Olvass!

KönyvesBlog

Nem csak a boncasztalon magányos az ember

2014. április 27. Rostás Eni

Farkas Tiborc: Vadidegen

Libri Könyvkiadó, 2014, 348 oldal, 3490 HUF

A

„Mennyire torz a tükör, ami befogunk a köröttünk szétmálló amőbavilágból? És ha képtelenek vagyunk teljességében értelmezni a világot, akkor hogyan határozzuk meg önmagunkat? Mennyire szűk mezsgyét kínál fel a tudatunk? Mire megyünk mindezzel?” (307.o.)

Valami elkezdődött. Még ha ehhez férjeknek kell is idegmérget fecskendezniük a feleségük bőre alá, és helyettes államtitkároknak kell is tüzetesebben ismerkedniük a hullaégető kemencékkel. A magyar irodalom feltámadt kicsit szemérmes, kicsit elitista hamvaiból, és egy lépéssel közelebb merészkedett a jelen problémáihoz. Farkas Tiborc a problémák feltárása érdekében a saját főhősét fektette a boncasztalra, a szikét pedig rezzenéstelen arccal húzta végig a mellkasán. Az olvasó szája széle alig észrevehetően megremeg. A hét könyve a Vadidegen.

A felszínen egy identitás-problémákkal küzdő, zavarodott nagyvárosi alak, Tom keresi a kapaszkodót az őt körülvevő világhoz, a háttérben viszont a tudta nélkül cserélnek gazdát a krematórium bonctermeiben kitermelt szervek. Bár a sztori alapján thrillert vagy krimit gyanítanánk, a Vadidegen sokkal több annál, mint hogy egyszerűen besorolhassuk valamelyik skatulyába. Ha a thrillernél maradunk, akkor hozzá kell csapnunk a pszicho-előtagot, ha pedig ragaszkodunk a krimihez, akkor el kell emelnünk a klasszikus gyilkos-áldozat síktól. Gyilkos és áldozat is akad a regényben, de Farkas számára sokkal fontosabbak a gyilkolásig és az áldozattá válásig elvezető miértek. Ám ne csak sanyarú gyerekkorra és megromlott párkapcsolatra gondoljunk. A Vadidegen a jelen legégetőbb problémáit hozza testközelbe, ennek ellenére egy pillanatig nem válik analizálgató, elitista bölcsészregénnyé.

A górcső és szike alá fektetett Tom munkaidejében a városi krematórium igazgatója, máskor hobbiantropológus, vagy épp egzisztencialista gondolkodó, abból a fajtából, aki csak a kérdéseit tudja megfogalmazni, de válaszokat már nem talál rájuk. Figurájával Farkas újrateremti a városi átlagértelmiségi toposzát, aki kicsit mizantróp, kicsit kiégett, saját terapeutája van, pánikrohamoktól szenved, elköteleződni nincs kedve, a szexet pótléknak használja (hogy mit pótol vele, abban ő sem egészen biztos), a skizofrénia pedig számára csak egy „védekezési mechanizmus a lét értelmezhetetlen dimenziói ellen”. Sőt, tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy fogalma sincs, hogy kicsoda, honnan jött és arról sem, hogy mi ez az egész. Mentalitását nem nehéz magunkévá tenni, ám míg rajtunk remélhetőleg csak ideig-óráig ütköznek ki az urbanizációs tünetek, Tom állandóan ilyen.

Egy beazonosíthatatlan, de a nagyvárosok minden negatív tulajdonságával rendelkező szimbolikus térben él, szükséges rossz párkapcsolatban, gyerek és háziállat nélkül. A könyvbéli aluljáró talponállója, vagy a hungarikummá kanonizálódott SZTK-keretes szemüveg említése miatt akár Budapest utcáin is bolyonghatna, ám a civilizáció globális problémái egy anonim környezetben sokkal élesebben kiütköznek, ezért a konkrét helyszínnek nincs semmi jelentősége.

