zuhanyrózsáiból legendásan erős sugárban jött a víz, és miközben a bőrét milliónyi tűként szurkáló, forró vízsugár alatt állt, érezte, ahogy az 1944. június 7-i traumatikus nap eseményeinek emlékei szépen elhalványulnak, mintha a bőrét áztató zuhany mosta volna el őket. Az utolsó húsz másodpercre jéghidegre állította a csapot, és a reggelire gondolt. Menjen le az étterembe, vagy hívja a szobaszervizt? Úgy döntött, inkább lemegy, attól jobban felébred.
Megborotválkozott és felöltözött: kétsoros sötétkék zakó, világoskék ing, fekete selyemnyakkendő. Ahogy a nyakkendő csomóját igazgatta, és érezte az enyhe szorítást a nyakánál, ismét eszébe jutott az álma. Tizenkilenc éves volt, hadnagyi rangban szolgált a Királyi Haditengerészet önkéntes ezredének különleges szolgálatánál. Megfigyelőként szolgált a BRODFORCE mellett, amely egy elit kommandós egység része volt, és azzal a céllal hívták életre, hogy az ellenség titkait kifürkéssze, iratokat, aktákat és rejtjelező készülékeket zsákmányoljon: mind olyasmi, ami a csata utáni káoszban szabad préda volt. Bond feladata egy új típusú Wehrmacht rejtjelező készülék felkutatása volt, amitől a hadvezetés azt remélte, hogy megfejthetik a németek rádióüzeneteit, így meglepetésszerűen lecsaphatnak majd rájuk, és megelőzhetik a további pusztítást.
Bond egységének kisebb csapatai a partraszálló erőkkel együtt vagy pár órával utánuk érkezett Normandiába. A legkisebb egységüket BRODFORCE-nak hívták, ez mindössze tíz kommandósból állt, akiket Niven Brodie őrnagy vezetett. Bond is hozzájuk tartozott, együtt szállt velük partra a ‘Gold’, azaz Arany kódnevű partszakasz egyik szektorában egy órával napkelte után, majd teherautóra szálltak, és elindultak az ország belsejébe. Egészen pontosan egy Sainte-Sabine nevű kisváros felé tartottak, a Malflacon kastélyhoz, ahol az SS egyik helyi főhadiszállását rendezték be. Egy idő után a teherautót egy kanadai lövészszázadnál hagyták, és gyalog mentek tovább, mivel a normandiai vidék keskeny útjain így gyorsabban haladhattak. A partraszállás után előrenyomuló szövetségesek olyan tempóban haladtak, hogy tulajdonképpeni frontvonal nem is létezett. A BRODFORCE beérte, majd megelőzte a brit és kanadai csapatokat, és erőltetett menetben haladt a kastély és annak vélt vagy valós kincsei felé. Aztán meglátták a halott ejtőernyősöket, és Brodie őrnagy rákiabált Bondra, hogy ne bámészkodjon…
Bond gondosan megfésülte a haját, nagy műgonddal hátrasimítva azt a rakoncátlan tincset, ami állandóan a homlokába hullott, mintha saját akarata lenne. Talán ideje lenne borbélyhoz mennie, tűnődött, és más frizurát választania. Olyat, mint annak a tévériporternek van, hogy is hívják? Akkor a kor divatjának megfelelően előrefésülhetné a haját a homlokába, és nem kellene ennyit foglalkoznia a választékkal. Nem, mosolyodott el, ez nem az ő stílusa. Ismét nyelt egy nagyot, és megállapította, hogy a torka még mindig ki van száradva. Kilépett a szobaajtón, aztán gondosan bezárta maga mögött. A folyosó végén lévő lifthez sétált, és miközben a felvonóra várt, arra gondolt, hogy a baconös rántotta, jó sok kávé és egy cigaretta egyből helyre teszi majd.
A lift ajtaja kinyílt.
− Jó reggelt! − szólt bentről egy női hang.
− ‘Reggelt! − válaszolta Bond automatikusan, és belépett a felvonóba. A levegőben terjengő illatot azonnal felismerte, a Guerlain vaníliás-íriszes Shalimarja volt. Az anyja is ezt használta, és úgy érezte tőle, mintha kinyitott volna egy, a gyerekkorába nyíló ajtót. Sok régi emlék tör ma rám, tűnődött, közben odapillantott a nőre, aki viszonozta a tekintetét, elmosolyodott, majd kérdően felvonta a szemöldökét.
− Boldog születésnapot?
− Honnan tudta? − kérdezett vissza Bond, és remélte, hogy sikerült elnyomni a hangjában a döbbenetet.
− Csak tippeltem − felelte a nő. − Az nyilvánvaló, hogy tegnap kirúgott a hámból. Én csak… meg lehet érezni az ilyesmit. Mármint a rokonlelkeknek.
Bond megérintette a nyakkendője csomóját, és megköszörülte a torkát. Megpróbált visszaemlékezni az előző éjszakára. A nő ott ült az étteremben, pár asztalra tőle.