Tom életfunkciói a monoton zakatoló metropoliszban egyelőre kielégítőek, ám lassan felemészti önmagát, nem kímélve semmit, ami az útjába kerül, alkossa fém, beton vagy élő szövet. Bedarálja, megrágja, félig megemésztve visszaöklendezi, akit pedig nem talál elég zsíros falatnak, azt leghatásosabb fegyverével, a szűnni nem akaró magányosság-érzettel gyűri maga alá. Tom nem áldozattípus, ám az összes mindenmindegy mozdulata és gondolata őt is ugyanolyan sebezhetővé teszi, mint a perifériára, jelen esetben a külvárosokba szorult embertársait. Ha jobban megvizsgáljuk, kiderül, hogy ő sem jutott beljebb a perifériánál, nem más, mint egy jelentéktelen hivatalnok, akinek sem léte, sem halála nem zavar túl sok vizet. Talán csak nordikus barátnőjének, Ingridnek tűnne fel, hogy nem jelenik meg az Excel-táblában vezetett randizós napokon, esetleg a nő karót nyelt, arisztokratikus családjának, de nekik is csak azért, mert így nem maradna senki, aki „felháborító impertinenciákat” böfögne két kanál chicken tikka masala közé.

Hogy a nagyvárosokban a legmagányosabb az ember, azt senkinek nem kell bizonygatni, aki várt már buszra egy idegen megállóban az előző napi ruhájában, vagy érezte már magát teljesen elveszve ismeretlen civilizációkat rejtő kapualjak között. Az avar-, cserje- és lombkoronaszinten nyüzsögnek az idegen organizmusok, a város épületei pedig az összes alrasszukkal, nemzetiségükkel és törzsükkel fenyegetően borulnak a céltalanul bolyongóra. Ám Farkas még ennél is mélyebbre hatol, be az elfeledett civilizációkat alkotó városlakók testébe, bűzlő bél és csontritkulásos bordák közé. Ha a környezetet diagnosztizálja, csak kapkodjuk a fejünk a hatásos és nagyon látványos metaforák és hasonlatok olvastán (a környezetet egyetlen torz masszává mosó, találó körhinta-metafora például az egész regényen végighúzódik), a dialógusok szintjén viszont megmarad a rövid, kopogós, sallangmentes mondatoknál, nem bajlódik felesleges érzelmekkel, főleg, ha pozitívak – az ilyesmire a városi dzsungelben nincs idő. És nagyon úgy tűnik, igény sem.

Ebben a kórokozókat kipárologtató, beteges összevisszaságban látszólag mégis mindenki tartozik valahová, ám ha egy lépéssel közelebb lépünk, a kórlapról leolvashatjuk a társas magány diagnózisát. Farkas már az első fejezetben meghatározza hőse és a város viszonyát azáltal, hogy üvegkalickába ülteti, így emelve el a férfit környezetétől. Tom autóval robog végig a városon, burokból szemléli a tökmagot rágcsáló szájakat, a testekbe fecskendezett műanyagot. Külső szemlélő, gondosan izolált kívülálló, aki keresi, de nem találja a helyét, a válaszait, az identitását. Idegenvezetőként van jelen, táblát ugyan nem emel a feje fölé, mi mégis egyre bátrabban, ám egyre több kétséggel a szívünkben követjük, akkor is, amikor portyára indul a külvárosba, hogy wannabe antropológusként újabb fajok nyomaira bukkanjon. Épp, mint a sűrű esőerdőkben kalandozó elképzelt kollégái, akik a külvilágtól elzárt törzsek után kutatnak, csak ő nem tárgyalja meg felfedezéseit nemzetközi konferenciákon. Tom számára az egyén lexikon-szócikké degradálódik, bantu négerek, armenoidok, nilotidok, mikronézek rajzanak a periférián, ám neki csak a külsejük fontos - kiugró állak, jellegzetes orrok, lapos homlokok.

„Körbeveszi magát emberi rasszokkal, amikkel semmit sem lehet kezdeni, az őrület határáig vizsgálgatja az arcberendezéseket és a színkomplexiókat, izzadó tenyerével fogdossa a csontjaikat, hogy valamit leszűrjön a tapasztalatokból, de fogalma sincs, hogy mire jó mindaz.” (263.o.)

Tom minden politikai korrektséget nélkülözve vadászik újabb, a városban eddig sosem látott fajok után, még a striciknél is a lányok származásáról, és nem a mellméretükről érdeklődik. Identitását másokhoz mérten próbálja meghatározni, ám az önanalízis csak még nagyobb magányt és káoszt szakít a nyakába. Egyedül van, ám az egyedüllét nem jelent szabadságot, nem is jelenthet, mert ahogy a többi ember, ő sem ítéltetett szabadságra - saját testének és elméjének foglya. Mindenütt rossz, de otthon a legrosszabb, vallja, és egyedül a lángokra váró hullák mellett, a krematórium falai között érzi magát biztonságban.

„A mozdulatlanság, a világra tapadó jégszerű hártya, amely gyermekkora óta körbevette, a szülei halála után maradt kongó űr, a magány, amelyet páncélként hordozott, mind-mind hibernált világának alkotóelemei voltak. Ebben az állóképben végre feloldódhatott, ahol minden ismétlődött, ahol az öregemberes megszokások örömmel töltötték el. Akárcsak iskolás korában, amikor minden áldott délután a tévét bámulva kanalazta a gyümölcsös joghurtot, és hallgatta az öreg ház ódon bútorainak recsegését, nehéz lélegzését, mintha tüdőbajosok lennének, akik az évszázadok során a családi betegségek néma szemlélőiként maguk is kórokozókat fogadtak magukba. Ennek a világnak a meghosszabbított karjaként üzemelt a vállalat: a krematórium az öreg házban élősködő vírusokat pusztította el nap mint nap.” (279.o.)

Bár a regénynek van klasszikus értelemben vett története, méghozzá elég erős, a szervkereskedelem-szál nem tolakszik előre, teret hagy Tom zűrzavarának. A háttérből viszont fenyegetően erősíti az elidegenedés-érzést, hiszen mi lehetne személytelenebb, mint néhány hűtőtáskába dobott, jelöletlen máj vagy vese, amiről talán már eszünkben sem jut, hogy egykor test is tartozott köré. Porhüvely és porhüvely közt nincs különbség, fejtegeti Bartez, a területi járványügyi főfelügyelő a tizenkétmillió urnát befogadó urnatemető megnyitója előtt, bennünk pedig feltámad a szörnyű gyanú - mi van, ha élő emberek között sincs. Szörnyű gyanúnk feltámasztásával pedig már meg is zavartuk a borítón emlegetett nyugalmunkat. A patkány évének gyomorforgató nyitójelenete ugyan nem ismétlődik meg, itt mindössze néhány csendesen izzó holttesten és csurig pakolt gyomortartalom-zacskón kell túltennünk magunkat, ebben ráadásul az okosan adagolt sötét humor is a segítségünkre siet. Bár a bonctermet és a krematóriumot csak bajosan lehetne megfosztani az erőszaktól, mégsem ennek ábrázolása zaklat fel a legjobban. Farkas már az első oldalakon ráerősíti a könyvre a halottak lábujjaira kerülő azonosító cédulát, csak ő erre a cédulára nem a test alapadatait, hanem húsba vágó kérdéseket, és nagyon ismerős problémákat firkál.

A Vadidegen zsigeri és (a helyszín ellenére) nagyon eleven regény - oda üt, ahol a legjobban fáj. Farkas az utolsó fejezetben megismétli a legelsőben véghezvitt bravúrt, úgy teszi külső szemlélővé és kívülállóvá Tomot, hogy mindvégig úgy érezzük, ennyi erőlködés ellenére neki is tartoznia kellene valahová - ha máshová nem, hát a kollégái alkotta cinkos társuláshoz. Nehéz eldönteni, hogy karakterében az én káosza vetül ki a világra, vagy a világ káosza mozgatja a privát zűrzavart, az egyetlen, ami biztos, a szűnni nem akaró, fenyegető magányosság-érzet. Mindannyian egyedül vagyunk, kész szerencse, hogy csak hatvan-nyolcvan évet kell kibírnunk önmagunkkal.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr926092419

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.