− Igen − felelte Bond kicsit szomorkásan. − Valóban születésnapom van. − Igyekezett néhány másodpercet nyerni, amíg az agya be nem indult rendesen. Ez a reggel elég lassan indult, az már szent. A lift halk zümmögéssel haladt lefelé.
− És… maga mit ünnepelt? − kérdezte jobb híján. Már tisztán emlékezett a nőre. Mindketten pezsgőt ittak, és a poharukat is megemelték egymásra.
− A válásom negyedik évfordulóját − felelte a nő szárazon. − Hagyományt teremtettem belőle. Koktélok, jó vacsora, drága pezsgő, és egy éjszaka a Dorchesterben. Aztán elküldöm neki a számlát.
Magas, hosszú lábú nő volt, Bond harminc-harmincöt évesnek gondolta. Határozott, szép arca volt, vállig érő, szőkésbarna haját a homlokából kifésülve hordta. Kék szeme alapján Bond skandinávnak tippelte. Sötétkék kezeslábasban volt, amin feltűnő, aranyszínű cipzár futott le a nyakától az ágyékáig. A testhez álló ruha rátapadt formás, nagy kebleire. Bond egy hosszú pillantás erejéig szabadon engedte ösztöneit, és megbámulta a melleket, aztán felpillantott a nő arcára. A szemvillanásból megértette: a másik vette a jelet. A lift halk csengéssel megállt. A földszintre értek.
− További kellemes napot! − mondta a nő apró mosollyal a szája sarkában, és kivonult a liftből.


Bond az étteremben négy tojásból rendelt rántottát, mellé kért hat szelet sonkát, de kikötötte, hogy ne füstöltet hozzanak neki, és süssék meg alaposan mindet. Miközben a reggelijére várt, erős feketekávét ivott, és elszívta a nap első cigarettáját. Ugyanazt az asztalt kapta, mint tegnap este, amikor pezsgőzött. A nő tőle balra, három asztalnyira ült, olyan szögben, hogy ha Bond csak egy kicsit is elfordította a fejét, pont ráláttak egymásra. Az előző estét egy magánkaszinóban, a Fielding’s-ben kezdte két száraz martinival és százfontos veszteséggel a baccarat asztalnál. Utóbbihoz elég volt húsz perc, de nem hagyta, hogy ez a kedvét szegje. A Dorchesterbe visszaérve rendelt egy üveg 1960-as Taittinger Rosét, amivel leöblítette az első fogásként felszolgált hirtelensült skót Szent Jakab kagylót. Ahogy csendben boldog negyvenötödik születésnapot kívánt magának, a szeme sarkából észrevette a nőt, aki láthatóan éppen saját magát köszöntötte fel hasonló módon. Erre Bond elmosolyodott, és a nőre emelte a poharát. Az viszonozta a gesztust. Az este folyamán a nő már eszébe sem jutott többé, sokkal jobban foglalkoztatta az 1959-es Chateau Batailley, amit a főfogáshoz szolgáltak fel. Marhaszeletet kért alig átsütve, mellé hercegnőburgonyát. Arra sem nagyon emelte fel a fejét, amikor a nő elsuhant az asztala mellett, bár néhány dolog megragadt a fejében: magas, szőkésbarna, krémszínű ruhát visel, és cipője sarkán az aranyszínű vasalás szépen csillogott a jól megvilágított étterem csillárjainak fényében.
Bond egy kis borsot szórt a rántottára. Egy jó nap egyik legfontosabb alkotóeleme a tisztességes reggeli. A titkárnőjével már közölte, hogy ma nem megy be − ez volt a születésnapi ajándéka saját maga számára. Képtelen volt a negyvenötödik születésnapját munkával tölteni, és szó sem lehetett arról, hogy pont ma ne reggelizzen meg tisztességesen. Rendelt még egy kancsó kávét. A forró, sötét folyadék kellemesen melengette a torkát. Furcsa, gondolta, hogy ez a nő pont akkor szállt be a liftbe, amikor ő is. Az pedig még furcsább, hogy így ráhibázott a születésnapjára. Érdekes véletlen lenne? Felidézte szakmája egyik alapszabályát: ha valami véletlennek tűnik, akkor valószínűleg nem az. Bár azt nem tagadhatta, hogy az élet tele van megmagyarázhatatlan véletlenekkel. Tényleg csinos nő volt, a frizurája is kifogástalan. A főpincér egy Timest hozott az asztalához. Bond rápillantott a címlapra − „A vietkong offenzíva megfékezése nagy veszteségek járt” −, és inkább intett, hogy nem kéri. Ma nem. Az a cipzár a ruháján, a kezeslábason, egyértelmű kihívás volt, szinte azért könyörgött, hogy lehúzzák. Végig. Bond elmosolyodott, ahogy elképzelte a cipzár hangját, és töltött magának még egy kis kávét. Öregember nem vénember, állapította meg elégedetten.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr686051512

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.